Szent időről és időtlenségről – Gondolatok az ortodox karácsonyi ikon kapcsán

A 16. századig az egész keresztény világ január 6-7-én emlékezett Krisztus születésére. Többmillió keleti keresztény mindmáig ekkor ünnepli az Úr Test Szerint Való Születését. Demeter Márton, ortodox hívő és gondolkodó a karácsony kapcsán az idő fogalmáról reflektál a keleti teológiából és filozófiából merítve.

szent-idorol-es-idotlensegrol-gondolatok-az-ortodox-karacsonyi-ikon-kapcsan

Olyan kulturális közegben élve, ahol az ortodox kereszténység, ezeréves magyarországi története ellenére, valamiféle egzotikumnak számít, csábító, ugyanakkor világnézetemmel ellentétes dolog lenne az ortodox karácsonyról úgy írni, mint valami különlegességről, például az alapján, hogy mi minden különbözteti meg a nyugati kereszténység hagyományától, vagy épp attól, ahogyan az ateisták ünneplik. A karácsony véleményem szerint nálunk is olyan, mint máshol: épp annyira sikerül eljutni a lényegéhez, vagy szerényebben, elindulni a lényege felé, távoltról szemlélni azt, felé fordulni, vagy legalábbis nem mindig elfordulni tőle, mint más hagyományokban, hiszen alapvetően valamiféle ontológiai átalakulásról lenne szó, melyhez a hagyományok nagyon fontosak, tán nélkülözhetetlenek is, de semmiképp nem elégségesek.

 

 

 

 

Abból a megfontolásból tehát, hogy az eleve ismertből próbáljak elindulni, arra gondoltam, hogy talán némiképp meglepő módon, az ortodox karácsony kapcsán az időről fogok írni pár gondolatot. Ennek az az oka, hogy a nyugati kultúrkörben – világnézettől függetlenül – az ortodox karácsonyról a legismertebb tény talán az, hogy máskor van, mint a nyugati. Tőlem is sokan kérdezik, hogyan ünneplünk ilyenkor, lévén a magyar ügyrend a nyugati dátumokkal számolva szervezi a családok életét.

 

Figyelmesebbek boldog karácsonyt kívánnak január hatodikán (hetedikén), vagy január hatodikán (hetedikén) IS. Én ezt mindig kedves gesztusnak fogom fel, noha – a magyar ortodoxok többségéhez hasonlóan – mi is december 24-én (és 25-én) ünnepeljük az Úr Test Szerint Való Születését (anélkül, hogy ténylegesen ezen az egyébként rendkívül pontos és mély tartalommal rendelkező, de kicsit hosszú néven neveznénk). Az ortodoxiában ugyanis mind az újnaptáras, mind az ónaptáras szertartásrendre lehetőség kínálkozik. Ebből azokban a templomokban, amelyekhez mind ónaptáras, mind újnaptáras közösségek tartoznak, igen érdekes dolgok adódnak: ugyanazon templomban ugyanazon napokon zajlik le egyfelől egy karácsonyi, másfelől egy vízkereszti ünnepkör. Az idők egybeesése.

 

 

Ez a nyilvánvaló szervezési nehézségnek látszó egybeesés számomra viszont, ha akarom, az idővel kapcsolatos kérdésfelvetésekre ad okot.

A liturgia ugyanis – mondják az ortodox atyák – a mennyei liturgia mása, ahol viszont nincs idő.

Mivel a földi világban az idő dimenziót – egyelőre – nem tudjuk kikerülni, természetesen a szemmel látható liturgiák időben, mégpedig az egyházi naptárakban jó előre rögzített időben történnek.

Mégis, ez nem abban az értelemben jelent párhuzamos liturgiát a mennyei liturgiával, hogy ahhoz alkalmazkodik, hiszen nem egyszerűen arról van szó, hogy a mennyei liturgia végeláthatatlan, de lineáris időben zajlik, hanem – idő hiányában – mindig zajlik, és mindig minden része zajlik. Bizonyos értelemben, és a liturgiafegyelem elleni izgatás látszatát is elkerülve, ez azt is jelenti, hogy a mennyei liturgiáról – a földivel ellentétben – nem lehet elkésni.

 

Maga az egyházi év egyébként ugyanezt az időtlenséget mutatja meg liturgikus rendben. Sokszor ezt ciklikusnak, körkörösnek tekintik, ami szerintem nem pontos: a különféle filozófiai időfogalmak között szerepel mind a ciklikus, mind a nemlineáris idő koncepciója, de a mennyek országában a mondás szerint nem ciklikus az idő, hanem egyszerűen nincs. S minthogy a liturgia az időtlen mennyei liturgia mása, ezért ikonikusan ezt az időtlenséget kell kifejezni – erre viszont nincs más mód, a földi körülmények között, ahol az időt nem tudjuk kijátszani, mint a cirkularitás. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez nem egy másik körkörösség képe a mennyben – ez gondolati szinten is őrjítő lenne: újraélni mindig ugyanazt – hanem az időtlenség képe, amit mi – fogyatékos eszközeinkkel –csak így tudunk kifejezni.

A szent idő, minél szentebb, annál kevésbé idő.

Ebből kiindulva eszembe jut pár gondolat a Karácsony ortodox ikonjáról, amit valószínűleg mindenki jól ismer, s amihez rendkívül jó teológiai leírások állnak rendelkezésünkre, ezért itt most csak pár, az idővel kapcsolatos motívumot említek. Az ikon egyszerre mutatja Krisztus születését és halálát (bölcső és koporsó, halotti lepel és pólya), az Istenszülő örömét és fájdalmát, az egész teremtett világ részesedését a csodából.

 

 

 

Krisztus születése ikon, Dimitris Siregelas ikonfestő munkája

 

Más ortodox ikonokhoz hasonlóan a karácsonyi ikon is kiteríti az időt, mindkét értelemben. Egyrészt egyszerre mutat meg rajta mindent, ami földi időben számítva nem egyszerre történt, de jelentőségét tekintve egymásba forrt: hiszen nem egyazon dolog e mindnyájunk születése és halála, értelmezhetőek-e ezek egymás nélkül? Másrészt a kiterítés által az időt az ikon meg is szünteti, kiteríti, mint egy halottat.

 

Ha egyetlen, személyes gondolatban kellene megfogalmaznom a Karácsony lényegét, akkor az az idő kiterítése lenne.

Ilyenkor lenne jó kiteregetnünk, amit eddig csináltunk, ami most történik és amit várunk és remélünk, és megnézni, hogyan néznek ezek ki így, egyszerre.

Amikor a világ lelassulásról, begubózásról, egymás felé fordulásról, netán a mindeneket egyesítő szeretőről beszél, akkor talán ezt is érthetjük alatta. Elcsépelt dolog ilyeneket mondani – de ahol nincs idő, ott nem lehet elcsépelni semmit. Pavel Florenszkij mondja, hogy az Igazságot akárhányszor ki lehet mondani, soha nem lesz unalmas: az egy újabb keletű és világi dolog, időnként vicces következményekkel, hogy mindig innoválni kell. A földi időből csak felfelé tudunk kilépni, olyan irányokba, ahol az idő egyre inkább elveszti jelentőségét. Ez az idő: anti-idő – s milyen kevés alkalom kínálkozik elmerülni benne. Az anti-időben minden benne van, ami a földi időben történik, történt és történni fog, de még az is, amire csak vágyunk. És mindezeket meg is szüntetni egyben. Hasonlóképp lehet ez, mint az ikonfestészetben, ahol a fehér anti-szín magában foglal minden színt, s ezzel meg is haladja őket.

A fehér az ikonokon soha nem szín, hanem mindig fény, mégpedig az isteni kegyelem fénye.

Ezért van az, hogy a tárgyakon megcsillanó természetes fények az ikonokon soha nem ragyogó fehérek – szemben a nyugati festészettel. A fehér fény az ikonokon nem követi a természet törvényeit, hiszen a Lélek ott fúj, ahol akar, s a kegyelem fénye ott ragyog fel, ahol arra szükség van. Így vagyunk az anti-idővel is, amit a Karácsony kapcsán megélhetünk. A mindig azonos lényeget az idő prizmaként bontja fel múltra, jelenre, jövőre, de ezek egy-egy ünnepen – ahogy a karácsonyi ikonokon látjuk – összeállhatnak, s ekkor, bár mintegy tükör által, homályosan, a karácsonyi anti-időben tükröződve, saját valódi arcunkon túl megláthatjuk az éppen most is örökké megszülető, a világba fehér fényt hozó Istengyermeket.

 

 

A szerző egyetemi docens, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Társadalmi Kommunikáció Tanszékén tanít.

  • megosztas-feliratkozas-tamogatas
  • Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!

Fotó: dimitrissiregelas.blogspot.com / Krisztus születése ikon, Dimitris Siregelas ikonfestő munkája; unsplash.com/ Fabrizio Verrecchia.

Legújabb könyveink: