Az egység mint életforma

Az egységről szóló elmélkedés-sorozatunk utolsó részéhez értünk. Hemmerle püspök úr most azt tekinti végig, az életünk konkrét területein hogyan újulhatunk meg, ha ebből a Krisztusból gyökerező egységből táplálkozunk. Írása 1991-ben született, de mintha ma írta volna: a világgazdaságra vagy a kommunikációra vonatkozó meglátásai nem is lehetnének aktuálisabbak.

az-egyseg-mint-eletforma

Az elmélkedés első négy része itt olvasható: első, második, harmadik, negyedik.

 

 

 

 

Az élet hét területére fókuszálva vázolnék fel néhány irányelvet arról, hogyan válik ez eddig tárgyalt egység életmóddá. Gondolataimat annak a lelki közösségnek a tapasztalata alapján fogalmazom meg, amelyben megismertem ezt az életet, és amelyből én is táplálkozom.

 

Az életmódnak mindig köze van ahhoz, hogyan viszonyulunk a javakhoz, birtoklásukhoz és megosztásukhoz. Ha nem csak a magunk és saját csoportunk érdekeit vesszük figyelembe, megállapíthatjuk, ma új gazdaságra van szükségünk. A szentháromságos életre orientált egységmodellnek itt van úgyszólván az első próbatétele. A kérdés az, hogy vajon csak a saját szükségleteink szempontjából nézzük-e azt, amink van és amire szükségünk van, hogy azután ezt a szemléletet utólag, a közösség, az egyensúly megtalálása érdekében módosítsuk, ha kell? Vagy számunkra egyértelmű, hogy már eredetileg is valamennyien összetartozunk, és így a párbeszéd jellemzi a birtokláshoz, adáshoz, az elfogadáshoz a szegénységhez és a gazdagsághoz való viszonyunkat?

 

Természetesen nem tudunk olyan gazdasági rendszert bevezetni, amely külső intézkedésekkel garantálja azt a három elemet, amely az Apostolok Cselekedeteinek jövőképe szerint meghatározta a jeruzsálemi ősegyház életét: kölcsönös szeretetet, azt, hogy ezt mindenkit egy szívvel és lélekkel élje, és a javak közösségét, hogy senki ne szenvedjen szükséget (vö. ApCsel 2,42-47; 4,32-35). Ez a három elem, ha egy közösség alapértékként éli meg, olyan fényt jelent, amely új gondolkodásmódot hoz társadalmunkban és a világtársadalomban is, lehetővé téve az új rendet, átalakítva, megújítva a régit. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a javak és lehetőségek elosztásának hazánkban (ti. Németországban), de különösen a világtársadalomban alapvetően eltérő feltételei vannak, hogy a szegénység ellen közösen kell küzdeni az egyetlen világon belül, és hogy sürgősen szükség van a „szolidaritás kultúrájára”. Vajon mi keresztények hozzájárulunk-e ehhez az életmódunkkal, az élethez való hozzáállásunkkal?

 

Igen, egyértelműen erre utal, hogy tanítványi létünk és a saját javainkról, valamint az azok fölötti rendelkezésről való lemondás között szoros kapcsolat van (vö. pl. Mk 10,17-31; Lk 14,28-33), és végső soron erre utal az Atya és a Fiú közötti legbensőségesebb isteni „vagyonközösség” a Lélekben (Jn 17,10; 16,15). Az egység új életmódja bontakozik ki abban a folyamatban, ahogy a hívő közösségek a szegénységhez és a gazdagsághoz viszonyulnak. Itt az egység szerinti új élet indulhat, anélkül, hogy előre akarnánk vetíteni vagy mi akarnánk megteremteni Isten országának beteljesülését.

Mi keresztények azzal tartozunk az emberiségnek, hogy megosztjuk és gyümölcsözővé tesszük az evangéliumnak az egységről szóló újdonságát.

Minden ajándékká válik, és az ajándék olyan dolog, ami éppen azáltal nyeri el értékét, hogy oda kell adni, meg kell osztani.

 

A közösségi élet, a javak közössége nem egyszerűen intézkedés, hanem új létmód. De ugyanez vonatkozik egy második területre is, a tanúságtételre, amely nem választható el az elsőtől. Maga az élet, maga a létezés, maga a közösség válik misszióvá, tanúságtétellé. A fénynek sugároznia kell, a forrásnak feltörnie, a hit pedig akkor létezik, ha közli önmagát, ha megnyilatkozik. Ez nem vezet túlzott, hektikus evangelizáláshoz, hanem tapintatos és kitartó nyitottsághoz, amely kész arra, hogy keresetlen nyíltsággal és őszinteséggel tettekben és szavakban nyilvánuljon meg.

Az énközpontúságot leplező „magánvéleményem” és a vallásos „nyomulás” egyformán távol áll ettől az újfajta tanúságtételtől.

Keményen érintett egy kritikusom nekem szegezett kérdése: Mit teszel másképp, miben viselkedsz másképp, mert keresztény vagy?

 

Miben más, mi jellemzi tehát a keresztény tanúságtételt? Aligha tudok rá jobb szót, mint azt, hogy az eggyé válás. Maga Pál, a hittérítő és tanúságtevő apostol sem ismer más módszert (vö. 1Kor 9,19-23). De itt nemcsak az életmód és szemlélet közösségéről van szó, hanem maga a közösség, maga az egység az, amelyből az evangélium fénye sugárzik. A kölcsönös szeretet kell, hogy jellemezze Jézus tanítványait (vö. Jn 13,34f.); az egység az az isteni út, amelynek alapján kell, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,20-23).

 

Az egység létmódjához alapvetően hozzátartozik a hitről való tanúságtétel, de az élet, a meggyőződés és az értékek továbbadása is, másrészt erre csak az egység létmódjában van lehetőség egy olyan társadalomban, amelynek mentalitását a gyanakvás, az elzárkózás, a visszahúzódás vagy éppen a presszió jellemezi.

 

Az életstílus azonban nem csak kifelé hat, hanem ezzel egységben befelé is: új lelkiségre van szükségünk. Ez a harmadik terület. Ha csak magamat adom – a javak közösségében éppúgy, mint a hit és az élet továbbadásában -, akkor túl keveset adok, még magamat sem adom. A forrás mélyebben van bennem. A forrás az, ahol engem az Ige megteremt és újjáteremt, új létembe emel, a forrás az, ahol az Ő szeretete belülről „alkot” meg, ahol Ő mindent elfogad és szeret, ami bennem van, amiről talán nem is tudok. Ő, aki a kereszten magára vette a bűnömet, a haldoklásomat, a korlátaimat.

 

De az az ige, az a szeretet, az az élet, amely a keresztből fakad, nemcsak az én tettemet és akaratomat határozza meg, hanem túlmegy azon: a bennem fakadó forrás köztünk is fakad.

Belső egységünket, önmagunkkal való azonosságunkat csak úgy érhetjük el, ha egymás felé fordulunk, és afelé, aki eggyé tett minket az ő igéje, az ő szeretete, az ő keresztje által.

Az a lelkiség, amely a megélt és egymással megosztott igére, a kereszt szeretetének mértéke és ereje szerinti kölcsönös elfogadásra, a felebaráttal való kapcsolatra összpontosít, ugyanúgy megóv bennünket a túlzott akciózástól, mint az énközpontú befelé fordulástól. Az evangéliumból születő életet az egység lelkisége jellemzi, olyan lelkiség, amely egyrészt személyközpontú, másrészt túllép az énen.

És ahol ez a lelkiség megfogan, ott egyfajta nyugtalan tenni akarás, remény, összetartozás olyan módon egyengeti az egység felé vezető ökumenikus utat, amire a viták – bár szükségesek – önmagukban soha nem lennének képesek.

 

A negyedik területet a következő szóval szeretném jellemezni: új élet. A lelkiség meg akar testesülni, a Szentlélek életet akar adni. De ez csak akkor történik meg, ha a másik ember ajándék lesz számomra, és én is ajándék leszek a másik ember számára, ha ajándék leszünk önmagunk számára, korlátaink ellenére, sőt velük együtt. Nemcsak külső történések okoznak „vészhelyzetet”, a szenvedés és haldoklás természetes módon létezik, mindig vannak korlátok és gyengeségek, és vannak az életet és a szenvedőket segítő szolgálatok is, amelyekre bárhol szükség lehet. A szenvedést még a biztosítás és a mégoly tökéletes egészségügyi rendszer sem szünteti meg. A legkiválóbb és legértékesebb élmények is elvesznek, elsorvadnak, elpusztulnak, ha nem osztják meg őket, ha nem teszik őket közösbe. Megbecsült tagjai-e a közösségeinknek a betegek, az idegenek, a magányosok is? Valóban egy test vagyunk-e, hogy ha egy tag szenved, vele együtt szenved az összes tag, ha egy tagot megbecsülnek, vele együtt örül az összes többi (vö. 1Kor 12,26)?

Az új életmód új életet jelent, az új élet pedig új szenvedést és újfajta segítségnyújtást, amelyben egyrészt a tisztelet és a tapintat, másrészt a közösség és a megosztás áthatja és garantálja egymást.

Az új városban (vö. Jel 20-22) szolidaritás alakul ki az erősségeink és a gyengeségeink megosztásában abban az egy testben, amelyet mindent átívelően együtt alkotunk. Az életnek szüksége van terekre, és ezek az életterek terek az egyén számára ugyanúgy, mint egymás számára. A befogadás, amely alapvetően különbözik a másik „kisajátításától”, a keresztény élet jellemzője. Az, hogy Krisztust fogadom be a másikban és a másik embert Krisztusként fogadom be, kezdetektől a sajátosan keresztény életmód jellemzői. A kultúrák perichorézisét, a népek közötti kölcsönös befogadást, ami nem a különbségek eltörlését jelenti, hanem nyitottságot a másik iránt. És ezt a másik iránti nyitottságot ma szó szerint ránk kényszeríti az, hogy szükségszerűen világméretekben közel vagyunk egymáshoz. A mennyei Jeruzsálemet, az új várost (vö. Jel 20-22) nem tudjuk a földre varázsolni, de, ha úgy közelítjük meg, mint a jövőt, ami még nem a miénk, a mi városunk átalakulhat, az új város nyomai és kezdete megjelenhetnek közöttünk.

 

Az új városban új fény támad (vö. Jel 21,23). És ekkor ebben az új fényben, a Bárány fényében fedezhetjük fel egymást, önmagunkat és a világot. Az új életmódhoz új látás- és gondolkodásmód, új „bölcsesség” tartozik. Másképp látom a dolgokat, ha a te szemszögedből látom, másképp, ha Isten keresztig tartó szeretetéből látom. Én nem akarok mindent megoldani, tudok függőben hagyni dolgokat és várakozni, és éppen ezáltal bontakoznak ki új összefüggések, felismerhetővé válnak az idők jelei, világossá válik életem vezérfonala, az isteni útmutatás, az egység, a történelem és saját életünk összefüggései. Talán nem tömjük tele magunkat túl gyakran mindenféle információkkal, és hagyjuk, hogy előítéleteink vagy féktelen reakcióink legyenek? Az új életforma kultúráját, belső átláthatóságát az teremti meg, ha párbeszédben törekszünk önmagunk, egymás és a világ megértésére, meghallva azt, hogy mit mond a Lélek az egyházaknak (vö. Jel 2,7).

Ebben a párbeszédben, amely nem elköteleződés nélküli párbeszéd, hanem inkább olyan kapcsolat, amelyben mindkét fél egyszerre kérdező és válaszadó, bővül az ideológia vagy a semleges mindentudás alapvető kísértésével szembeni alternatíva.

 

Aztán mintegy varázsütésre, az új gondolkodás- és látásmódból és a dolgok új megértéséből hetedik területként új kommunikáció születik Ezen a ponton térünk vissza a kiindulóponthoz: Hogyan valósulhat meg a kultúrák sokfélesége a technológia egységes közegében? Hogyan fejlődhet ki az egy valóság a sokeredetű világból, hogyan mehet végbe az értékek olyan cseréje, amely nem vezet nivellálódáshoz? Hogyan létezhet a különböző történések egyidejűsége egy átfogó, de semmit nem korlátozó egységben? Ezekre a kérdésre nem tudunk egyértelmű választ adni. De az egyházban és az egyházak közötti kapcsolatban tudatosabban figyelhetünk az élet e hét, röviden ismertetett területére. A javak világméretű közössége – kölcsönös tanúságtétel, egy olyan meghallgatásban, amelyben minden hang fontos – az, hogy a sokféle lelkiségnek egy a forrása: az az Úr egyetlen szava, az Ő egyetlen szeretete, egyetlen sebe, amelyből nekünk Lelkét adja. Egység a bajok közepette és a segítségnyújtásban, sorsközösség a együtt szenvedésben és segítségadásban, világméretű befogadás, amely az új város alapja lehet, ahol sokaknak, sőt mindenki számára van hely. A gondolkodásmód, a mentalitás egysége, amely a kölcsönös egymásra figyelésből és tanúságtételből ered – és végül szüntelen készség a kommunikációra, amely a másikra figyelve hallja meg azt az egy Igét, amely e világ minden szavában szólni akar hozzánk. Hiszem, hogy ahol mindennapi életünkben, kis dolgokban így értelmezzük a szentháromságos életet, ott Isten a nagy dolgokban is fordulatot hozhat.

 

Mindezen elmélkedések során mit tudtam nyújtani a minket foglalkoztató sürgető probléma megoldására? Nem többet, mint az a fiú, akinek volt néhány kenyere és hala ezrek éhségének csillapítására (vö. Jn 6,9). De annak adta oda, aki képes volt megszaporítani a kenyeret. Talán ilyenfajta adás és továbbadás sikerülhet nekünk is az elmélkedések, a beszélgetések során és az imádságban.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: Paksy Eszter

Forrás: Hemmerle, Klaus: Einheit als Lebensstil, in: Adolphsen, Helge [Hrsg. u. a.]: Bischöfe kommentieren Fragen der Zeit, Stuttgart 1991, 103–117. Schreier 1203 https://www.klaus-hemmerle.de/de/werk/einheit-als-lebensstil.html

Fordította: Heltai Pálné

Legújabb könyveink: