Helyreáll az egyensúly

Nehéz az élet

Jézus így szólít meg minket: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok – én megkönnyítlek titeket.” (Mt 11,28).

Micsoda megkönnyebbülést hordoznak ezek a szavak! És micsoda embertelenség és gőg mozgatja azokat, akik az evangéliumot és a szent könyveket nem akarják a vigasztalás könyveinek is tekinteni.

Valljuk be nyíltan, hogy idelenn szenvedünk, és nehéz az élet. Akkor hát mit vonz be ez a fájdalom, ha nem egy vigasztaló személyt?

Igen, nehéz az élet, de Isten, aki szeretet, tudja ezt, és mindig is figyelembe vette: előbb a várt Messiással, majd az eljött Messiással adott vigaszt.

Így annak, aki hisz, mindenre van válasz.

És helyreáll az egyensúly.

Két lábban a földön

Néha „Valaki” arra sarkall, hogy állandóan a természetfölöttiben éljünk, vagyis a teljes bizonytalanságban mindenféle emberi helyzetet (programokat, utazásokat, egészséget, jövőt) illetően. Mindez azért, hogy a valóság bizonyosságában éljünk, vagyis Isten módján éljük a jelen pillanatot, tudva és akarva azt, amiről Isten akarja, hogy tudjuk és akarjuk a jelen pillanatban. Ezért kapja a lélek a felszólítást, hogy „virrasszon”, ahogy Jézus parancsolta, mert nem ismerjük sem a napját, sem az óráját az eljövetelének, és hozzáfűzhetjük: egyik eljövetelének sem.

Hisz ő mindig érkezik, minden pillanatban, akaratában, mely az embernek tűnhet szomorúnak vagy szépnek, de valójában Ő az, az ő Szeretete.

Ez a lelki hozzáállás a lelkünket leteszi – úgymond – két lábban a földre (az ígéret földjére, a Mennyek Országáéra, melyet már itt lenn megélhetünk, meg kell élnünk), és így nincs meg annak veszélye, hogy elesünk: se a bűnbe, se az illúzióba, se a kiábrándulásba vagy az összezavarodásba nem esünk bele.

Egy ragyogó felfedezés

Ha néhanapján tapogatózva haladok, ha olykor-olykor azt érzem, semmi biztosba nem tudok belehorgonyozni az életutamon, illetve a körülmények miatt Isten szolgálatában élek, de nem vagyok benne biztos, hogy teljesen az Övé vagyok, ez fájdalommal tölt el, mintha hánykódnék a tenger hullámain.

Téged kereslek, Istenem, vagy egy olyan eszközt, amely bizonyosan és teljesen Hozzád vezetne, valami olyat, ami teljesen betöltene, és semmit sem hagyna belőlem. Az az „én” zavar igazán, mintha egy betegséget hordoznék a testemben, amelytől nem tudok megszabadulni. Ekkor, ilyen körülmények között, visszaemlékezem egy ragyogó felfedezésre, mely annak bizonyosságával töltött el, hogy lehet a szentségért élni. Ez a Vigasztalan Mária felfedezése volt, akibe beletöltődhetek, mint a tökéletesség öntőformájába.

Tehát jobban, mint valaha ezt az életideált kell újraválasztani ahhoz, hogy lendületesen és engedmények nélkül vigyem előre a művét, hogy a feszes horgonykötél el ne engedjen, és biztosan a kikötőbe jussunk.