Ha nem fonnánk egymásnak töviskoronát - Egy néprajzkutató gondolatai a cigányságról

A magyarság és a cigányság többszázéves együttélése számos szép és tanulságos példával szolgálhat a mai feszült helyzetben is. Újkígyóson, ahol Harangozó Imre néprajzkutató született, a gazdálkodó emberek megbecsülték a földeken dolgozó és más hasznos mesterségeket űző cigányokat. Ezeket a gyermekkori emlékeket és a Kárpát-medencei gyűjtőútjai során megismert történeteket idézi fel írásában.

ha-nem-fonnank-egymasnak-toviskoronat-egy-neprajzkutato-gondolatai-a-ciganysagrol

Úgy tízéves lehettem, amikor egy nyári napon cigányasszonyok tapasztottak nagyapámék Templom-utcai portáján. Láttam, hogyan gyúrják, tapossák a sarat, keverik bele a töreket. Kaparják a málló vakolatot, hogy ami le akar jönni, jöjjön is. Hogyan kerekednek, simulnak, fényesednek a nagy, barna foltok a fehérre meszelt falakon. Néztem, hogyan újul meg az egész porta. A munka végeztével együtt ültünk le az udvaron a kivágott nagy nyárfa tuskójára, együtt gyönyörködtünk az elvégzett munkában. Nagyanyám szép oldalszalonnát, a kertből frissen hozott krumplit, hagymát adott a munkáért cserébe. Bőven mérhette, mert máig fülembe cseng Cigány Kati hálálkodása: „Az Isten áldja meg Annus nénit, mind a két kezivel!” De hallom nagyanyám válaszát is: „Në hálálkodj Kati! Ki csinálná ezt mög, ha tik nem! Gyertök máskor is!”

 

Rézműves (xarkomari) asszonyok házalva kínálják ősi technikával készült főzőedényeiket. (Harangozó Imre felvétele, Oláhcsügés (Ciugheș) Bákó megye, 1990.)

A magyarokat és cigányokat sokévszázados együttélés fűzi egymáshoz. Trianon után száz évvel, a történelmi Magyarország több területén is, sokszor távol a mai nyelvhatárhoz éppen, hogy a társadalom perifériáján élő roma közösségek tartják meg a magyar nyelvet.

Sorolhatnánk szép számmal példát arra is, hogy a nyelv mellett régi balladaköltészetünk, zenénk, táncaink archaikus, tehát legértékesebb rétegét is. Valahogy mégsem tekintünk értékként erre az együttélésre s annak nyelvi, kulturális, lehetséges közös jövőt megalapozó voltára. S arra a tényre, hogy a Kárpát-medence romái mindezek mellett fontos kézműves örökséget is megtartottak és kamatoztattak a mindennapokban. Gondoljunk csak vályogvetés tudományára, ami ma is használható, olcsó ősi és mégis korszerű építőanyag lehetne.

De folytathatjuk a sort a kovács- és bádogosmunka, a fémművesség, a vessző és gyékényfonás, a faedények és szövőeszközök készítésével is. Mindezek olyan anyagi javakat termeltek, amelyek nélkül nehezen élhetett volna a hagyományos falusi közösség.

 

Kovácsmesterek Újkígyóson: (Balról jobbra) Farkas István és Farkas József

(A  Közös Út – Kethano Drom archívumából)

 

Ma pedig ezek a mesterségek szinte irreális szívósságról tanúságot téve is jelen vannak, vagy inkább lehetnének életünkben, szemben a globális világ termékeivel, helytállva az egyenlőtlen küzdelemben, s napjainkban is megtartva jelentőségüket és hasznosságukat. Valódi történelmi munkamegosztás ez, amely, ha szakadozva is, de ma is időszerű, s a cigányságot és a magyarságot egymás megbecsült honfitársaivá avathatja. Sajnos messze, nagyon messze vagyunk még ettől.

Előítéletek, mélyen beégett toposzok fogságában vergődve különös, sajátos –sokszor fájdalmasan szomorú, ritkán pedig példát mutató– a sok évszázad óta közös hazában élő magyar és cigány nép viszonya.

Mint arra Daróczi Ágnes egy interjúban rámutat: „Évszázadok hátrányait nem lehet sürgetéssel, erőszakkal és rövid idő alatt legyűrni. De azért van egy másik oldala is a dolognak, hogy a cigányokban megvan ez a türelmetlenség és az idő sürgetése.”

 

Személyes életemben jónéhány meghatározóan fontos cigányember is szerepel –talán mondhatom– a mesterek, példaképek között. Az 1980-as években, vékony pénztárcájú diákként jártam a kőkemény diktatúra szorításában fuldokló Erdély útjait. Magyar és román barátaim mellett szép számmal akadtak cigányok is. Elsőként a nagyszerű mérai zenész és táncos Berki Árus Feri bátyám jut eszembe, s róla a szegénységében is nagyvonalú már-már szélsőségesen önzetlen vendégszeretete, szívélyessége (ld. cikk kezdőképe). Azután ott van Neti Sanyi bácsi, Kalotaszeg világklasszis prímása, aki a legszigorúbb tiltás idején is szállást adott nekem és édesapámnak is kisbácsi otthonában.

 

Fodor Sándor Neti, a méltán világhírűvé vált prímás (középen).

(Kanalas Éva felvétele, Kisbács (Baciu) Kolozs megye, 1988)

 

A következő Ilka Gyuri, az akkor fiatal széki cigányzenész, aki, amikor megtudta, hogy Szamosújvár főterén ellopták minden pénzem és iratom, személyes ellenérzésével, félelmével küzdve mégis bejött velem a rendőrségre, hogy tolmácsom legyen.

 

Azután a moldvai Külsőrekecsény mellett nyaranta sátorozó cigány mesterember alakja is fölsejlik, aki szintén örömmel fogadta látogatásunkat. Pedig az útitársul szegődött budapesti barátomat hosszasan kellett győzködni, míg sikerült leküzdenie előítéletét. Szemünk láttára készített el egy bádogvödröt, amit ott helyben megvásároltam és már vagy húsz éve használunk is.

 

A moldvai csángómagyar falu határában a cerhari fémműves mester javítja a kilyukadt fémedényeket. (Harangozó Imre felvétele, Külsőrekecsény (Fundul-Răcaăciuni) Bákó megye, 2000.)

 

Felesége, viseletes, hajában hosszú ezüstpénz-fűzért viselő asszony egy vaslapon közben finom bodagot sütött s kedvesen kínált. Bár velük nem beszéltünk közös nyelvet, mikor elővettem az itthonról vitt kisüveg pálinkámat és megkínáltam, a mester elvette az üveget, megemelte, és ott, a jelenlegi magyar határtól úgy 750 km-re, Moldvában az erdőszélem megemelte s a csángóktól ellesett kifejezéssel és hangsúllyal köszöntötte rám: „Kéd megtiszel!”

Rágtam a finom, ropogós bodagot s bizony könny futott a szem sarkába, amit talán ők nem is értettek. Ez a moldvai cigány bádogosmester most éppen úgy szólított, tisztelt meg, mint ahogyan háromszáz évvel korábban Mikes Kelemen a messzi Rodostóban az édes nénjét!

Szándékosan hagytam a végére a gyimesközéploki Zerkula Jani bácsit, mélyen megélt katolikus hite, imádságos élete, kitartása, humora s – talán ami a legfontosabb – embersége örök példa számomra, s talán joggal mondhatom, sokunk számára! Cigányként, magyar cigányként, évtizedeken át vakon élte az életét Romániában, vadabbnál vadabb diktatúrák idején, de panaszt, önsajnálatot, keserűséget tőle soha, senki sem hallott. Szinte még a halálos ágyából is tanította, továbbadta mindazt a jót, amit örökölt és ami a lelkéből szárba szökkent!

A gyergyói vásárban (A Közös Út – Kethano Drom archívumából)

 

Ezekről a dolgokról, az előítélet, a rasszista közelítés veszélyeiről, az irgalmas szamaritánus példázata kapcsán beszélgettünk a gimnáziumban érettségi előtt álló fiatalokkal. Mondják a maguk tapasztalatait s már ilyen fiatalon fölvillantanak beidegződött torzulásokat is. Tizenhatan vagyunk, három fiú kivételével leányok. Zárásként mondom nekik, játsszanak el a gondolattal, mit szólnának a szüleik, mit mondana a család, ha egyszer azzal állítanának be, hogy a szívük választottja roma. A kérdés első körben sikeres. Látom, mindnyájan elgondolkodnak, nincs nevetés, gúny vagy ellenhang. Ígérik, a következő órára végiggondolják, otthon megbeszélik. Következő óra előtt egyikőjük – egy kedves, okos, érdeklődő leány – föltűnően korán érkezik.

 

„Imre bácsi, beszélni szeretnék magával, de csak négyszem között.” Leülünk a folyosón, ott van kényelmes hely. „No mit szólt édesanyád?” – kérdezem kissé aggódva. „Mit szólt volna – válaszolja –, semmit, apám is cigány…” Zavarba jönnék, ha nem mosolyogna: „Tudja én mikor kicsi voltam, azt hittem, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga. De amikor harmadikos lettem, elkezdetek vele csúfolni. Azelőtt, ha ez szóba jött, én mindenkinek mondtam. Én nagyon szeretem és tisztelem aput, dolgos, tisztességes ember, ő is szeret minket. Ezután hoztak ide a szüleim Csabára, a hatosztályos gimnáziumba. Itt ezt nem tudja senki, azóta nem mondom. Most is azért mondom ezt így el Imre bácsinak, hogy a többiek ne hallják. De amióta erről beszélgettünk, azon gondolkoztam, hogy nyugodtan föl kellene vállalnom…”

 

Ez a tanítványom még azon a héten, az osztályfőnöki órán fölvállalta félig cigány származását. Különösebb visszhangja nem volt, az osztályközösség már régen elfogadta és szereti ezt a szép, okos és különösen szorgalmas leányt. Néhány hét múlva egyik szünetben megszólított a csoportból egy fiú, vagány, sokszor harsány, de mély gondolkodású gyerek. „Elgondolkodtam a dolgon. – mondja – Úgy vagyunk a cigányokkal, mint IV. Béla idejében a kunokkal. Nagy meccs volt, de azután szépen elsimult. Az itt élő cigányok magyarok is…”. Már fut is tovább, visszanéz s a tinédzserek őszinte bájával kiáltja vissza, távozásba rejtve az önkéntelen pirulást: „Szép lány! Ugye Imre bácsi?”

 

A híres csángó zenészpáros, Halmágyi Mihály prímás és felesége Ádám Gizella gardonos gyimesközéploki otthona gyimesi útjaim biztos támpontja volt. (Harangozó Imre archívuma, Gyimesközéplok (Lunca de Jos) Hargita megye, 1986.)

 

„A népélet kutatóinak, amikor a cigányok hagyományaival, társadalmi helyzetével, művelődés felé tartó lehetőségeivel foglalkoznak –írta még 1993-ban a jeles néprajztudós Gunda Béla– kibontakozik, erősödik a felelősségérzetük minden szegény, elnyomott, minden magára hagyott népcsoport, nemzetiség, család, kéregető kisgyermek és a történeti múltjától elszakított, anyanyelvében is korlátozott bármelyik közösség iránt. A cigányság felé közeledve látjuk a szociális problémák kibogozhatatlan gomolyagát, s ez formálja, erősíti a bennünk meghúzódó humánumot (…). Szemléletünkhöz, eredményeinkhez hozzátartozik az is, hogy a cigány sors megismerése révén látókörünk az etika horizontja felé is tágult. Eredményeink a népcsoport helyzetének megismerését, értékeit, felemelkedési lehetőségeit is szolgálják. Az elhagyatottság, a nyomorúság forrásából származó eredmények felkiáltójelek azok számára, akik a szociálpolitika terén építik a cigányság előre vezető útját”.

 

Azt hiszem, ma, két évtizeddel az ezredforduló után, talán még fokozottabban időszerűek ezek a gondolatok.

Németh László a Kárpát-medence együtt élő és egymásra utalt népeiről szólva amolyan tejtestvéri kapcsolatról beszélt.

Olyasmiről, ami sajnos máig csupán a jeles írónk hipotézise maradt, miszerint a sorsközösség közös vállalása, az értékek kölcsönös megismerése révén el kell, el kellene jutnunk egymás kölcsönös szeretetéig.

Faluvégen (A Közös Út – Kethano Drom archívumából)

 

Ha igaz ez magyar-horvát, szlovák, ruszin, szerb és német viszonylatban, fokozottan az a magyarság és cigányság relációjában is. A bihari táj egyszerre hihetetlen és félelmetes mélységből az irodalmi élet csúcsaira robbanó költője Sinka István 1938-ban az önálló államiságot kapó felvidéki szlováksághoz írt verse mára túlmutat téren és időn. Üzenete, mint minden nagyszerű műnek, az örök jelenben időszerű, mi több, térségünk alapvető mai létkérdéseit feszegeti:

 

Jobb hát jönnötök, – nekünk is arra menni

inkább, mint vér hullana és ágyú dörögne.

Jólenne nekünk is – s nektek is odaát,

ha nem fonnánk egymásnak töviskoronát…

 

Fotó: Kezdőkép: Cigányzenész hegedűvel: 1988 szeptemberében édesapám kattintotta el a fényképezőgépet, éppen akkor, amikor szűk konyhájukban Berki Ferenc „Árus” (1931-1995) muzsikálás közben rám nézett. Tekintetét nem csak a kép, de a lelkem, emberi létem mélye is őrzi.

Legújabb könyveink: