Hogyan valósul meg az egység?

Ezúttal Hemmerle püspök úr saját megélt tapasztalatán keresztül mutatja be, hogyan valósul meg az evangélium szerinti egység a hívő ember életében. Isten szeretete, ha befogadjuk, ha a jelen pillanatban válaszolunk rá, az életünket egységesítő erővé válik.

hogyan-valosul-meg-az-egyseg

Itt olvasható az első és a második rész.

Hogyan valósul meg az evangélium szerint a világ és az élet egysége?

Ha komolyan veszem ezt a kérdést, úgy gondolom, helyénvalóbb, ha személyes tapasztalatomat mondom el, mintha pusztán objektíven fejtegetem a témát.

Annak gyökerénél, hogy az egység életem legfontosabb kérdésévé vált, egy olyan feszültség rejlik, amelyet már fiatal korom óta érzékeltem. A szülői ház értékes ajándék volt és maradt számomra, amelyet a Harmadik Birodalom ideológiájával szemben megélt ellenállás jellemzett. Apámon, aki művész volt, és barátain keresztül olyan tanúságtételeket hallottam és olyan élményeket szereztem, amelyek mélyen a lelkembe égették a misztérium, az evangélium, a kereszténység valóságát. Ugyanakkor olyan filozófiai könyveket is kezdtem olvasni, amelyeknek a hittel szembeni kritikai ellenvetéseivel kisfiúként nem tudtam megbirkózni. Hosszú küzdelem következett addig, amíg a felelősségteljes hit kérdését elfogadható módon meg nem oldottam. Nem akarom ezt a feszültséget fejtegetni, és leírni azokat az élményeket és gondolatokat, amelyek végül arra késztettek, hogy számot adjak magamnak a bennünk lévő reménységről (vö. 1Pt 3,15). Szeretnék azonban beszámolni arról, hogy a döntő lépések ezen az úton számomra az egység kérdéséhez kapcsolódtak.

 

 

 

 

Még fiatal diákként hallottam egy előadást, amely meghatározó élményem lett. Ez az újszövetségi bibliamagyarázat Isten országáról szólt. Megragadott, hogy Isten országának Jézus által történő meghirdetése (vö. Mk 1,15) olyan isteni eseményt, olyan új istenképet mutat nekünk (újat a szó minőségi, bibliai értelmében), amelyet én magam még nem fedeztem fel. Az az Isten, akivel eddig kapcsolatban voltam, sokkal inkább titokzatos Isten volt, a magasság Istene, távoli Isten, a kezdetek és a végek Istene, de nem az az élő Isten, aki mindenben minden (vö. 1Kor 15,28).

Az Isten azonban, aki Jézus Krisztuson keresztül kinyilatkoztatja országát és így önmagát, az az, aki behatol az életembe, a perifériáról a középpontba kerül.

Mindenkiben és mindenben, akivel és amivel találkozom, kapcsolatot teremt önmagával, megajándékoz önmagával, és magáénak ismer el, úgy ahogy vagyok. Úgy éreztem, mintha Isten a templomtoronyból a piactérre, az oltárról a templomhajóba került volna. Következtetésekből létezésem előfeltételévé vált. Újszerű közvetlenség és egyszerűség jelent meg a Vele és az Ő Igéjével való kapcsolatomban. Ez a kötődés nem olyan ragaszkodás volt, amellyel uralni lehetne Istent, és nem is olyan kényszer, amely nem enged el és nem is szabadít fel. Épp ellenkezőleg: nyitott, végtelen, határtalan életteret tapasztaltam meg, amelyben az Ige óriási újdonságot hordoz és meglepetést okoz, de kimondja a magától értetődő igazságot: „Isten az Isten!”.

 

Ez a tapasztalat természetesen sokkal több volt, mint egy tovatűnő gondolat. Új életszemlélet körvonalazódott bennem, felfedeztem az új egységet, amelyben minden valóban kapcsolatba lép Istennel és ezáltal egymással. Ez az élmény azonban akkor gondolati síkon maradt, olyan indíttatásnak bizonyult, amelyből magától nem született új élet. A gondolataim mögött megbúvó hétköznapiság, az evangélium és a hétköznapi élet közötti szakadás miatt tétovázni kezdtem, és ebbe a helyzetbe ismét befészkelte magát a bizonytalanság; bennem pedig emiatt nem szűnt meg a feszültség.

 

Néhány évvel később azonban tovább tudtam lépni, amikor egyik pillanatról a másikra megértettem, hogy magamtól nem tudok egységet teremteni a gondolkodásomban, hitemben és életemben, mert nem találok végleges, megnyugtató megoldást. Nem, az az Isten, aki akkoriban megszólított, nem hagyja békén az embert. Ő az út Istene, ő a jelen pillanat Istene.

Ő mindig a jelen pillanatban hív és én mindig a jelen pillanatban válaszolok – és ami ezután következik, az már az Ő dolga.

Megtapasztaltam, hogy létem egysége, az egész mindenség egysége a jelen pillanaton, Isten Igéjére adott mindenkori igenemen múlik, amit Isten hívásaként és akarataként élek meg. És pontosan akkor, amikor kész vagyok erre válaszolni, akkor élek a Vele való egységben, akkor vagyok Vele egy, akkor derűsen és szabadon hagyom, hogy Tőle, az Ő Igéje által nyerjem el önmagamat és a teljességet, hogy megkapjam Tőle azt az egységet, amivel én nem rendelkezem, hanem amelyet Ő ajándékoz nekem.

Egység abban az Istenben, aki Jézus Krisztus által hirdeti meg országát, egység minden jelen pillanatban, a meghívás és a rá adott válasz összhangjában: ezek a történések túlmutattak önmagukon. Hogy hová mutattak, azt akkor fedeztem fel, amikor egy olyan közösséggel találkoztam az egyházban, amelyben az emberek az evangélium alapján próbáltak együtt, közösségben élni. Ez csendes, de alapvető változást hozott létre bennem. Rájöttem: Az egység lehetséges. De nem én hozom létre, hanem Isten teremti meg bennem, amennyiben egészen végakarata szerint élek: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk” (Jn 17,21).

Ez a közösségi út két valóságot tárt fel számomra. Az egyik az új parancsolat volt: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34) Számomra ez most már nem csupán egy parancs volt, nem csak erkölcsi útmutatás, hanem valóság. Ő maga így él, odaajándékozza magát – és nekem be kell fogadnom szeretetét, és hagynom kell, hogy szeretete általa kölcsönössé váljon.

 

Amikor befogadom a parancsát, akkor befogadom a valóságot. Egy ponton aztán olyan módon tapasztalhatom meg ezt a szeretetet, hogy ezentúl állandóan igényelni fogom, bár tudom, hogy ezt tenni magam nem vagyok képes! De ez a szeretet erősebb és valóságosabb annál, mint hogy teljesítem-e a szeretetvágyat, vagy kudarcot vallok. És az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem belőlem pattant ki a szeretni tudás ötlete, hanem a szeretetvágy teremtett engem.

Ezt a szeretetet érzékelni annyit jelent, mint érzékelni a valóságot.

Igen, ami megszólít, amit ajándékba kapok, amit be- és kilélegzek, ebben áramlik az életem. De, ha elfogadom ezt a szeretetet attól, aki szeretett engem és önmagát adta értem (vö. Gal 2,20), és ez a szeretet oly módon válik az életemmé, hogy korlátaimat és kudarcaimat ráhagyom arra, aki szeret engem, ez olyan egységet termet, amelyben számomra és mások számára is helye van az életnek.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Forrás: Hemmerle, Klaus: Einheit als Lebensstil, in: Adolphsen, Helge [Hrsg. u. a.]: Bischöfe kommentieren Fragen der Zeit, Stuttgart 1991, 103–117. Schreier 1203

Fordította: Heltai Pálné

Legújabb könyveink: