Az egység korunk igénye és szükségszerűsége

Klaus Hemmerle, egykori aacheni püspök jelentős filozófus volt, és egyben az egység lelkiségének gyermeki követője. Most kezdődő négy részes sorozatunkban egy olyan írását közöljük, mely a filozófusra és a gyermekre egyaránt jellemző kíváncsiságából született. Mi az az egység tulajdonképpen, ami az őt elbűvölő lelkiség középpontjában áll? Tabuk nélküli, őszinte kutatás 1991-ből, ami mintha csak ma született volna.

az-egyseg-korunk-igenye-es-szuksegszerusege

A valóság és az emberi gondolkodás iróniája, hogy az „egység” szónak nincs egységes értelmezése, hogy nem világos, mit is jelent az egység. Gyanús ez a szó. Egységpártokra gondolunk, „egységmegoldásokra” gondolunk. Az egységet olyan felfogásnak tekintjük, amely elbagatellizálja és csökkenti azt a gazdagságot, amely a valóság sokféleségében fejeződik ki, és mindezt azért, hogy a valóságot kontrolláljuk. Nem áll-e szemben az egység azzal a szabadsággal, amely a misztériumot sokféle formában érzékeli? Nem választ-e csak egyet, amely a legjobbnak tűnik ezek közül a formák közül? Mégis, az egységre szükségünk van. Az egész 20. század az egységért való kiáltás. Hogyan élhetnénk anélkül, hogy egységben lennénk egy olyan világban, amelyben felismerjük, hogy mennyire nyilvánvalóan mindenki mindenkitől függ, egy olyan világban, amelyben kezet kell nyújtanunk egymásnak, meg kell hallgatnunk egymást, együtt kell élnünk, és meg kell teremtenünk egymás számára az élet feltételeit?

Hiszen ugyanabban a világban élünk. És bármennyire is nehéz ez, és ha sok kérdést vet is fel és sok válságot hordoz,

ennek a századnak a kegyelme és kihívása, hogy ez az egy világ létezik.

Ha megnézzük a 20. század nagy egyházi mozgalmait, ezek többnyire az egységre irányultak: az ökumenikus mozgalom, a bibliai mozgalom, a liturgikus mozgalom, az ifjúsági mozgalom. Az összetartozás, az újfajta kommunikáció, a kezdetekhez való kapcsolódás, az eredeti egység eszménye mindig és mindenütt jelen van. Egységnek kell lennie. De milyen egységnek?

 

 

 

 

Ezt egyre inkább megtapasztaljuk, ha magunkba tekintünk. Ki vagyok én? Hogyan élem meg magam? Milyen az életem? Hogyan találom meg életem vezérfonalát? Hogyan tudom összekapcsolni azt, amiben hiszek és amit teszek? Hogyan tudom összekapcsolni azt, ami vagyok és amit megtapasztalok? Hogyan lehetek egy ezekben a törésekben, ezekben a változó szerepekben, amelyekben megtapasztalom magam, ezekben a különböző megközelítésekben, amelyek nap mint nap keresztezik egymást bennem? Milyen furcsa ez az „én” szó! Minél inkább ragaszkodunk hozzá, annál inkább érezzük a szorongást, hogy nem tudjuk igazán egyetlen beteljesüléssé, egyetlen életté összefogni azt a sok dolgot, amit e szó jelent. És milyen mélységesen megtapasztaljuk a köztünk lévő feszültséget, sőt idegenséget ebben az egységre törekvő és egységre szoruló világban. Manapság kevés a tartós kapcsolat. Biztonságra vágyunk valaki mellett, akiben teljesen önmagunk lehetünk – és milyen gyorsan visszahúzódunk csalódottságunkban. Milyen gyorsan megszakadnak a kapcsolatok! És ebben az egyetlen világban, egyetlen társadalomban, egyetlen hazában és egyetlen Európában micsoda ellentétek feszülnek köztünk, mennyire félünk egymástól! Az egység fontos és szükséges.

De még egyszer megkérdezem: milyen legyen ez az egység?

 

Ez az évszázad az egység számos borzalmas modelljét hozta létre. Ott van az ideológia egysége. Egy olyan felülről jövő elgondolás, amely előírja, hogy mit szabad, és mit nem szabad, minek kell lennie. Már megtapasztaltuk, hogy mi történik, amikor a valóság enged egy ideológia eme szorításának. De vajon ennek az egységnek csak az az alternatívája létezik, amely a kereslet és kínálat látszólag toleráns játékában szabályozza az egységet? Ekkor mindenki valóban önmagaként vehet részt az Egyben és az Egészben?

 

Vagy inkább a lehetőségek és vélemények piacát egy olyan tényleges erő uralja, amely egyes modellek túlélését lehetővé teszi, másokét pedig nem?

És ha az egység csak a lehetőségek piaca, nem marad-e végül is meg a magány és idegenség?

Az, hogy jól kijövök a másikkal, nem okozza-e azt, hogy meghasonlok önmagammal? Sem az önmagát szabályozó, szabályozott együttélés, a másik élni hagyása, sem az egység pusztán formális szabályozása, sem az ideológiai megoldás nem jó válasz.

Ez alapvető és létfontosságú kérdés.

 

(…)

A mai kor modern racionalitásán belül sikerült kialakítanunk technikai kultúránkat, amelyet semmiképpen sem akarok kárhoztatni vagy megszüntetni. Szükségünk van rá. De amikor az élet modelljévé válik, amikor már nem csak a kommunikáció eszköze, hanem szinte helyettesíti az élő kommunikációt, akkor az egyetlen egységesítő erő, ami megmarad, az vagy az ideológia, vagy az intézményrendszer, vagy az a piaci jellegű „önszabályozás”, ami viszont a rendszer megnyilvánulása.

Alternatívára van szükségünk.

Milyen legyen akkor az egység? A modern technikai kultúrát nem tudjuk nélkülözni, nem is akarjuk, de az önmagában nem elég. Egyrészt ennek a technikai civilizációnak köszönhetjük, hogy egy világ vagyunk, hogy világszerte kommunikálunk egymással és a világban való túlélés érdekében sok népnek szüksége van a technológia által előállított javakra és az ezt lehetővé tevő fejlesztésekre. De nem idegeníti-e el ugyanakkor a népeket egymástól ez az egyfajta technikai kultúra? Nincs-e szüksége az emberiségnek a kultúrák sokszínűségére, amely nem tud megvalósulni, ha technikai civilizációnk szabályrendszerének vetjük alá őket?

Talán ezen a nyomon indulhatunk el. Éppen a technikai kultúra teszi lehetővé, hogy mindenkivel kommunikálhatunk, de ebben a kommunikációban nem a technikai eszközöknek kell meghatározni a tartalmat és a formát, hanem meg kell tanulnunk újból és közvetlenül meghallgatni a különböző hangokat. Ebben az odafigyelésben, a még nem „besorolható” hangok és stílusok befogadásában sikerülhet a párbeszéd, és maga az egység ebben a párbeszédben válhat újjá és mássá. Ez egy kiindulási pont. De azt kérdezem: elég-e ez?

Folytatjuk.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Gyarmathy Tihamér festménye, Janus Pannonius Múzeum

Forrás: Hemmerle, Klaus: Einheit als Lebensstil, in: Adolphsen, Helge [Hrsg. u. a.]: Bischöfe kommentieren Fragen der Zeit, Stuttgart 1991, 103–117. Schreier 1203 https://www.klaus-hemmerle.de/de/werk/einheit-als-lebensstil.html

Fordította: Heltai Pálné

Legújabb könyveink: