Egy művész, aki tűzzel rajzol – Lau Kwok Hung

A kínai származású, Loppiánóban élő szobrászművész alkotásaiban ihletet merít a hagyományos kínai művészetből, táncoló sziluettjei azonban valójában háromdimenziós „vázlatok”. A szobrászvéső helyett 3000 °C-os oxi-acetilén fáklyát használ. Ahogyan ő mondja a „tűz testvér” segítségével alkot.

egy-muvesz-aki-tuzzel-rajzol-lau-kwok-hung

Lau Kwok Hung, a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagjaként más alkotókkal együtt részt vesz a loppiánói Centro Azur művészeti stúdió munkájában. Több művészeti ágban is otthonosan mozog a tánctól, az énekművészetig, a színpadi rendezésig. Nevét azonban leginkább sajátos stílusú vasból készített szobrai tették ismertté világszerte.
A művészt személyesen az elmúlt év novemberén ismertem meg, amikor néhány családtagommal Loppianóban jártam. Mély benyomást tett ránk szeretetteljes közvetlensége, embersége, s természetesen a rendkívüli alkotások. Az interjú elkészítésében segítségemre volt dr. Román Zsuzsa, aki doktori tanulmányait folytatja Loppianóban.

 

Mesélj arról a világról ahol születtél.

 

1953-ban születtem Hongkong-ban, még az Angol Birodalom fennhatósága alatt ugyan, de erőteljesen fejlődő városban. Egy zajos, mozgalmas és kozmopolita világ, ami örökségül hagyta számomra is a folyamatos fejlődés igényét. Már kicsi gyermekként lehetőségem volt kapcsolatba kerülni más kultúrákból származó emberekkel, vagyis ez a nyitottság más kultúrák és emberek felé a gyermekkorom része volt.
Mindig érdeklődtem az új dolgok, a művészetek iránt. A környezetem persze nem bátorított ebben, nem is nagyon értették, hogy mit szeretnék. Arra ösztönöztek, hogy inkább mérnök, orvos vagy építész váljon belőlem. Én azonban nem voltam meggyőződve arról, hogy ez lenne az utam. Sok küzdelembe került, hogy meggyőzzem őket, de a későbbiekben mindez fontos tapasztalatnak bizonyult számomra. A tradicionális kínai művészet, a kalligráfia is nagy hatással volt rám, s a későbbi alkotásaimban is meghatározó szerepet játszott.

 

 

 

Hogyan ismerted meg a lelkiséget?

 

A Città Nuova segítségével. Egy fokolarino, aki a Hongkong-i szerkesztőséget alapította, eljött a mi iskolánkba is. Általa ismertem meg a fokolár közösségek, az Istennek szentelt hivatást választó tagok életét. 1972 novemberében jártunk, hamarosan el is hagytam Hongkong-ot, és megérkeztem Loppianóba, hogy én is csatlakozzam ehhez az élethez.

 

Ha jól tudom, a Gen Rosso együttes tagja is voltál?

 

A társaim észrevették a művészet iránti vonzalmamat és felkértek, hogy vegyek részt együttes munkájában. Közben tanulmányokat is folytattam a firenzei szépművészeti akadémián. A feltöltődés csodálatos hat éve volt! A Gen Rosso tagjaként megismerkedhettem a tánc, az ének, a színpadi technika fortélyaival, közben festettem és szobrokat is készítettem.

 

Hogyan találtál rá arra a sajátos kifejezési módra, művészeti irányra, ami az alkotásaidat jellemzi?

 

Ahogy mondtam, belekóstoltam a legkülönbözőbb művészeti ágak világába. Egy idő után választanom kellett, s a gyermekkori kalligráfiai tanulmányok is segítettek abban, hogy éppen a szobrászat mellett döntsek. Talán meglepő, de sok a közös vonás a kettő között:

Ahogyan a fehér pergamenen megjelennek a fekete, kalligrafikus írásjelek, úgy jelennek meg a láthatatlan, üres térben az én vasfiguráim is,

melyek egyfajta meditatív alkotói magatartást és összeszedettséget igényelnek. Úgyis mondhatnám, hogy a vonalak művészete, a vonalaké, amelyek átszelik és kitöltik a teret.

 

 

Milyen volt a személyes kapcsolatod Chiara Lubich-al? Hogyan viszonyult ő a művészi tevékenységedhez?

 

A Gen Rosso tagjaként engem is számon tartott, hiszen eljutott hozzá az összes koncertünk beszámolója, felvétele. Nagyon örült, amikor később, már Montet-ban (a Fokoláre Mozgalom Svájcban lévő városkájában – szerk. megj.) elkezdtem szobrokat készíteni. Időről-időre elküldte az észrevételeit, a gondolatait mindazzal kapcsolatban, amit alkottam. Javaslatokat is tett, hogy milyen témát válasszak. Azután már fokolarinoként a Fülöp-szigetekre kerültem, közben eltelt néhány év, s kicsit eltávolodtam a művészettől. A fokolárbeli élet más feladatokat rótt rám, de Chiara maga volt az, aki fontosnak tartotta, hogy folytassam, s 2000-ben visszahívott engem ide Loppiano-ba. Chiara folyamatosan nyomon követte a tevékenységemet, számos levelet kaptam tőle, s egy alkalommal személyesen is eljött, hogy bátorítson, tanácsot adjon. Itt hagyta ennek a látogatásnak a bélyegét egy rövid, kézzel írt üzenetben, melyet a műhelyem falára kifüggesztve őrzök. A szöveg egy korábbi írásának részlete, melyet Máriához címzett: „Elégítsd ki a világ szépség iránti vágyát. Küldj nagy művészeket és formáld naggyá lelküket is, hogy irányítsák dicsőségükkel az embereket az emberek fiai közül a legszebb felé: Jézushoz.” Chiara már 12 éve nincs köztünk, de a kapcsolat mindmáig nem szakadt meg, most is érzem az útmutatását, bátorítását.

 

Azt szokták mondani, hogy tűzzel festesz. Helyes ez a megállapítás?

 

„Tűzzel festeni” … egy kicsit költői megfogalmazás, én inkább azt mondanám, hogy rajzolni, tervezni… A festészet a színekkel dolgozik, én a vonalakkal, vagyis a tűzzel rajzolok. A tűz segít abban, hogy formálhatóvá alakítsam a vasat. Mivel az alkotásaim zöme vasból készül, sokan gondolják, hogy valami különleges vonzalom fűz ehhez a fémhez. Ez nem teljesen így van, inkább azt mondanám, hogy

a vas mögött én a tüzet látom. Szent Ferenc nyomán „tűz-testvérnek” is nevezem. Testvérnek, aki velem van ebben az alkotási folyamatban.

Az egész tulajdonképpen egy véletlennek köszönhető. Amikor hosszú évek után visszatértem a Fülöp-szigetekről Montet-ba, hogy Chiara kívánságára ismét valamiféle művészeti tevékenységbe fogjak, hirtelen nem is tudtam, honnan kezdjem. De szerettem volna egy új kifejezési módot találni. Jártomban-keltem elhaladtam egy garázs előtt, ahol éppen egy fokolarino dolgozott. Valamilyen fémet munkált meg a tűz segítségével. Rácsodálkoztam a tűz erejére, ami a legkeményebb fémet is engedelmessé teszi. Hosszasan szemléltem ezt a csodálatos színjátékot, s közben elképzeltem, hogy én mi mindent tudnék alkotni ezzel a tűzzel. Valódi „Heuréka”, felismerés volt számomra.

 

 

Látom a falon ezeket a különböző kalligrafikus ábrázolásokat. Itt van például az, ami a szeretet leírása. El tudnád mondani, hogy melyik jel mit jelent?

 

A kínai nyelv nem alfabetikus jelekkel ír, hanem ún. ideogrammákkal, képszerű jelekkel. Az első ilyen írásjelek tulajdonképpen rajzok voltak, a leírt fogalom valóságos ábrázolása, lerajzolása nyomán keletkeztek. Később azután ezek a rajzok leegyszerűsödtek, átalakultak, de megőrizték a szimbolikájukat.

A szeretet fogalmát a kéz, a szív és a fej jeleinek kombinációja fejezi ki. Számomra ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy szeressünk be kell vetnünk minden képességünket, cselekedeteinket, akaratunkat, tudásunkat.

Amikor két éve Ferenc pápa ellátogatott hozzánk Loppiano-ba, pontosan erről beszélt: A fejünk, a gondolataink ötleteket adnak, de szükség van a szívünk szándékára, elhatározására, és a kezünkre, a lábunkra is, hogy ezeket az ötleteket meg is tudjuk valósítani.
Fontosnak érzem, hogy egymás kultúrájának megismeréséhez is hozzá tudok járulni a kalligráfiát, a kínai írást és ezen keresztül a gondolkodásmódot is bemutató workshop-ok, tanfolyamok szervezésével. Az utóbbi években különböző országokban közel ötszáz ilyen tanfolyamot tartottam. Még Kínában is!

 

 

A fokoláre azonban közösségi lelkiség. Hogyan tudsz összhangot teremteni az alkotás intimitása és a közösségi lét között?

 

Bennem kételyeket támaszt, ha leegyszerűsítjük ezeket a fogalmakat. Szerintem a mi lelkiségünk nagyon is személyes, mert a forrása a mi személyes Istennel való kapcsolatunk, erre épül a mi közösségi létünk, s a kapcsolataink is. A kollektív szó félre is értelmezhető. Azt mondjuk: MI, s a mi egyfajta idollá is válhat. A művészetben ez valamilyen csapatmunkát jelentene, „kollektív-művészetet”. Ez a MI művészetünk, mondhatnák, s a végén megszüntetnénk mindazt a sokszínűséget és gazdagságot, amit az emberiség a történelme során teremtett. Azt szeretném ezzel mondani, hogy talán nem kell mindenek fölé helyezni a művészetben azt a bizonyos MI-t.

Egy szobrásznak, amikor szobrot készít, egyfajta alkotói magányra van szüksége. De ha te egy közösségben élsz, annak a közösségnek az értékrendje megjelenik a saját gondolataidban, inspirációidban.

Abban, ahogyan a környező világra, a többiekre gondolsz, az örömeik, a nehézségeik, mint most a koronavírus okozta fájdalmak, ily módon mindez az alkotásaidban is kifejeződik…
Ha mi itt Loppianóban egy művészeti központról, közöségről beszélünk, az nem azt jelenti, hogy ez a központ valamiféle irányító rendszer, egy struktúra, sokkal inkább egy olyan tér, egy olyan lehetőség, amelyben az egyéni inspirációk, tehetségek ki tudnak bontakozni. Az elmúlt húsz évben pontosan azon munkálkodtunk, hogy be tudjuk fogadni a legkülönbözőbb kultúrákból érkező embereket, hogy kialakuljon egy kölcsönösségen alapuló párbeszéd.

 

 

Hogyan értelmezhetnénk a szobraid nagyon sajátos megformálását? Úgy tűnik, mintha félig-kész alkotások lennének.

 

Vagyis befejezetlen maradt… nincs befejezve, úgyis mondhatnánk, hogy még folyamatban lévő munka, valami olyan, ami még nem vált tökéletessé. A kínai művészetben gyakori az ilyen alkotás. Azt jelenti, hogy a művész nem a külső, a felszíni tökéletességére törekszik, hanem valami olyan lelki tartalom megjelenítésére, ami még folyamatosan fejlődik… Az a tapasztalatom, hogy ily módon egyfajta sajátos párbeszéd, együttműködés alakul ki az alkotó és a néző között. Azzal, hogy a szobraim nincsenek „befejezve” arra ösztönözhetem a szemlélőt, hogy ő gondolja tovább, maga is bekapcsolódjon az alkotás folyamatába. Valaminek a hiánya mindig a válasz keresésére késztet. A taoizmus fontos eleme a teljesség és a hiány, az űr sajátos dinamikája… Én nem fedeztem fel semmi újat, nagyon régi, ősi tradiciókra építek.

 

 

Az a benyomásom, hogy ezek a torzószerű alakok, nagyon is élettel teliek, megragadnak, megszólítanak, kapcsolatba lépnek veled.

 

Azt mondják, Michelangelo, amikor a Mózes szobrot készítette egyszer csak felkiáltott: „Miért nem szólalsz meg?” Annyira kifejező és valóságos lett az alkotása, hogy őt is elvarázsolta, magával ragadta. Néha velem is megtörténik, hogy a régi szobraimat szemlélve elcsodálkozom. Amikor dolgozol, nap mint nap alakítod, formálod a szobrot, könnyen elveszel a részletekben. Ha egy kicsit eltávolodsz tőle, magával ragad, s újból felfedezed az egészet.
Chiara több elmélkedésében is leírja azt az élményt, amikor az ember rácsodálkozik a mások által teremtett alkotás szépségére. Valahogy így vagyok vele én is, mintha nem is a saját alkotásaimat látnám. Ez valóban misztérium… amikor az embert egy felsőbb hatalom vezérli az alkotásban, és sikerül olyat teremteni, ami túlmutat az alkotón.

 

A művészek hasonlatosak a prófétákhoz. A művész is meghallja az Úr hangját, és a saját gyengesége, bukásai ellenére is követi ezt a hangot, hogy beteljesítse a küldetését: Megfújja a harsonát, hogy felhívja az emberek figyelmét arra, hogy valami nincs rendben, a dolgok rossz irányba haladnak.

Mi az, amin most dolgozol?

Meghívtak, hogy vegyek részt a közösségi gazdaság egyik kezdeményezésében, amit márciusra terveztek, de a mostani járvány miatt elhalasztódott novemberre. Az én feladatom egy színpadi produkció megtervezése, megrendezése, aminek megvalósításában többszáz fiatal vesz majd részt. Ez valóban egy „közösségi műalkotás” lesz.

 

A művész alkotásairól és egyéb tevékenységeiről bővebben: http://www.art-hung.com

Fotó: Lau Kwok Hung, facebook

Legújabb könyveink: