S megtörte holta a halált… – Ünnepóhajtó húsvéti gondolatok, hagyományok

Húsvét a legnagyobb keresztény ünnepünk, nagyobb karácsonynál, pünkösdnél, mert Krisztus föltámadására emlékszik a keresztény világ, ami számunkra igazolja és kiteljesíti azt a küldetést, amit Krisztus itt a földön, mint az emberré lett Isten megvalósított…

s-megtorte-holta-a-halalt-unnepohajto-husveti-gondolatok-hagyomanyok

(A képen a szerző, Harangozó Imre. Ipolyi Arnold Népfőiskola archívuma, 2013.)

A kereszténység legnagyobb ünnepét, a húsvétot hosszú felkészülési idő előzi meg. A régi faluközösségekben élő, a lélegző világgal lélekben együtt való ember, Jézus és a világ feltámadására készülő közösség nagyon komolyan vette ezt és veszi ma is. Húsvéti készülődésünk során érdemes elgondolkodni azon, mit jelent számunkra ma az a szó, hogy ünnep? Annál is inkább fontos ez a számvetés ma, mert folyamatosan próbáltak / próbálnak bennünket elriasztani a régi ünnepeinktől, helyükbe pedig új, politikai vagy kereskedelmi ünnepeket akartak állítani. Ezek az álünnep-bálványok az őket kitaláló rendszerek összeomlásával porba is hullnak. Ám azok a sérülések azonban, amelyeket a lelkekben okoztak, most is fájóan elevenek.

 

 

 

 

Évtizedekkel ezelőtt a többségében római katolikus Újkígyóson nagyon szigorúan, sokan szinte kenyéren és vízen böjtöltek 40 napon át, csak vasárnapokon tettek kivételt. – A módosabb családoknál két edénysor volt, az egyik soha nem látott zsírt, azt csak a böjti időszakban használták. Kisgyermekként magam is láttam, hogy a középparaszti családokban, amilyen a miénk is volt, hamvazószerdán kiforrázták az edényeket, hogy a zsír emléke se maradjon meg benne. A böjt nemcsak testi, sokkal inkább lelki megújulást jelentett. Ennek fontos eszköze volt a szentolvasó. – Emlékszem azokra az idős asszonyokra, akik még az utcán járva is kezükben tartották, morzsolták a rózsafüzért. Ha kézbe vesszük, látjuk, hogy szinte minden rajta van, ami az ember istenkapcsolatához tartozik, középpontjában Krisztus keresztje áll. Moldvától az Őrvidékig elképesztő mennyiségű, több mint 200 ezer, változataiban élő magyar nyelvű archaikus imádságot jegyeztek le. Ezek gyűjtésében és a műfaj meghatározásában jelentős részt vállalt az éppen száz esztendeje született, Kossuth-díjas néprajzkutató, Erdélyi Zsuzsanna.

 

Persze a mindenkori ifjúság a szigorú nagyböjti időszak alatt is kereste a vidámság lehetőségét, legalábbis erre is van példa. Eleken például a helyi németek körében élt / él az a szokás, melyet böjttörésnek hívnak. Én egy Eleken, 1920-ban született, a rokonságomhoz tartozó asszonytól, Harangozó Béláné Ruck Teréziától jegyeztem le ezt a hagyományt. Ő mondotta el, hogy fiatal korában a hamvazószerda utáni harmadik szerdán, a legények tojást és bort gyűjtve végigjárták a lányos házakat. Egy szalmából készült, régi ruhákkal felöltöztetett babát is vittek magukkal. „Haind is mita in dr fasta, Trecht mir ti putza ivrs wasr. Ar raus…” („Ma van böjt közepe, Átvisszük a babát a vízen. Adjatok ki tojásokat!). Fontos, hogy az adománygyűjtők sohasem léptek be a kapun, ha a gazda (vagy inkább a lánya) meghallotta az éneküket, adományaikat az ablakon át nyújtották ki. Rézi néni arra is emlékezett, hogy volt, ahol kifejezetten elutasították a fiúkat, ott bizony jól megdobálták a házat tojással. A sok tojást azután kifújták, felfűzték s a templom melletti artézi kutat díszítő Rézinek nevezett szobor nyakába akasztották.

 

Rézi nevű leányszobor a kifújt tojásfüzérekkel. Elek, Békés megye (Harangozó Imre felvétele, 2007.)

 

Sokáig számomra sem derült ki, miért is teszik ezt. Csak annyit tudtak, hogy a szokást még frankföldi őshazájukból hozták. A néprajzi irodalomban sem bukkantam különösebb magyarázatra. Azután a moldvai magyaroknál jöttem rá arra, miért is tették ezt a tojásokkal. A válaszból egy gyönyörű természeti kép bontakozik ki. – Moldvában az írott tojást legtöbbször nem is húsvétra, hanem az azt követő fehérvasárnapra írták meg, és úgy tartották, hogy a hagymahéjjal s más természetes színezékkel megfestett tojások héját nem szabad a szemétbe vetni, hanem a patakba kell beledobni, az viszi a folyóba. Az azután a folyamba, a tengerbe, a tengerben pedig vannak vízi leányok, akik szerzik a szebbnél-szebb énekeket, s veszik számát, amikor odaér a pirosra festett tojáshéj, hogy Krisztus Urunk érettük is meghalt, s kezdenek szépen énekelni. Mindez mutatja, hogy a világ egésze szervesen összetartozik, és szép magyarázattal szolgál egy ősi, csodás rendről, mely összeköti a világ vizeit.

 

Nagypéntek hagyományának fontos része a keresztút járása, a Szent sír, vagy Úr koporsója felállítása és a mellette való imádságos virrasztás. A Szent sír őrzését a falu legényei saját beosztásuk szerint katonás rendben látják el. (Czank Gábor felvétele; Öthalom, /Glogovác/ Arad megye, 1987.)

 

Húsvét hajnalán több településen, így Újkígyóson, Csanádapácán is szokásban volt, hogy Krisztus keresésére indultak. Ilyenkor kora hajnalban – szinte az egész falu – kiment a temetőbe, a Kálváriához, és gyertyák fényénél elimádkozták a keresztutat, úgy igazítva, hogy hogy az utolsó stációt már a napfölkelte kövesse. A húsvéti napfény első sugarainál azután fölzúgott az ének: „Föltámadt Krisztus e napon / Alleluja! Hála légyen az istennek…”

 

A mai rohanó, tülekedő világunkban hatalmasan nagy szükség volna a biztonságot, erőt, nyugalmat adó igazi ünnepekre. Az ünnep kimeríthetetlen erőforrás! Épp ezért támad rá oly dühösen a földi hatalmat kisajátítani igyekvő, de gyökerében mégis az életet pusztító erő. Nem tűrheti az ember találkozását a Teremtővel, s az összefogás és a manipulálhatatlanság lehetőségét magában hordozó közösséggel.

Az igazi ünnep nem lehet csak emléknap. Isten rendje jelöli ezt meg! Azt az ember nem ki-, hanem megtalálja. A térnek és időnek ezek a csomópontjai hatalmasan nagy hatással vannak a földi életre. Figyelmen kívül hagyni őket végzetes következményekkel jár. Lényegüket megértve és átélve az életerő forrásai. Maga a Teremtő siet segítségünkre az ünnepi lényeg megértésében.

 

 

(Harangozó Imre felvétele, 2017.)

 

Jézus Krisztus földi élete örök érvényű példa. Míg a piciny magban láthatatlanul jelen való élet megmozdul, válik az állóból élővé, a vizek felszöknek és megpattannak a fák rügyei, úgy támad Krisztus is életre a halálból. A földi lét egyetlen esztendőre indul, hogy megmutassa az ismétlődésben is jelen való változást, a nagy példa Krisztus, az örökkévalóságról tesz tanúságot. Jézus halála és szenvedése követőkre talál a világ milliónyi apró teremtményében. A földbe vetett mag bomlásnak indul, hogy testével táplálja a születő újat. Az ember ma óriási tudásával nem tud annyit, mint a kicsiny mag vagy a mező állatkája. Kiesett a világ szervességéből, önmagát zárja ki onnan. Félresiklott létével már az egész földet a pusztulás szélére sodorta. Sokszor úgy tűnik, nincs visszaút, az elszennyezett folyók tisztíthatatlanok, az elsavasított földek menthetetlenek. Ha a környezetünk szennyezettségén túl a lelkekben való pusztítást is számba vesszük, valóban kilátástalannak tűnhet helyzetünk. Pedig a megoldás előttünk áll; Krisztus föltámadt, új élet van agyonkínzott, meggyalázott testében és követik Őt teremtmények milliói. Keressük meg helyünket a sorban és álljunk be oda, ahonnan kizökkentettek, vagy inkább saját kevélységünkben kibotlottunk! Helyünket megtalálva pedig kapcsolódjunk be az énekbe, ki rekedten, ki szépen csengő hangon, de mindenki énekeljen, ne legyen kívülálló, ne legyen néző senki, hisz mindenki részese az ünnepnek…

 

          „Királyi zászló jár elöl,

          Keresztfa titka tündököl,

          Melyen az Élet halni szállt,

          S megtörte holta a halált.” [1]

 

 

[1] Kisdi: Cantus Catolici (1651) Lásd a Hozsanna 82–es számú énekét.

Legújabb könyveink: