A kortárs kultúra válsága 1.

A posztmodern ateizmus

Ma gyakran beszélnek a posztmodernről, általában úgy, mint a modernitás „válságáról”, modernitáson azt a kulturális korszakot értve, amely Európában a humanizmussal és a reneszánsszal kezdődött el. A modernitás mindennek a középpontjába az embert helyezte, hangsúlyozva az egyén egyediségét, amelyet gyakran úgy értelmeznek mint függetlenséget Istentől. A középkori ember mindent az Istennel való viszonyban élt meg, a modern, reneszánsz ember viszont, noha kezdetben nem tagadta meg Istent, bizonyos értelemben szembehelyezkedett vele.

A posztmodernt értelmezhetjük úgy is, mint egy sajátos kulturális korszakot, melynek megvannak a maga jellegzetességei, de ezekről meglehetősen keveset tudunk mondani.

Mindenesetre bizonyos – és ebben a kutatók mind egyetértenek –, hogy a válság korát éljük. Egy életforma, és az ehhez kapcsolódó értékek alkonyáról beszélhetünk. Gondoljunk például az Európát a második világháborúig meghatározó paraszti kultúráról a munkáskultúrára való áttérésre, mely már a XIX. században kezdetét vette, de csak a háború után vált meghatározóvá. Később pedig az úgynevezett harmadik szektor kultúrája, vagyis a média, az információ, a virtualitás kultúrája alakult ki.

Olyan egymást követő életformák ezek, melyek a hozzájuk fűződő értékekkel együtt lassan-lassan lehanyatlottak. Már nem hivatkoztak többé az Abszolútumra, Istenre, és ennek lett következménye az elméleti és gyakorlati ateizmus.

Világosan fel kell ismernünk ezt a hanyatlást: a kortárs kultúra elvonatkoztat Istentől, mert „egy nem használható hipotézisnek” – ahogy ezt Laplace mondta Napóleonnak –, vagy pedig a hívők magánügyének tekinti Őt. Napjainkban Európában nagyon kevesen alapozzák életüket tudatosan Istenre.

Ezt a válságot Dosztojevszkij már annak kezdetén éleslátóan megsejtette, és kifejtette Démonok című regényében. Ez egy alapvető szöveg annak megértéséhez, hogy mit élt át a nyugati kultúra az utóbbi években. Sőt már korábban Alexis de Tocqueville, francia politológus is figyelmeztetett erre a válságra. A demokrácia Amerikában című könyvében kifejtette, hogy már az a mód is, ahogy itt a demokráciát értelmezik és szervezik, később az ateizmus elterjedéséhez fog vezetni.

Mi a válság?

A válság a múlt és a jövő összeütközése a jelenben. Olyan, mint a pirkadat, amikor már vége az éjszakának, de még nincs nappal.

Ez jellemzi a mai kultúrát is. Ez a válság túllép a nyugat határain, és világméretűvé válik. Ezen el kell gondolkodnunk ahhoz, hogy megértsük, miért reagálnak a nem nyugati kultúrák olyan erőszakosan a nyugati kultúrára. Vegyük a mai iszlám példáját. Viselkedésük mögött – melynek sok megnyilvánulását meg lehet természetesen kérdőjelezni – az a meggyőződés rejlik, hogy egy olyan kultúra – a mi kultúránk – ostromolja őket, mely egy tőlük idegen válságot hordoz.

Sokan azt állítják, hogy korunk egy „sötét lelki éjszakát” él át. Ezt mondta VI. Pál, Athenagorasz pátriárka és II. János Pál is, amikor Keresztes Szent János sírjánál beszélt Spanyolországban. Így ír a nemrégiben meghalt, nagy spanyol gondolkodó, Maria Zambrano is: „A világ eddig soha nem tapasztalt sötét éjszakájával állunk szemben.”

Őket megelőzve, a modernitás hajnalán prófétai módon írt erről Hölderlin, a XVIII. század nagy, sokat szenvedett költője: „Ó jaj nekem! Éjszakában bolyong nemzedékünk, istenek nélküli alvilágban tévelyeg.”

Mi a „lélek éjszakája”?

A „lélek éjszakája” Isten hallgatása és sötétje, az élet lényegének szem elől tévesztése, az én és a kozmosz értelmetlenségbe fulladása, mely annál tragikusabb, minél inkább a fogyasztással akarjuk helyettesíteni. Antropológiai űr ez, azaz az emberség hiánya, és kozmológiai űr, vagyis az értelmétől megfosztott univerzum űrje. Elsősorban pedig – tragikus módon – Isten hiánya.

Ha figyelmesen megvizsgáljuk kultúránkat, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy pontosan ezt az éjszakát éljük.

Az emberek többsége ezt az űrt sok „dologgal” akarja pótolni, gyakran feláldozzák ezekért a lelkiismeretüket is. Mások, kevesen, szembenéznek a szakadékkal, és fájdalmas kérdéseket tesznek fel maguknak.

(…)

A modernitás embere meg lett fosztva önmagától, pedig paradox módon éppen önmagát akarta megvalósítani, de ez valójában elidegenedéshez vezetett. Úgy vélem, a posztmodern a modernitás ezen végkifejletének kiábrándult tudatosodása. Míg a modern ember szenvedett ettől a válságtól, a posztmodern ember kiábrándultan, érzéketlenül veszi azt tudomásul.

Hogyan értelmezzük azt, ami történik?

A kulcsot Jézusban találjuk meg, aki a kereszten elhagyatottságában kiált. Ez nagyon fontos, hiszen egyébként a legegyértelműbb és legkövetkezetesebb reakció a teljes pesszimizmus lenne. Jézus az Ember, aki behatolt teremtményi mivoltunk legmélyebb és legfájdalmasabb gyökereibe, egészen az Istentől való elhagyottság szakadékába; de

Jézus Isten is, aki utánunk jött a feneketlen sötétségbe, hogy kivezessen bennünket a fényre.

Ha az elhagyott Jézusra tekintünk, a „negatívum” megmarad ugyan negatívumnak – nem tagadhatjuk, hogy a sötét az sötét –, de igaz az is, hogy Benne egy új élet „ígérete” is jelen van, a feltámadásé, melynek nagysága arányos a válság nagyságával.

Ezért álljunk oda az elhagyott Jézus elé, aki magára vette az összes negatívumot, és próbáljuk meg Őbenne értelmezni a nyugati világ válságát. Ez az értelmezés rámutat arra, hogy kultúránk valóban éjszakai sötétséget él át, de azt is, hogy ettől elválaszthatatlan az újdonság ígérete. Ha keresztény módon éljük át a válságot, akkor az soha nem látott eredményekhez vezethet, hiszen Isten – minden emberi képzeletet felülmúlóan éppen a sötétségben nyilatkoztatja ki magát nekünk teremtményeknek olyannak, amilyen Ő önmagában. Ő maga közli velünk Önmagát olyannak, amilyen Ő; de ezért el kell oszlatnia a róla alkotott képzeteinket, hogy kimondhassa: „Én ez vagyok.”

Folytatjuk.