Egyszerűen, az evangéliumi jóhírrel felvértezve

Olvasási idő: 3 perc

Először akkor értettem meg igazán, hogy nem minden értékes dolog mérhető pénzben, amikor pályakezdő tanár voltam. Fiatal voltam, lelkes, és magamban pont úgy mértem a sikert, ahogyan a világ szokta: elismerésben, biztonságban, és talán a fizetésben is. Keményen dolgoztam, késő estig készültem az óráimra, hétvégén pedig dolgozatokat javítottam. Jól akartam teljesíteni, de azt is szerettem volna, hogy észrevegyék, milyen jól teljesítek.

Egyik délután a tanáriban javítottam dolgozatokat, amikor az egyik diákom, Cody belépett a terembe.

– Tanár úr, lenne egy perce? – kérdezte.

Beszélgetni kezdtünk, de nem a jegyeiről, hanem az életről, a rá nehezedő nyomásról. Arról, hogy úgy érzi, láthatatlan. Egy ponton halkan megjegyezte: „Nem hiszem, hogy igazán számítanék.”

Nagy szavak helyett csak ezt válaszoltam: „Cody, sokkal fontosabb vagy, mint gondolnád.

Isten nagyon szeret téged, és direkt épp olyannak teremtett meg, amilyen vagy. Isten nem követ el hibákat.”

Együtt elmondtunk egy kissé összecsapott és rövid imát. Apró gesztusnak tűnt, teljesen hétköznapinak. Szinte felejthetőnek.

Évekkel később egy ballagási ünnepség után valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, és egy fiatal férfi állt mögöttem, akit alig ismertem fel. Cody volt az.

Így szólt: „Csak szeretném elmondani Önnek, hogy a beszélgetésünk ott a tanáriban megváltoztatott bennem valamit. Akkor gondoltam rá először, hogy talán Isten mégsem csalódott bennem. Hogy talán Isten még engem is igazán szeret.”

Elmesélte, hogy rendőr lett, és jegyben jár. Döbbenten álltam ott. Én már régen elfelejtettem azt a pillanatot, de ő nem, sőt, neki sokat számított.

„Közel van a mennyek országa.”

Jézus meglepő egyszerűséggel küldi tanítványait: menjetek, hirdessétek, gyógyítsatok. Aztán jön a mondat, amely minden alkalommal felkavar:

„Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” 

Assisi Szent Ferenc személyes meghívásként élte meg ezeket a szavakat a szentmisén. Levette a saruját, maga mögött hagyta a biztonságot, és útnak indult, anélkül, hogy lett volna bármije: erszény nélkül, váltóruha nélkül, biztosítékok nélkül. Bízott abban, hogy az irgalmat, megbocsátást, örömöt, amelyben részesült, nem azért kapta, hogy megtartsa magának. Az evangélium ajándék, amelyet tovább kell adni.

Az igazság az, hogy én mindent ingyen kaptam. A hitet nem érdemeltem ki. Az irgalomra nem szolgáltam rá. Az Eucharisztiát nem tudom megfizetni. Még kegyelemből kaptam azt a képességet is, hogy a megfelelő pillanatban bátorítsak valakit. Mégis újra és újra méricskélni kezdek. Vajon értékelik ezt? A tetteimnek van bármi jelentősége? Megéri a fáradságot?

Ferenc valószínűleg mosolyogna a kérdéseimen. Ő madaraknak prédikált, leprásokat ölelt át, omladozó kápolnákat épített kőről kőre újjá. A tettei közül sok jelentéktelennek tűnt. De ő hitt abban, hogy amikor a szeretetet ingyen adják, akkor közel van a mennyek országa.

Számomra az a délután Codyval jelentéktelennek tűnt; csak egy rövid beszélgetés volt, amelyet egyszerű imával zártunk, felhajtás nélkül. De a kegyelem ritkán hangos. Ferenc így köszöntötte az embereket: „Az Úr adjon neked békét.” Nem azt mondta: „Én adok neked békét”, hanem: „Az Úr adjon.”

Tudta, hogy ő csak eszköz, az ajándék nem tőle indul.

Amikor azt gondolom, hogy minden az én erőfeszítésemen múlik, szorongani kezdek. Amikor viszont eszembe jut, hogy csak továbbadom azt, amit kaptam, felszabadulok. A mennyek országa nem üzletekkel köttetik, hanem bizalmi kapcsolatok által.

Egy türelmes szó ingerlékenység helyett. Egy csendes ima valakiért, aki szenved. A döntés, hogy meghallgatok valakit ahelyett, hogy elsietnék. Ezek közül egyikért sem jár jutalom. De mindegyik lehetőség arra, hogy nyitott kézzel éljünk.

Ferenc ezt nevezte szent szegénységnek: nem csupán anyagi egyszerűségnek, hanem annak, hogy az ember még a saját jócselekedeteit sem akarja birtokolni.

Ha minden ajándék, akkor mindent tovább lehet adni. Ha minden kegyelem, akkor semmibe sem kell görcsösen belekapaszkodni.

Még most is vannak napok, amikor látható eredményeket szeretnék elérni. Napok, amikor azon tűnődöm, számít-e egyáltalán az, amit mondok. Aztán eszembe jut az a váratlan érintés a vállamon.

Eszembe jut, hogy Isten maga munkálkodott egy olyan pillanatban, amelyről én már rég megfelejtkeztem.

Közel van a mennyek országa: nem a diadalmas pillanatokban, hanem a csendes találkozásokban, a gyengéd szavakban, az ingyen felajánlott irgalomban. És így térek vissza újra az osztályterembe. A beszélgetéshez. Az imához. Nem azért, hogy kiérdemeljek valamit. Nem azért, hogy bebiztosítsam magam. Nem azért, hogy bizonyítsak. Hanem azért, hogy bízzak abban, hogy amit ingyen kaptam, azt nem azért kaptam, hogy megtartsam. Hanem azért, hogy továbbadjam.

A szerző, Kurt Keidl OFS világi ferences és teológia tanár. Wisconsin délkeleti részén él.