Megszelídíteni a halált

A gyógyíthatatlan betegek életének utolsó szakasza nehéz és fájdalmakkal teli. Hogyan lehet ezt megkönnyíteni a betegnek és hozzátartozóiknak? Hordoz valamilyen értéket ez az időszak vagy jogos lehet az eutanázia felvetése? Erről beszélgettünk Simkó Csaba főorvossal, a miskolci Hospice vezetőjével. Az interjú 2016 decemberében készült.

4458

Dr. Simkó Csaba az 1995-ös megnyílásától kezdve a Miskolci Semmelweis Kórházhoz tartozó Erzsébet Hospice Otthon vezetőjeként dolgozik. Orvosi diplomáját 1989-ben szerezte, majd 1995-ben szakvizsgázott belgyógyászatból. Számos szakmai publikáció szerzője. 2004–2011 között a Magyar Hospice-Palliatív Egyesület alelnöke, jelenleg a Szakmai Kollégium tagja.

 

 

 

 

Advent utolsó hetében jártam a miskolci kórház hospice otthonában, ahol egy bensőséges, családias ünnepségbe csöppentem: betegek, ápolók, önkéntesek és mindannyiuk családtagjai együtt készültek karácsony közeledtére. Nem számítottam erre a ragyogásra, így még nagyobb kíváncsisággal tettem fel kérdéseimet.

 

Hogyan működik a Miskolci Semmelweis Kórházban a hospice ellátási rendszer?

 

Ez egy háromlábú ellátási forma: van egy 22 beteg elhelyezésére alkalmas fekvőbeteg részleg, egy járóbeteg gondozási rendszer, és egy hospice otthonápolási csapatunk. A miskolci agglomerációban évente 700 beteggel kerülünk kapcsolatba, amely az erre a régióra vetített daganatos halálozásnak nagyjából 80%-a. Ez azt jelzi, hogy a hospice nem kevesek kiváltsága, hanem az egészségügybe teljesen integrálódott ellátási forma. Betegeink túlnyomó többsége rákbeteg, és abban a stádiumban van, amikor a betegség már nem gyógyítható. Előfordulhat, hogy valaki többször is befekszik egy-egy fájdalomcsillapító kezelés beállítására, de többségük a betegség utolsó heteiben vagy hónapjaiban kerül felvételre. Az osztályunkon az átlagos gondozási idő három hét.

 

Hogyan tudnak segíteni a gondozottakon?

 

A daganatos betegségnek a legnagyobb terhe a fájdalom, amely sokszor még egy jól felkészült szakembergárdával is nehezen kezelhető. Hagyományos módszerekkel, egyszerű sémákkal a betegeknek nagyjából 80%-a tehető viszonylag fájdalommentessé, a maradék 20%-ban az emberek nagy szenvedése indokolttá teszi, hogy nagyon speciális gyógyszerekkel is dolgozzunk. A palliatív kezelés (a fájdalom, ill. szenvedés enyhítésére szolgáló gyógymód vagy intézkedés – szerk. megj.) egy olyan területe az orvoslásnak, amit az egyetemen nem igazán tanítanak, csupán néhány éve épült be a rezidens törzsképzésbe. Pécsett már van egy palliatív tanszék. Fontos, hogy ez a szaktudás a posztgraduális továbbképzésben is megjelenjen.

 

Dr. Simkó Csaba

 

Az elsődleges cél tehát a fájdalomcsillapítás?

 

A cél a szenvedés enyhítése. A fájdalom egy jól körülírható, bár nagyon bonyolult testi panasz, de föl lehet sorolni a fájdalmon kívül egy sor más testi tünetet, ami a betegeknek szenvedést okozhat. A szenvedés ezeknél egyenként és összességében is több. Mert nem csak a test szenved, hanem az ember egészében, egzisztenciálisan is. Egy kiszolgáltatott betegnél sokszor megkérdőjeleződik a lét értelme. A munkánk egyik része éppen ez, hogy segítsünk, ha lehet, ebben a nehéz helyzetben is, értelmet keresni, értelmet találni. A világ azzal érvel az eutanázia mellett, hogy az embernek joga van a békés, csendes halálhoz. Ezzel szemben mi azt valljuk, hogy nem az eutanázia a megoldás, mert ez az életnek egy fontos szakasza, és ezt a fontos szakaszt értelemmel kell megtölteni.

 

Tehát sokan, még ha nem is mindannyian, az utolsó utazásukra jönnek ide. Hogyan néznek ők szembe a halállal?

Be kell látnunk, hogy ez egy nagyon farizeusi kérdés, hiszen valamikor mindannyian meg fogunk halni, tehát mindannyian szembe kellene, hogy nézzünk ezzel a kérdéssel. Csak valahogy ezt hajlamosak vagyunk halogatni. Az okoz igazi feszültséget, amikor valakiről fiatalon derül ki, hogy gyógyíthatatlan, és tudomására jut, hogy nem a távoli jövőben, apránként, elgyengüléssel, hanem egy betegség következtében fog meghalni, és nagyjából ki lehet számítani, hogy mennyi ideje marad hátra. Persze az idős emberek egy része ugyanúgy fél a haláltól, és a fiatalok között is van olyan bátor, aki – nyilván nagy harcok árán – de a betegségét elfogadja, megnyugszik benne, és együtt tud élni ezzel a helyzettel. Sőt, igazából ez akár a belső növekedés időszaka is lehet.

Az élet végessége, illetve a tudat, hogy a halálom közel van, nem pedig valamilyen megfoghatatlan távolságban, az embert egy őszinte tükörbenézésre késztetheti.

A kérdés az, hogy ezt meg merjük-e tenni. És nem vagyunk egyformák: van, aki egy komoly lelki tusakodás, gyakran belső harcok után a sorsával megbékél, és az életének a legfontosabb, leglényegesebb kérdéseivel kezd el foglalkozni. Azokkal a dolgokkal, amiket az életében elhagyott, elmulasztott, például családi kapcsolatok megerősítésével, bocsánatkéréssel, megbocsátással…

 

Történnek sorsfordító események a gondozottak életének utolsó heteiben is?

 

Ez leginkább olyankor következik be, amikor valaki hajlandó az őszinte szembenézésre. Volt olyan, aki egyetemi tanárként a jegyzeteit fejezte be. Többször látjuk, hogy korábban alkoholfüggő emberek – akik szétzilálták kapcsolataikat – tékozló fiúként kapják vissza a család szeretetét. Arra is volt példa, hogy egy 16 éves, állami gondozásban lévő lány csak akkor került újra kapcsolatba az anyjával, amikor az már itt volt nálunk, a betegség végső stádiumában. Ezt mondta: utálhatnám az anyámat, mert eldobott magától. De most más van a szívemben, mert látom, hogy milyen nyomorult helyzetben van, és inkább sajnálom őt. Ő is és a testvérei is rendszeresen jöttek látogatni, és annak az asszonynak az élete, amely emberi értelemben véve romokban hevert, egyszerre kivirágzott, új célt és értelmet nyert. Életének az utolsó heteiben boldog volt, a szó igazi értelmében.

Bizonyára vannak olyanok is, akiknek ez az utolsó időszak inkább terhes, küzdelmes.

 

A betegek nagy része szorong, menekül, és saját maga számára sem meri föltenni a kérdést, hogy mi lesz a folytatás, milyen reményei vannak a jövőt illetően. A szorongás egyébként egy ilyen helyzetben természetes. Hívő emberek talán kevésbé szoronganak, vagy talán könnyebben úrrá tudnak lenni rajta, de ez nem törvényszerű. Itt is lehetnek komoly halálfélelmek, és elég, ha a getszemáni nagy harcra gondolunk.

Nem vagyunk egyformák: segíteni kell a betegnek abban, hogy ez a tükörbenézés megtörténhessen, s hogy merjen valós kérdéseket föltenni, és azokra valós választ keresni.

Van, aki ezt elhárítja. Kifinomult kommunikációs technikái vannak, hogy hogyan lehet egy beteggel ilyen nehéz kérdésekről úgy beszélgetni, hogy ne legyen feszültséget okozó nagy nyomás rajta, és meglegyen a lehetősége bármikor kilépni ebből a párbeszédből. Finom ajtónyitásról van szó: behívjuk a beteget egy másik légtérbe, egy másik közegbe. Ha jön, akkor jön, és ha nem jön, akkor jelezzük, hogy később még lenne miről beszélgetnünk. Néha annyira erős a halálfélelem, hogy direkt módon megközelíteni egyszerűen nem lehet. Ilyenkor más oldalról közelíthetünk, például zenével, vagy más témájú beszélgetéssel. Ebben nagy szerepe van az önkénteseknek is, vagy egy betegtársnak, akikkel egymást biztatják. Néha egyikük példája átragad a másikra: ezeknek van igazán feszültségoldó, szorongásoldó hatása.

 

Talán jobb lenne már korábban készülnünk a halálra.

 

A készületet nem a súlyos betegségben kell elkezdeni, ez egy pillanatra sem kérdés. A keresztény ember az egyházi év különböző ünnepciklusain keresztül már eleve segítséget kap, hogy a bűnbánat, hálaadás, a halál, a föltámadás, vagy születés kérdésével újra és újra szembesülve ezeknek a titkoknak a mélységét szemlélje. A kérdés az, hogy elfutunk-e ez elől, vagy pedig egy mélyebb imádságban ezeket közel engedjük magunkhoz. Talán részben ezért is könnyebb egy hívő embernek, hiszen ez a kérdéskör nem éri őt annyira váratlanul.

 

A betegség nincs hétköznaphoz kötve, így ünnepekkor is vannak itt ellátásra szorulók. Milyen módon ünnepelnek például karácsonykor?

 

A hospice-ban a karácsony különleges esemény, hiszen az itt lévő betegek számára általában ez életük utolsó karácsonya. A karácsony bizonyos értelemben épp a szeretetnek, az összetartozásnak az ünnepe, és pontosan ez az, amit leginkább gyászolunk majd a betegségnek a végén: ennek az összetartozásnak, ennek az egységnek a megbomlását. Más szempontból azért is különleges hangulata van a hospice karácsonynak, mert a dolgozóknak itt vannak a gyerekei. Itt van a fiatalság, itt van az élet! De ugyanakkor itt vannak a nagyon súlyos betegek is, és néha itt vannak a gyászoló hozzátartozók. Egyfajta olyan közösséget alkotunk itt, ami, úgy gondoljuk, hogy egészen különleges élmény, és ezt máshol nem lehet megtapasztalni.

 

 

Mi történik az osztályon, amikor egy beteg meghal?

 

Az osztálynak van egy nagyon sajátos légköre. Itt az egyik beteg halála nem tabu a másik beteg számára, nem egy eltitkolt, elparavánozott esemény. Ha valaki meghal az osztályon, akkor a társalgóban meggyújtjuk a nagy gyertyát: lássa mindenki, hogy egy betegtársunk elment! A halálnak, a haldoklásnak, az elköszönésnek valamiféle ünnepélyessé tételével kicsit „megszelídítjük” ezt a folyamatot, talán még azok számára is, akik nem hívők.

 

Nagyon sok önkéntes dolgozik az osztályon, gyakran jönnek ide gimnazisták is betegeket látogatni. Mi vonzza ide az embereket?

 

Ez összességében, azt gondolom, nagyon egyszerű: a másik emberrel jót tenni tényleg jó. Ez egy szlogen, de komoly tartalma van. Amikor valakivel tudunk jót tenni, akkor az a mi számunkra is ad valamiféle olyan pluszt, amitől az ember értékesebbnek érzi az életét. A világban manapság sokszor a pénz diktálja a kereteket. Minden a gazdaságosság, a fenntarthatóság szellemében történik… De nem ez az élet lényegi kérdése. Az élet lényegi része itt zajlik.

Amikor valaki nagyon kiszolgáltatottá válik, mert olyan gyenge, hogy nem tudja elvenni a poharat, vagy nem tud fölülni az ágyon, akkor egy másik ember segítségére van szüksége, nem egy gépre.

Ez a segítőnek is egy valós örömforrás. Az élet legfontosabb dolgaival foglalkozunk itt, és ez a fő motiváció.

Legújabb könyveink: