A kereszt az egységre vezető út

Hemmerle püspök úr gondolatmenete ma központi kérdést feszeget: mi biztosítja, hogy egységünk hiteles, hihető és vonzó legyen? Miért nem válik ideológiává. A választ Jézus keresztje alatt találjuk meg.

a-kereszt-az-egysegre-vezeto-ut

Itt olvasható az első, a második és a harmadik rész.

 

 

 

 

Az evangéliumi egység valósághoz elválaszthatatlanul kapcsolódik egy második: a kereszt. Ha úgy akarunk szeretni, ahogy Ő szeret, az azt jelenti, hogy a keresztre kell tekintenünk. Itt, ebben az utolsó pillanatig megélt igenben Jézus a legmélyebb mélységekig eggyé válik velem. Csak itt találom meg magamat és mindenkit, és minden megosztottság ellenére egyesülünk, és elkerülhetetlenül egymáshoz tartozunk.

A kereszt, Jézus halála és Istennek való odaadottsága a szeretet alapja, a szeretet mértéke és lehetősége a már megteremtett egység, ugyanakkor az egység, az eggyé válás útja.

 

Az élet egy sajátos, háromlépcsős folyamat, amely mintegy magától megy végbe. Kezdetben ott van az Ő Igéje, amely találkozik velem, megajándékoz, elhív, és olyan Igének bizonyul, amely megígéri nekem a szeretetét, és rám bízza szeretetét. Ha nyitott vagyok, következik a második lépés, hogy váljak eggyé a szomszédommal. Az Ige, amely belép az életembe, elvezet ehhez a szomszédhoz, hogy megnyíljak előtte, lehetővé teszi, hogy felfedezzem benne azt az Igét, amelyet az Úr mondott nekem is és neki is. Azáltal, hogy az Igéből élek, egyúttal a másikból is elkezdek élni. De ez csak akkor történik meg, ha felfedezzük Őt – harmadik lépésként – minden sötétségben, minden kudarcban, mindenben, ami bennem vagy a másikban vagy közöttünk korlátot jelent, Őt, aki a keresztfán a végsőkig eggyé vált velünk.

 

Amikor az életemben, a közösségben felfedeztem ezt az utat, megkérdeztem magamtól: ez a valóságnak nem egyszerűen egy jobb, egy más ideológiai megközelítése-e? De azt hiszem, már különbséget tudok tenni egy ilyen élet és egy ideológia között. Az ideológiában mindig megragadok valamit. Itt nem tudok semmit megragadni. Itt élek. Az ideológiában mindent egy képletbe foglalhatok, és a valóság sokfélesége eltűnik ebben a képletben. Itt azonban éppen az ellenkezője történik.

Megkapom azt a képességet, hogy a valóságot szabadon érzékeljem és elfogadjam. Várjam a valóságot a maga állandóan változó formájában, és foglalkozzam vele szeretettel.

Szeretettel váljak eggyé vele, szeretettel váljak eggyé a másikkal úgy, ahogy van, úgy, hogy nem tudok mindent előre megtervezni és véghez vinni: nem éppen ez az ideológia alternatívája? Nem tudok a kérdésre válaszolni, de találkozom Jézus állhatatos jelenlétével a kereszten. Ő maga a válasz, a válasz, amit nem tudok megfogalmazni, mert ezt csak élni lehet.

 

Ebben az összefüggésben János evangéliuma új üzenetté vált számomra. Mélyebben megértettem, hogy a negyedik evangélium Jézusa miért helyezi újra és újra előtérbe az Atyával való egységét, miért ragaszkodik olyan erősen ahhoz, hogy nem egyedül van, hanem Ő és az Atya (vö. pl. Jn 8,16; 8,29; 10,30; 12,44f.; 14,9f.; 14,20). Az Atya és a Fiú kölcsönös bensőséges kapcsolata megnyitja az egységnek azt az egyedüli terét, amely a mi életterünk, az egységünk tere, amelyben a világ egysége nem hullik szét és nem omlik össze. Az Atyának a Fiúval való egységébe azonban csak akkor léphetünk be, ha a Fiúban maradunk. Ő bennünk és mi Őbenne (vö. Jn 14,20-23; 15). A Fiú szeretetből fakadó önfeláldozása által beléptünk az Atya és a Fiú bensőséges kapcsolatába (perikorézisz), de ez a belépés nem pusztán egy, az egyént érintő esemény, hanem olyan kölcsönös szeretetbe és egységbe helyez bennünket, amely túlmutat rajtunk: „hogy a világ higgyen” (vö. Jn 17, különösen a 20-23. versek). Az Ige befogadására való nyitottságunk, az egymással való eggyé válásunk és Jézus halálos sebén való újbóli áthaladásunk (vö. Jn 19,34; 20,25-28) azok a lépések, amelyek bevezetnek bennünket a szentháromságos egységbe: Egyek vagyunk egymással, egyek vagyunk Jézussal, és

Őbenne jutunk el az Atyával való egységére, amely az üdvösség és az élet tere a világ számára.

 

Az egység kérdésével foglalkoztunk, amelyet ma a világ keres, mert szüksége van rá. A kérdés az, hogy nem kerültünk-e túl mélyre a belső és túl magasra a szellemi világban, egy különleges, csak kevesek számára hozzáférhető birodalomba? Ha az utolsó következtetésekig mindent komolyan vesszük, akkor azt mondhatjuk, épp ellenkezőleg. Ahol ilyen mértékű egységben kezdünk élni, ott maga az élet is más lesz, újjá válik. Olyan tér jön létre, amelyben az emberek igazán létezhetnek, olyan tér, amelyben közeledhetünk egymáshoz, olyan tér, amely nem zárkózik magába, hanem mágneses vonzerőt gyakorol másokra.

Nem az evangéliumi egység radikalitása kirekesztő, hanem ennek az evangéliumi egységnek az aláásása, ami sem kézzelfoghatóvá, sem hihetővé nem teszi a kereszténység alternatíváját.

Ismétlem, ezt az egységet nem mi „teremtjük”, de az evangélium kijelöl egy utat, és ha együtt járunk rajta, akkor ez sokak számára meghívássá és a remény jelévé válik. A szeretet, amelyben hiszünk és amelyre törekszünk, mindig erősebb nálunk, és kudarcunk roncsait mindig rábízhatjuk arra, aki a szeretet. De kilépni ebből a szeretetből, elengedni ezt az egységet, ezt már nem tudjuk megtenni. Aki egyszer megízlelte ezt a szeretetet, azt megperzseli a lángja, és tovább akar benne lobogni.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: pixnio.com Adrian Pelletier

Forrás: Hemmerle, Klaus: Einheit als Lebensstil, in: Adolphsen, Helge [Hrsg. u. a.]: Bischöfe kommentieren Fragen der Zeit, Stuttgart 1991, 103–117. Schreier 1203

Fordította: Heltai Pálné

Legújabb könyveink: