Lelki küzdelemről a Szent György-ikonnal

A gonosz elleni küzdelem az emberi történelemnek egy állandó dimenziója. Sokan ábrázolták az embert egy, a jó és rossz között álló harcmezőként. A keresztény hit radikális újdonságot képvisel ebben a lelki küzdelemben.

lelki-kuzdelemrol-a-szent-gyorgy-ikonnal

A kereszténység határozottan mutatja be Krisztus végleges győzelmét a gonosz felett: az Úr legyőzte a gonoszt, akié soha többé nem lesz az utolsó szó. Valóban, végsősoron a gonosz rejtőzik a halál mögött, és Krisztus feltámadásával szétzúzta a halált.

 

 

 

 

A gonoszra az ember mindig úgy tekintett, mint valami földalatti, ismeretlen, ellenőrizhetetlen, sötét, rémisztő jelenségre. A föld, a rossz dolgok gyakran a szenvedélyességet képviselték, tehát az emberben egy bizonyos kíváncsiságot, vonzódást idéztek elő.

De amikor a föld valóban megnyílik, és előjönnek a gonosz lelkek, rettenetes arcuk megrémiszti az embert és inkább a félelem, mint a kifinomult kísértő csáberők által tartja fogva.

A Pokolraszállás ikonban is, a Séol, az alvilág, a halállal és a halál birodalmával áll kapcsolatban. Az ember a sötét, sátáni erőket vadállatok képében látta, úgy fogta fel, hogy a gonosz legyőzése felülkerekedés egy vad dimenzión, amely olyan radikális módon tartozik a földhöz, mint az állatvilág. És ennek a barlangokkal és szenvedélyes vadállatokkal benépesített alvilágnak ellenpontjaként az égi, lelki világot, az isteni áldás és az Isten az ember iránti jóakaratának a világát helyezte. Ebbe az elképzelésbe illeszkedik bele néhány fontosabb európai kegyhely is annak tanúságaként, hogy a kereszténységnek Európa evangelizálásában milyen erős bástyái voltak a szellemi küzdelemben. Ilyenek például az angyaloknak, legfőképpen Szent Mihálynak szentelt kegyhelyek. Ezeket a kegyhelyeket általában az jellemzi, hogy hegyen vannak elhelyezve, és a gonosz a barlangban győzetik le. Ez a valódi győzelmet jelenti, mert a jó, az üdvösség azt is bevilágítja, ami földalatti (alvilági), tehát nincs már hely a gonosz számára.

 

Szent György és a sárkány, 14. század vége. Szentpétervár

 

Itt egy fehér lovon ábrázolva látjuk Szent Györgyöt, aki szilárdan az ikon horizontján áll, egyensúlyban a kígyó formájában a barlangból kijövő gonosz és a mélyvörös nagy háttér között, amely az isteninek, a vallásosnak a szimbóluma. A jobb oldali felső sarokból mutat Isten áldó keze. Az ikonokon a fehér szín egy lelki dimenziót jelképez, amely azt jelenti, hogy Szent György a gonosz ellen a Szentlélek erejével (a ló) küzd. A lándzsa, amelyet sikerül neki a kígyó szájába beledöfni, egy igen vékony eszköz, amelyet gyengén tart kezével, jelezve, hogy minden erőfeszítés nélkül öli meg a gonoszt. Ez a gesztus a spirituális küzdelem nagy igazságát nyilvánítja ki: az alvilág fejedelmét nem lehet kizárólag az ember erejével elűzni. Ő ugyanis nem engedelmeskedik az ember hangjának, hanem csak Isten Igéje előtt hátrál meg. Talán a múltban gyakran túlságosan hangsúlyozták az aszkézis akarati dimenzióját, ahol az ember csakis a saját erejével harcolt a szenvedélyeivel, bűneivel és magával a sátánnal, a kísértővel.

És reakcióként eljött egy olyan korszak, amikor vagy egyáltalán nem beszélünk a lelki harcról, vagy tisztán pszichológiai értelemben beszélünk róla.

Anélkül, hogy leértékelnénk az emberi mélységgel kapcsolatos összes pszichológiai felfedezést, hangsúlyoznunk kell, hogy ezeket a lelki élet szolgálatába kell helyezni, és nem szabad mindenre magyarázatként felhasználni, elhanyagolva azt is, amit az egyházatyák „spirituális harcnak” neveztek. Ez az a spirituális művészet, amely a Szentlelket gyümölcsözteti az életünkben. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen lelki munkában a pszichológiai felfedezések nagyban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy megkönnyítésék a Lélek működésével kapcsolatos diskurzusokat.

Manapság, amikor az Egyházban egyfajta félénkség van azzal kapcsolatban, hogy angyalokról és ördögökről beszéljenek (miközben az egész Egyházon kívüli világ ezt teszi), és amikor sok valóság pszichológiai és szociológiai magyarázatra redukálódik, ez az ikon a lelki élet egy fontos valóságára hív minket. Hangsúlyozni akarjuk ezt ezzel a magyarázattal.

 

A szláv országokban Szent Györgyöt tavasszal ünnepelték. Az ehhez az ünnephez kapcsolódó rítusokban sok régi elem megmaradt az ősi szlávok pogány ünnepeiből is, egyértelmű utalásokkal a győzelemre az ellenséges tél, halál és gonosz felett. Táncoltak és megünnepelték a győzelmet, hol kihangsúlyozva a hős értékét, hol egyfajta eufóriába esve, ahol a tél feletti győzelem is egy kozmikus ciklus része volt, amelyben az embernek nem volt semmi része.

Az ikon ellenben Szent Györgyöt úgy mutatja meg nekünk, hogy minden erőfeszítés nélkül megöli a kígyót, mert Isten cselekszik benne és a Szentlélek az, aki elégeti a gonoszt és megszentel, aki megakadályozza a sátán behatolását a szívbe.

 

Ma talán egy ahhoz nagyon hasonló időszakban vagyunk, amikor ezek az ősi pogány ünnepek zajlottak.

Egyrészt sokak számára gyakorlatilag nem létezik már a bűn, de Isten sem. Mégis, előbb vagy utóbb, elkerülhetetlenül megjelenik a rossz.

Van tehát egy küzdelem a gonosz és annak különféle formái ellen. És gyakran, vagy ünnepeljük e harc szerzőit, mint pogány hősöket, vagy egy személytelen kozmikus akarat egyik megnyilvánulásaként viseljük el a gonoszt, amely egy adott pillanatban pontos vonásokkal mutatkozik meg.

Ez tehát a kedvező időszak egy olyan kereszténység számára, amelyben nem minden függ az ember megfelelésétől és aszkézisétől, és amelyben a keresztény erkölcsöt nem csak „jóra irányuló programnak”, egyfajta ideológiának tekintik, hanem ahol az ember meghívást kap a szinergiára, az együttműködésre a Szentlélekkel, aki benne és a történelemben titokzatos módon jár el, az ember megértésén túl.

Bárki, aki szeret, tudja, hogy mennyire kifinomult a szeretet módja, mennyire finom a megtévesztés, a kísértés és milyen szörnyűek az ebből fakadó szenvedések. Talán itt az ideje, hogy visszaszerezzük azt, amit a keresztény hagyományban „lelki küzdelemnek” hívnak.

 

A jobb felső sarokban van egy nyílás, ahonnan kinyúlik Isten áldó keze. Az Atya lelki áldása az, aki elküldi a Szentlelket azért, hogy emlékeztessen mindenre, amit Krisztus tett – vagyis hogy legyőzte a világot (vö. Jn 14,26)[1] –, és megvilágítsa az egész igazságot, tehát a gonoszra vonatkozó igazságot is.

Ez a felső sarok kicsiben, a keleti keresztények krásznij ugol-ja (a „gyönyörű sarok”). Ez a sarok, ahol az ikon a házban lóg, vagy ahol a feszület és a meggyújtott gyertya áll, általában imádság- vagy fohászhímzéssel ellátott kelmékkel díszítve.

Ez az a sarok, amely az ikonnak köszönhetően megnyitja a szobát a túlvilág, Isten világa felé, és elhozza a mi terünkbe, a mindennapi életterünkbe az isteni tekintetet, amely a szent kép aranyozott fényén keresztül beragyog.

Ez hozzájárul, hogy egy különös dimenzió, Isten pillantása járja át a lelkiséget, a munkát, az életet, az étkezést. Így elkezdjük észlelni Isten jelenlétét, a család és mindaz feletti őrködését, ami a házban zajlik. Az ikon előtt nem csak gyönyörű pillanatok történnek, hanem nehéz, komoly, bűnös dolgok is megesnek. De Isten ott van, az ő kegyelmével nézi mindezt, megáld és gyógyít. Az áldásnak e sarka a házban megerősíti a lelki élet szabadságát: szabadnak lenni Istennel, szabadságban megélni a vele való kapcsolatot.

E sarok tekintetén keresztül a keresztény megtanulja, hogy az élet nehézségeiben és a gonosz elleni küzdelemben Isten állandó jelenlétét, cselekvését és üdvösségét lássa.

 

Magyarul megjelent a Gál Ferenc Egyetem Deliberationes 2020/2. kiadványának 73. oldalán, Horváth Gábor egyetemi docens jegyzeteivel.  

 

 

[1] Én pedig kérni fogom az Atyát, és más Vigasztalót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké.

Fotó: Szent György és a sárkány. Novgorodi iskola. 14. század vége. 58×41 cm, Orosz Múzeum, Szentpétervár

Forrás: Tomaš Špidlik - Marko Ivan Rupnik: La fede secondo le icone, 2011. 71-75. o.

Fordította: Horváth Gábor

Legújabb könyveink: