Nem félek tőled, mert szeretlek!

Hamvazószerda van, a nagyböjt első napja. Klaus Hemmerle egykori aacheni püspök 1978-ban írt nagyböjti levelével kezdjük meg ezt a szent időszakot. Figyeljünk fel mi is minden kopogtatásra, és engedjük be Jézust az életünkbe!

nem-felek-toled-mert-szeretlek

Kedves testvéreim!

Az elmúlt ősszel egyházmegyénk egyik városában vagyunk. Egy terem esténként tele van, több mint 250 fiatal gyűlik össze. Egy egyhetes kísérletbe fognak. Minden reggel a munka vagy iskola előtt kis csoportokban találkoznak. Kiválasztanak az evangéliumból egy igét, egy hitünkkel kapcsolatos képet vagy gondolatot, hogy az irányítsa őket azon a napon. És este újra találkoznak, hogy tapasztalataikat megosszák, és segítsék egymást.

Felfigyelek arra, hogy hogyan élik ezt a csoportok. Ez nekem is, és mindannyiunknak fontos. Hiszen ez a továbbvitele annak, amit az utóbbi két lelkipásztori levelemben elindítottam: Éljük Isten igéjét – szeressük egymást úgy, ahogy Ő szeretett minket. Az elmondottakból két olyan mondatot választok ki, amelyek különösen mély benyomást tettek rám. „Egész nap Jézussal akarunk együtt élni.” „Mindenütt ki akarjuk szabadítani a betemetett Jézust.”

Igen, ez a kereszténység. Nemcsak az, hogy néhány ideál és elv szerint élünk, hanem Valakivel élünk, aki él.

Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy találkozunk Vele, keressük az élő Jézust – más szóval meghalljuk halk kopogását és kinyitjuk az ajtót, amely előtt ott áll a közvetlen közelünkben.

 

 

 

 

Önök azt gondolják talán: „Ez nem nekem való. Ennyire nem vagyok jámbor. Ahhoz tartom magam, amit Ő 2000 éve mondott, és remélem, hogy életem végén irgalmas lesz hozzám. De hogy Jézushoz közvetlenül legyen közöm, most, itt az életemben? Ezzel nem tudok mit kezdeni.” Pedig pont ez a lényeg. Ő belép a világunkba, a körülményeink közé, megosztja velünk életét és halálát. De nem hagy el bennünket, nem oldalog el. Nem, hanem mint ahogy húsvétkor odament a rémült tanítványokhoz, most is ezt teszi velünk. Megígérte: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28,20) Az ajtó előtt áll és kopogtat. (vö. Jel 3,20).

 

Azt akarja, hogy beeresszük az életünkbe. Aki ezt megteszi, az megtapasztalja, hogy megváltozik az élete. És fokozatosan körülötte is megváltoznak a dolgok, ha az élő Jézussal él.

Jézus természetesen nem korlátozza szabadságunkat. Ha nem akarjuk, nem töri ránk erőszakkal az ajtót. Kint áll és kopogtat, Nekünk kell Őt beengednünk.

Tehát az a fontos, hogy meghalljuk a kopogásokat. Mert sokféle van: szavak, események, találkozások. Eléldegélhetek mellettük anélkül, hogy bármi is változna. De fel is ismerhetem: Ez az, amelyik nekem szól! És mindenféle jámbor felhajtás nélkül csatlakozhatok hozzá, és Ő hirtelen ott van az életemben.

 

Ma különösen a kopogtatások bizonyos fajtáira hívnám fel a figyelmüket. Ezek tűnnek a legfontosabbaknak, a legjelentősebbnek.

Minden fájdalom, minden csalódás, minden sötétség annak a jele, hogy Ő az ajtó előtt áll. És ez azt jelenti: lépjünk ki magunkból, nyíljunk meg neki.

Az a kísértésünk, hogy kikerüljük, elnyomjuk a fájdalmakat, elfussunk előlük. És így elfutunk előle, az Élet elől.

 

De hogy lehet, hogy negatív dolgokkal kopogtat? Nos, Jézus nem egy hanyag kézmozdulattal söpörte el a világ bűneit, és nem egy mindenható gombnyomással kapcsolta ki a világ szenvedését. Nem, minden bűnt magára vett, minden szenvedést megszenvedett egészen a végsőkig. És ez volt annak az útja, hogy az új életbe, a határtalan életbe léphessen. Félreérthetetlenül mondja az írás: „Ha vele halunk meg, vele is fogunk élni.” (2Tim 2,11).

 

Egyszer már beszéltem arról, hogy a keresztény élet ára naponta egy vércsepp. Máshogy élni azt jelenti, hogy a fájdalomtól való bénító félelmet le kell győzni. Ez azt jelenti, hogy ismerjük fel Őt minden rossz hírben, minden tanácstalanságban, minden gondban és fájdalomban, a magunk és bűneink miatti fájdalomban is, valamint földünk éhezőiben, üldözöttjeiben, magányosaiban.

 

 

Kopogtat. És mi félelem nélkül menjünk az ajtóhoz és nyissuk ki neki, hogy mi is mondhassuk, amit az ősegyház mártírjai a hóhérjuknak mondtak: „Nem félek tőled, mert szeretlek!” De ezt csak azért tudták kimondani, mert előzőleg ugyanezt mondták az Úrnak: „Nem félek tőled, mert szeretlek!”

 

Igen, mondjuk ezt neki, amikor a nehezen elviselhető főnökben, a népszerűtlen lakótársban, agresszív gyermekben, a betegségben, a bizonytalan munkahelyben, az egyház miatti csalódásban kopogtat.

 

A kopogtatásnál némelyeknek közülünk nemcsak az ajtó előtt álló látogató jut eszébe, hanem azok, akiket bombatámadások során, hadszíntereken és talán a bányákban betemetett a törmelék. Az egyik fiatal azt mondta: Mentsük ki a betemetett Jézust. De nem ő fulladozik, hanem mi magunk.

Tehát, ha a kopogtatást meghalljuk és feltépjük az ajtót, mi tapasztaljuk meg az életet.

Szeretettel hívom önöket, hogy együtt figyeljünk a kopogtatásra, és újra és újra nyissuk ki az ajtót. Akkor megtapasztaljuk, és rajtunk keresztül mások is megtapasztalják: kereszténynek lenni azt jelenti, hogy együtt élünk valakivel, aki él.

 

Az élő Úr örömét és áldását kívánom mindannyiuknak!

Fordította: Heltai Pálné

Legújabb könyveink: