Ki az ember? – Az ember alkotó, közösségi lény (II. rész)

Írásom első részében azt a kérdést jártam körbe, hogy valójában ki is az ember, milyen tulajdonságai emelik ki az élőlények sorából. Hogy miért fontos ez? Mert az emberképünk az alapja annak, ahogyan gondolkodunk az emberi közösségekről, a társadalomról.

ki-az-ember-az-ember-alkoto-kozossegi-leny-ii-resz

Az írás első része itt olvasható.

 

Amikor építészként, várostervezőként és akár városlakóként a települések fejlesztéséről, rendezéséről, szépségéről stb. beszélünk, gondolkodunk, akkor elgondolásunk kell, hogy legyen a településeken élőkről, sőt azt mondanám, hogy a települést alkotókról. Két értelemben is „alkotókról” beszélhetünk: egyrészt, mint akik saját maguk alkotórészei a településnek, másrészt, mint a település építőiről, formálóiról. Az alkotórész kifejezés talán némi magyarázatra szorul. „Község” szavunk a közösségből származik, s e fogalom csupán 1871-ben „foglaltatott le a falvak számára”, korábban a városokat ugyanúgy jelentette. Budapesten is sok általános iskolán ez olvasható: „községi elemi (nép)iskola”. Tehát a fővárosban is községinek nevezik az iskolákat. De nem csupán azt, hanem a Közértet is, a Községi Élelmiszerkereskedelmi Rt.-t, mely 1948-ban alapíttatott. Tehát minden településre, mint emberek alkotta közösségre érdemes tekintenünk.

 

Az alkotó fogalma talán érthetőbb, hiszen az ember közösségi lény, aki legkisebb kora óta szeretné alakítani környezetét.

Velünk született jellemzőnk a másik vágyainak kitalálása, a másik segítése, az értelmes dolgokban való aktivitás. Ezt a „gyermeket” kell előcsalogatnunk

– elsősorban bizalmunkkal (buddhai tekintetünkkel, vagy ha valakinek közelebbi, akkor jézusi látásmóddal) – a településeken élőkből, a részvételi tervezés ágenseiből, szereplőiből. A közösségi tervezésben első lépéseket megtevők tapasztalata az, hogy ez nem lehetetlen, sőt komoly értékeket hordoz.

Azt állítom tehát, hogy amikor építészetről, közösségről és közéletről gondolkodunk és beszélünk, akkor ekként érdemes tekintenünk az emberre és az ember alkotta közösségekre – falvainkra és városainkra. Félre kell tennünk a bennünk születő ítéleteket, hogy az emberek képzetlenek az építészetben és általában a vizuális kultúrában, hogy csak a hasuk érdekli őket, hogy csak egyéni boldogulásuk mozgatja őket, hogy nem képesek az együttműködésre…

 

S nem csupán nekünk kell és érdemes így tekintenünk az emberre és az emberi közösségekre (településekre), hanem a politikának is. Nem vezet tartós és jó eredményre, ha az emberek ösztöneire akarunk hatni,[1] ha félelmeiket növeljük, ha olyan dolgokat is „központosítunk”, amit meg tudnának oldani,[2] ha mindenáron szórakoztatni akarjuk őket, ha a zsigereikre hatunk, ha érzelmeikkel játszunk. Ehelyett értelmes embernek tekintve őket felelős magatartást feltételezünk róluk, és joggal várjuk, várhatjuk el tőlük azt. Felelősségünk abban áll, hogy segítsük őket (az Európai Unióban sokat emlegetett szubszidiaritás pontosan erről szól – a dolgokhoz lehető legközelebbi döntésről és ehhez a magasabb szintek segítségéről).

 

Könnyen belátható, hogy ezek a kérdések elvezetnek a települési önkormányzatok szervezéséhez, feladatainak meghatározásához, a jogalkotáshoz, és

feltételeznek egy olyan oktatási rendszert, ahol az óvodától kezdve gondolkodásra, kezdeményezésre, közös feladatmegoldásra, felelősségre neveljük az ifjúságot.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy az oktatás terén bőven van ez ügyben is tennivaló: tíz éve tanítok egyetemen, s néhány kivételtől eltekintve a diákokat nehéz rávenni a kérdezésre, a kritikus, elmélyült tanulmányozásra, a kezdeményezésre.)

 

Helyzetünk egyáltalán nem könnyű, hiszen a 20. század nagy totalitárius rendszerei (fasizmus, nemzeti szocializmus, kommunizmus) az erőltetett „közösségi” léttel, a társadalom szempontjainak az egyén fölé emelésével az individualizációt erősítette – hihetetlen mértékben éppen ott, ahol a legtovább regnált, azaz Kelet-Európában. „Furet fogalmazta meg a rendszer igazi nekrológját azzal, hogy megvilágította: úgy néz ki, a kommunizmus ahelyett, hogy legyőzte volna ádáz ellenségeit, csak egy olyan romhalmazt hagyott maga után, amelyből épp a kapitalizmus leggyűlöltebb vadhajtásai sarjadnak ki újra. Immár illúziók nélkül, egy jobb világról szőtt, megcsúfolt álmokat hagyva maguk mögött.” [3]

 

E vadhajtások közé sorolom, amikor egy továbbképzésen néhány éve egy polgármester megkérdezte tőlem, hogy miként lehet azt biztosítani, hogy a falujában csak ő építkezhessen. A települések, közösségek egyik alapvető fontosságú szabálya a rendezési terv, a helyi építési szabályzat, a helyi értékvédelemről, a településképről szóló rendelet. Közös érdekünk, hogy megtartsuk e „játékszabályokat”, s rossz üzenet, hogy „bevett” dologgá vált manapság törvényekben és kormányrendeletekben is a kivételezés (pl. egyes beruházásokra nem érvényesek az általános szabályok.)

 

Egy településen – megítélésem szerint – a hagyományra szükséges építeni, s ebben visszatalálni önmagunkhoz. Csányi Vilmos figyelmeztet arra, hogy korunkban az egyetlen „érték” a haladás, a fejlődés lett, csak az „új az értékes”, s ez a valódi közösségi, társadalmi értékek elvesztéséhez vezet.[4]

 

A közösségi tervezés egyik találkozója. Óbuda, Ilonka téri játszótér.

(Projekt és fotó: Park Terv Stúdió Kft.)

 

A lakossági részvételi igény felmerülésének hajnalán kérdőíves módszerrel próbálták bevonni a lakosságot a tervezésbe. A város minden postaládájába bekerült egy levél és kérdőív a város fejlesztésével kapcsolatban.[5] Ki válaszolt erre? Másfél-két százaléka az ott élőknek: jellemzően a frusztráltak és a grafomániások! Reprezentatív lesz az így beérkezett vélemény? A kérdés költői, hiszen tudván-tudott a válasz. Ez jutott eszembe, amikor egy budapesti téren a közösségi tervezés eredménye egy a hajléktalanok (és az idegenek) elől elzárt köztér lett. Óbudán a közparkok, játszóterek és intézménykertek tervezése zajlik néhány éve közösségi módon – remek eredményekkel. A III. kerületben évek óta folyik a közösségi tervezés, ami játszóterekkel, parkokkal, iskolaudvarokkal kezdődött. A kerület honlapján nagyon sok jó példa elérhető, közülük az egyik az Ilonka utcai játszótér, ami a helyi lakosok kezdeményezéséből, a tervezésben való aktív részvételükkel valósult meg. A fórumokon derül ki az érdekeltek (környéken lakók, érintettek, reménybeli használók) eltérő gondolkodása, hogy nem a „hatalom” és/vagy a tervezők az „ellenfelek”, hanem nekünk lakóknak, polgároknak kell tudnunk közös gondolatokra jutnunk.

 

A közösségi tervezésben készült óbudai Ilonka téri játszótér immár használatban.

(Projekt és fotó: Park Terv Stúdió Kft.)

 

A folyamatot még tanulgatjuk. Ez látszik abban is, hogy pl. a Flórián tér kb. hét hektáros közparkjának, a kerület központjának tervezésére huszonegynéhányan jelentkeznek, mennek el (minden hívogató körítés ellenére!). Az ő véleményük lesz „mérvadó” a 130 ezer lakosú kerületben?

Van még mit tanulnunk ezen a téren, s leginkább a tapasztalás segíthet, no meg a széles tájékozódás, a más tudományoktól való tanulás. A szociológia számos kvalitatív módszert dolgozott ki (részvevő megfigyelés, fókuszcsoportos interjú, mélyinterjúk, mentális térképezés, kapcsolatháló elemzés, interpretáció), amikor a kvantitatív módszerek csődöt mondtak és/vagy drágának bizonyultak. Érdemes lenne ezeket itt is alkalmazni.[6]

 

Pilisvörösváron a svábok betelepítésének 325. évfordulójára tervezett emlékmű helyéül eredetileg a Fő tér és a Templom tér jött szóba, de egyiken sem érvényesültek igazán a pályázatra beérkezett szobrok. Végül arra a helyre került, amit egy „laikus” helybéli (id. Manhertz Mátyás pilisvörösvári kőszobrász) javasolt a vasárnapi mise után a polgármesternek. Az új helyszín egyben segített a beérkezett alkotások közötti választásban is: a sok szép alkotás közül Szinvai Pál szoborcsoportja illett oda leginkább. A szakemberek ezek után fedezték fel a régi térképeken, hogy ott vezetett a régi út, amin érkeztek az ősök.

 

Szinvai Pál: Négytagú család vándorol, Pilisvörösvár

(fotó: Kálmán Kinga)

 

Kaposvárott a Cseri park park felújításába vonták be a helyieket: Kezdésként a „cseri piknik”-re keresztelt rendezvényen indult meg a közösségi tervezés folyamata, itt a parkban gyűjtötték az emberek javaslatait. A tervezés fórumokkal folytatódott, ahol a lakosság mellett civil szervezetek és a környező intézmények is képviseltették magukat s már a beérkezett javaslatokat vitatták meg és rangsorolták. A tervezők állítása szerint ez a folyamat bár időigényes volt, de javára vált a projektnek: olyan elemekkel gazdagodott a park, amire a használók vágytak, amire igényük volt.

 

Még azt tenném hozzá – mintegy zárásként, hogy az ember alkotni vágyásából és a települést alkotó voltából egyenesen következik, hogy bele kíván szólni annak tervezésébe (vagyis ez nem egy kegy a politika és a tervezők részéről, hanem evidencia).

A közösségi tervezés a részvételi demokrácia egyik megnyilvánulása, s ez sok ember igaz vágya.

A település alakulása annyira húsbavágó az ott élők számára, hogy már a létező szocializmus megtette az első bizonytalan lépést a részvételi demokrácia felé, amikor 1983-ban előírta a rendezési tervek lakossági ismertetését, véleményeztetését.[7]

 

S még egy fontos dolog következik ebből: Aki alkotójává válik életének és környezetének, az kevésbé fogja bírálni azt, mert felfedezi az összefüggéseket, és benne érzi magát a döntésben. A településtervezés nem lehet az egyetlen, amit „így csinálnak” (közösségi tervezéssel); az egész életnek kell ilyenné válnia.

 

[1] Vö. Pálinkás József: Ez a középszer diadala. Pethő Tibor interjúja. In. Magyar Hang, 2018. augusztus 25.
[2] Vö. Roger Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Noran Libro Kft., Budapest 2011.
[3] Bruhács Kinga: A kommunizmus Fekete Könyve, Mérleg 99/4. 446. Az írásban elemzi François Furet: Egy illúzió vége c. művét, amelyre a fenti, idézett szöveg vonatkozik.
[4] Csányi Vilmos: A globális elme – Elmélkedések a világról. Libri, 2018.
[5] Az általam ismert egyik első, hazai kísérlet Esztergom városában történt az 1980-as évek elején (tervező szervezet: VÁTI).
[6] Letenyei László (szerk.): Településkutatás I–II. L’Harmattan és Ráció Kiadó, Budapest 2004, 2006 és 2008.
[7] 7/1983. (Ép. Ért. 23. ÉVM) számú utasítás.

 

 

Fotó: unsplash (nyitókép)

Legújabb könyveink: