Boldogok a békességszerzők

Az emberiség története során a béke soha nem volt magától értetődő állapot, hanem mindig és mindenütt elkötelezett erőfeszítések, bátorság és önfeláldozás gyümölcseként állt elő.^[1] A béke soha nincs végérvényesen szavatolva, és folyamatos küzdelmet igényel. Korunkban megfogalmazódott az az elgondolás, miszerint az életszínvonal emelkedése, a gazdaság globalizálódása, a tudományos és technológiai fejlődés, az információs társadalom, az oktatás és az írástudás fejlődése elhozza majd a békét.

Ezek a remények azonban nem teljesültek. Új kihívások jelentkeztek, s a kulturális identitás megőrzését célzó törekvések, a nacionalizmus, a „civilizációk összecsapása”, a vallási fanatizmus, a terrorizmus, a hatalom birtokosainak széttartó érdekei, a társadalmi igazságtalanság és a kizsákmányolás újfajta feszültségeket szítanak, s erőszak, katonai konfliktusok, az emberi jogok megsértése és a szabadság korlátozása jár a nyomukban.

Ma a vallás szerepének újraértékelését tapasztalhatjuk magunk körül.

A vallás ma ismét megjelent a színen, s olyan jelentős tényezőnek mutatkozik, amely hatással van az események folyására, helyi és globális szinten egyaránt… Joggal állítják, hogy az emberiség jelenlegi helyzetét és elképzelhető jövőjét nem lehet átfogóan áttekinteni, ha figyelmen kívül marad a „vallási tényező” szerepe.

Ma a vallásokat azért szokás bírálni, mert nem békességszerzésre vállalkoznak, hanem a fanatizmusnak és Isten nevében elkövetett erőszakos tetteknek adnak tápot… Tény, hogy a vallások ma is bőségesen szolgáltatnak érveket azok számára, akik elfogadhatatlannak tartják az Istenbe vetett hitet és kizárólag negatív jelenségnek tekintik a vallást.

Teljesen elfogadhatatlan azonban, ha a vallások nem békességszerzésre és a kiengesztelődés előmozdítására törekednek,

hanem a gyűlölet lángját szítják fel, s áldásukat adják az erőszakra. Ezek a magatartásformák eltorzítják a vallás alaptapasztalatát, s a legkevésbé sem a hitet tükrözik, ellentétben azok vélekedésével, akik téves információk alapján pálcát törnek a vallás fölött. Ennélfogva az Istenbe vetett valódi hit a legszigorúbb bírája a fundamentalizmusnak és a vallási fanatizmusnak.

Kétségtelen, hogy a vallásoknak számos lehetőségük van a békességszerzésre, s jelentősen előmozdíthatják a béke ügyét. Nem csupán a lelki békére ösztönöznek és vezetnek el, de abban is segítséget nyújtanak, hogy leszámoljunk a társadalomban jelentkező erőszakkal, társadalmi béke és igazságosság megteremtésén fáradozzunk, tiszteletben tartsuk az emberi méltóságot és megvédjük a teremtett világot.

_{I. Bartholomaiosz pátriárka (Fotó: Vatican News PL)}

Nehéz lenne azt mondani, hogy új keletű probléma, ami most a világban zajlik^[2]. A történelem bővelkedik olyan példákban, melyek erőszakról, kegyetlenségről és más atrocitásokról szólnak, melyeket egy embercsoport követett el egy másikkal szemben. A jelenlegi helyzet két szempontból biztosan eltér a korábbiaktól. Először is, régebben nem volt lehetséges, hogy egy csoport képes legyen egyidejűleg ilyen sok embert földönfutóvá tenni; másodszor, sohasem volt még az emberiség olyan helyzetben, hogy a természeti környezet ilyen hatalmas részét elpusztíthassa. Ezek a tények radikálisan új körülményekkel szembesítenek, melyek megkövetelik a radikális elkötelezettséget a béke mellett. Erkölcsi kötelességünk, hogy szembeszegüljünk a háborúval, mint politikai szükségszerűséggel, és előmozdítsuk a békét, mint létszükségletet. Az emberi élet és a természeti környezet túlélési lehetőségének fenyegetettsége miatt, ennek minden mást megelőzően abszolút elsőbbséget kell élveznie. Miközben fontos alternatívákat keresnünk azért, hogy a béke legyen az átalakulás eszköze, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez alapvetően mindig a szívünkben kezdődik. Ezen felül időigényes és sok gyötrődéssel jár, de amit eredményez, abban áll az egyének, a nemzetek és fajok túlélésének egyetlen reménye.

A keleti ókeresztény lelkiségi irodalom egyöntetűen hangsúlyozta, hogy a szív az a hely, ahol Isten, az ember és a világ harmonikus kapcsolatban van, vagy – ahogy gyakran a szövegekben szerepel – „imádkozó kapcsolatban” áll.

Bár a Filokália – az imádsággal és a csenddel kapcsolatos szövegek antológiája – azt a meglepő paradoxont emeli ki, hogy a béke csak a megadás és a ráhagyatkozás által valósítható meg. Ebben az összefüggésben a fogalmak nem jelentenek passzivitást vagy a világban levő szenvedések iránti közönyt. A megadás és az áldozatvállalás azt jelenti, hogy lemondunk a büszkeségünkről, a szenvedélyeinkről, önző vágyainkról; ugyanakkor azoknak az erényeknek a befogadását is kéri, melyek az érem másik oldalát képezik, vagyis a szeretetet és a nagylelkűséget.

^{[1] Pannonhalmi Főapátság, 2023. szeptember 22-i előadás, Vigilia 2024/03
[2] Città Nuova 2013/19, Új Város 2016/1.}