Az időskor új lehetőség

Olvasási idő: 5 perc

Öregedj együtt velem!

Legjobb az életem

Estéje, melyért ifjúsága kélt;

Időm Kezébe tettem,

Ki szól: „Egészt terveztem;

Fél csak az ifjúság; bízz bennem:

láss mindent, ne félj!”

 Robert Browning

(Jánosi István fordítása)

Ez a vers Ellen Keiderling kedvence, aki valamikor titkárnőm volt, és sokat segített a többi könyvem kiadásában. (…) Amikor először ihletést éreztem, hogy megírjam ezt a könyvet, Ellen a következőt írta:

„Nyolcvanéves vagyok, és küszködöm az öregséggel, de nem szeretnék újra huszonöt lenni. Ezek most az életem legjobb évei.

Öregségemben tudom, fontos az, hogy valaki segít nekem. Ahogy Jézus mondta Péternek: »Amikor fiatalabb voltál, felövezted magad, és oda mentél, ahova akartál. Ha azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet, más övez fel téged, és odavisz, ahova nem akarod«. (Jn 21,18) Engem bizony most már vezetnek, néha oda, ahová nem akarok menni, és ezt nehéz elfogadni.

Nem mindig szeretem, ha emberek irányítgatnak és bábáskodnak felettem. Nem igazán van szükségem segítségre az öltözködésnél, de azért értékelem a segítséget. Nem szeretem, ha mindenhova elkísérnek, de ahogy öregszem, mégis értékelem. És úgy örülök, hogy béke van bennem! Olyan igaz, amit Browning ír – nincs okom félni”.

Nem mindnyájan vagyunk olyanok, mint Ellen. A haláltól és öregedéstől való félelem eltölt bennünket, de nem akarunk beszélni róla. Mi az, amit megpróbálunk elkerülni? Netán azokat az egyszerű igazságokat, amelyeket Shakespeare így fogalmazott meg (még mindig emlékszem ezekre a sorokra, mert a középiskolában meg kellett tanulnunk):

Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő:

fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár.

(Ahogy tetszik)

(Szabó Lőrinc fordítása)

Húnyj ki kurta láng!

Az élet csak egy tűnő árny, csak egy

Szegény ripacs, aki egy óra hosszat

Dúl-fúl és elnémul: egy félkegyelmű

Meséje, zengő tombolás, de semmi

Értelme nincs.

(Macbeth)

(Szabó Lőrinc fordítása)

_{Johann Christoph Arnold}

Sokan aggódunk, hogy bármilyen sikeres is volt az életünk, feledésbe fog merülni, és hamarosan senki sem emlékszik rá. Vagy attól félünk, hogy elveszítjük ép elménket, memóriánkat és függetlenségünket. Félünk a magánytól, fájdalomtól, szenvedéstől. Sokan azért aggódnak, mert nem úgy éltek, ahogy kellett volna. De mindezt le lehet győzni. Az öregedés nem kell, hogy a kétségbeesés és a reménytelenség börtöne legyen. Egyedülálló lehetőségeket hozhat számunkra, ahol az élet értelme és célja beteljesedik, és ahol kifejezhetjük azt a szeretetet, amelyet mindig akartunk, de valahogy soha nem voltunk rá képesek.

A mi társadalmunk hamisan ítéli meg az öregedés folyamatát. Az orvostudomány vívmányai a halhatatlanság hamis érzetét keltik sokakban, sokunkban.

Azt gondoljuk, örökké élhetünk és büszkék vagyunk arra, hogy kitoljuk éveink határát, de ezáltal kitoljuk Istent is az életünkből.

Bálványozzuk a fiatalságot, az energiát, a fizikai erőt, a rögeszménkké válik az élet hosszúságának megnövelése, Istent azonban életünk értelmének mélysége érdekli.

Már egy egész iparág segít nekünk abban, hogy fellázadjunk az öregedés fizikai tünetei ellen. A milliónyi kozmetikum, gyógyszer és különböző tornagyakorlatok, melyeket az időskorúakhoz hozzászabnak, mind arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a létezés egyetlen módja fiatalnak maradni. Pedig valójában mire elérünk a 70-es éveinkhez, mindannyian kezdünk veszíteni a képességeinkből. Járásunk lelassul, hajunk megőszül, ha van egyáltalán, bőrünk ráncosodik. Miért nem tudjuk ezt elfogadni?

Isten viszont elfogad bennünket, ahogy idősödünk. A Szentírás világosan kimondja, hogy Isten szereti az időseket, nagyon is becsben tartja őket. Nem lenne jó, ha mi is ezt tennénk?

A hosszú élet Isten áldása és vele együtt jár a következő generációért való felelősség.

Sok történet mutatja, hogyan használja fel Isten az időseket céljai véghezviteléhez. Ábrahám 100, Sára pedig 90 éves volt, amikor fiuk, Izsák megszületett. Mózes 80 éves volt, amikor kivezette Isten népét Egyiptomból. Zakariás és Erzsébet „előrehaladott korúak” voltak, amikor megszületett fiuk, Keresztelő Szent János. Ha csak halvány fogalmunk is lenne Isten útjairól, megértenénk, hogy az öregedésnek nem kell lassú leépülésnek lennie. Nem kell azt hinnünk, hogy a legszebb napjaink már mögöttünk vannak. Azok, akik egészségük hanyatlásakor megőriznek egy kis kalandvágyat, képesek lesznek kedvesen és jó humorral elfogadni az őket ért méltatlanságot.

John Hinde, aki feladta virágzó üzleti karrierjét a londoni Lloyd’s Banknál, hogy gazdálkodó legyen egy tanyán, egyik példaképem volt egész gyermekkoromban. Élete végén ezt mondta nekem:

„Amikor huszonegy éves voltam, az élet nagy kaland volt, most minden valahogy megállapodottá vált. Persze nyolcvanhárom évesen már nincs bennem olyan kalandvágy, mint huszonegy éves koromban, de ha meggondoljuk, az öregedés maga egy kaland! Valami, amit bátorsággal kell végigcsinálni. Az ember elveszíti egyik képességét a másik után, függetlenségét is, elbutul, meg ilyesmi, de mégis: mindez egy kaland kellene, hogy legyen.”

Sokan „második gyerekkornak” nevezik ezt, amiről John és Ellen beszélnek. Van, aki azt hiszi, ez negatív kifejezés, de ők nem. Ahelyett, hogy minden erővel ragaszkodtak volna az elvesztett képességekhez, új gyermeki lelkületet öltöttek magukra.

Ez a lelkület mindig is fontos volt Jézus számára; végül is ő mondta, hogy gyermekekké kell lennünk, hogy beléphessünk a mennyek országába. (Mt18,3). (…)

Az öregedés… mindenképpen harccal jár, mert olyan sok általunk ismert dolog véget ér. A walesi költő, Dylan Thomas így fejezi ki magát híres versében, amelynek címe Do Not Go Gentle into That Good Night, vagyis: Csöndben ne lépj az éjszakába át:

Csöndben ne lépj az éjszakába át,

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap,

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

(Nagy László fordítása)

Lehet azon vitatkozni, hogy legtöbbünk inkább békét próbál találni öregkorunkban, nem haragot, és véleményem szerint a fény soha nem alszik ki.

Arra kellene törekedjünk, az utolsó leheletünkig, hogy mindent odaadjunk, amink csak van.

Ez paradoxon. A halál az utolsó ellenség, és a végsőkig harcolnunk kell ellene minden életerőnkkel. Tudjuk azonban, hogy Krisztus legyőzte a halált, tehát nem kell tőle félnünk.

Lehet ajándék is az öregedés, de csak akkor, ha alávetjük magunkat Isten terveinek. Akkor abbahagyhatjuk a panaszkodást arról, hogy mi mindent nem tudunk már megtenni, és rájövünk, hogy Isten új utakat talál számunkra, ahol használhat bennünket. Ezzel az isteni ajándékkal sokakat tudunk bátorítani. Amikor megtaláljuk Jézus békéjét, ez kárpótol mindenért, amit azelőtt tettünk személyes élvezeteinkért. Még így is, ha fizikai és szellemi képességeink megcsorbulnak ugyan; sokat tehetünk az emberiségért és Isten országáért a Földön, ha Jézus két főparancsának megfelelően élünk: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”. És „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” (Mt 22,37–39)

Johann Christophe Arnold a Bruderhof keresztény közösség lelkésze és sok éven át vezetője volt. Feleségével 8 gyermeket neveltek fel. A házasság, nevelés, időskor kérdéseivel foglalkozó könyvei milliós példányszámban, húsz nyelven jelentek meg. A most idézett írás egyetlen magyar nyelvre lefordított, időskorról szóló könyvében jelent meg, mely megrendelhető webshopunkban.