Hittünk Isten szeretetében és mi is szerettük Őt

Kedves fiatalok! Egybegyűltetek itt Rómában a jubileum évében, Európa számos nemzetéből, és más kontinensekről. Sokféle nyelvet beszéltek, kultúrátok, szokásaitok, viseletetek, különböző, de valami mégis közös bennetek: mindannyian fiatalok vagytok! A fiataloknak pedig (és ezt tapasztalatból tudom) van valami sajátos vonásuk. Igaz, hogy a beáramló szekularizmus és materializmus világában élnek, a konzumizmus nyomasztó hatásainak vannak kitéve és a kommunikációs eszközökön keresztül gyakran beszivárgó hedonizmus zaklatja őket is, mint mindenki mást, szívük és elméjük antennája mégis olyan különleges, új és magasztos hullámok fogására képes, melyet mások általában nem tudnak érzékelni. Életkoruknál fogva szabadon ébrednek bennük olyan nemes gondolatok és törekvések, mint a béke, az igazságosság, a szabadság és az egység. Olyan dolgok megvalósulásáról álmodnak, melyek mások számára utópiának tűnhetnek: pl. arról, hogy a faji, nyelvi, népek közötti és vallási különbségek ellenére egy napon megszülessen bolygónkon az egyetemes testvériség; arról, hogy az előttünk álló harmadik évezredben egy új, jobb, boldogabb, emberhez méltóbb világot láthassanak. És biztos vagyok benne, hogy mindegyikőtök szívében, akik itt jelen vagytok, ehhez hasonló érzések vannak. Emiatt és még sok más okból is bízom bennetek, ugyanúgy, mint II. János Pál pápa, aki nehezen kifejezhető, megkülönböztetett szeretetet érez irántatok. (…)

1943-ban az első társnőimmel egy csoportot alkottunk, olyan korú fiatalok voltunk, mint ti. Éjjel-nappal bombázások voltak, és minden romba dőlt. Mindegyikünknek megvolt a maga álma, a maga ideálja, mint például a családalapítás, a lakás berendezése, vagy éppen a tanulmányokban való önmegvalósulás, vagy valami más. De az a vőlegény nem tért vissza a frontról. Azt a házat találat érte. Nekem pedig a háború okozta akadályok miatt meg kellett szakítanom filozófiai tanulmányaimat. Minden meghiúsult. Minden álmunk a rideg valóságba ütközött. Mit tegyünk?

Ebben a kétségbeejtő vigasztalanságban, nyilvánvaló volt, hogy minden a hiábavalóságok hiábavalósága, hogy minden elmúlik. Ekkor egy kérdés villant fel bennem:

Létezik olyan ideál, amelyet semmiféle bomba nem rombolhat le, amelyre érdemes feltenni az egész életünket? Hirtelen világossá vált, szinte belém hasított a gondolat: igen, létezik! Isten. Isten, aki a Szeretet.

Isten, aki szeret mindannyiunkat, akkor is, ha nem tudunk róla. Egy pillanat alatt elhatároztam, elhatároztuk, hogy Istent tesszük létünk miértjévé. S úgy tűnt, hogy átölel bennünket szeretete, mely életünk ezer apró részletében nyilvánul meg. De ha Ő szeret minket – mondtam magamban – akkor mi is szeretni fogjuk Őt, azt tesszük, amit Ő akar.

Közben a háború könyörtelenül folytatódott a szakadatlan bombázásokkal. Napjában többször is futnunk kellett az óvóhelyre. Nem vihettem magammal semmi mást, csak egy kis könyvet: az evangéliumot. Ebből tanulhattam meg, hogyan szeressem Istent, hogyan teljesítsem akaratát. Elkezdtem olvasni: fény világította be minden szavát, és belső késztetés ösztönzött első társnőimmel együtt arra, hogy gyakorlattá váltsuk ezeket. … „Bármit tettél eggyel is a legkisebb testvéreim közül, velem tetted” (vö. Mt 25, 40), olvastuk. „Velem tetted” mondja Jézus. S amint kiléptünk az óvóhelyről, kerestük a legkisebbeket: ezek pedig a rokkantak voltak, a háború újabb és újabb árvái, a sebesültek, a szegények, az éhezők, a hajléktalanok… és Jézust szerettük bennük. Az evangélium azt mondja: „Adjatok és adnak majd nektek is” (Lk 6,38).

Odaadtuk azt a keveset, amink volt, és olyan, de olyan sokminden érkezett, hogy folyosónkat szatyrok és csomagok lepték el nap mint nap. … Úgy tűnt, hogy csodában élünk.

Két élmény vésődött a lelkembe. Az első, hogy az evangélium minden ígérete megvalósul. Tehát igaz az evangélium. Jézus ma is betartja szavát. A második, hogy az evangéliumban Jézus mindenekelőtt szeretetet kér, és a szeretethez pedig azt, hogy adjunk. Egy új kultúra tárult elénk ebből a könyvből, amit a későbbiekben „az adás kultúrájá”-nak neveztünk el. (…)

Természetesen, végeztük mindazt, ami kötelességünk volt (a munkát, tanulást, imát, pihenést), de a kölcsönös szeretetre alapoztunk mindent. Azonban nem volt mindig könnyű szeretni egymást, nem volt mindig egyszerű fenntartani ezt az egységet. Hibáink miatt olykor megtapasztaltuk az egység hiányából fakadó negatív érzéseket is. De hogyan állítsuk helyre az egységet, amikor az megszakad? Az evangéliumban igen hamar felfedeztük a titkot. Maga Jézus is átélte azt a fájdalmat, hogy nem érezte az egységet az Atyával, nem az Ő hibái, hanem a mi bűneink miatt, melyeket magára vett, amikor a kereszten így kiáltott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). De Ő nem maradt meg ebben a fájdalomban, hanem így szólt: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet” (Lk 23,46), s ezzel visszaállította az Atyával való egységét, mely számára úgy tűnt, hogy megingott. Elhatároztuk, hogy mi is ugyanígy teszünk testvéreinkkel. (…)

Az évek során aztán újabb fiatalok csatlakoztak hozzánk, akiknek – úgymond – átadtuk a zászlónkat. Egyik oldalára a célunk volt írva: egység; a másikra pedig a kulcs ennek megvalósításához: az elhagyott Jézus.

Így megszületett a Gen mozgalom, az új nemzedék. Az akkori fiatalok és a folyamatosan nyomukba lépő nemzedékek, pontosan az elején említett természetes és lelki sajátosságaikból adódóan mindig is a hitelességet, a tisztaságot, a merészséget, ideálunk határtalanságát és konkrétságát képviselték mindannyiunk számára. Az utóbbi évtizedekben pedig közös ügyünkhöz tartalmasan és meghatározóan hozzátették részüket. Történetünk kezdetétől fogva világos volt számunkra, hogy a szeretetre, egységre, testvériségre törekvő lelkülettel az evangélium által megújult „új emberek” születését fogjuk látni az egész földön. S ma ez így is van. Ez már az emberek millióit érintő, reményt keltő jelenséggé vált. Arról is meg voltunk győződve, hogy „új városok” születését fogjuk látni, melyeket az igazi szeretet, a béke, az igazságosság, a szabadság szelleme vezérel. Ma már az öt kontinensen mintegy 20, többé-kevésbé fejlett városka található, ahol különböző életkorú, különböző nemzetiségű, különböző fajokhoz tartozó, különböző nyelvet beszélő emberek élnek, akiknek egy a szíve, és mindannyian egyként tesznek tanúságot az egyesült világ megvalósulásáról. (…)

Kezdetben, aztán a későbbiekben is életünket mindig egy nagy Ideálért, a legnagyobb Ideálért, Istenért kockáztattuk. Hittünk szeretetében és mi is szerettük Őt, követve akaratát. Ha a sajátunkat tettük volna, ha a saját terveinket követtük volna, most nem létezne semmi abból, amit itt elmondtam. Azonban saját korlátainkkal ugyan, de eszközei voltunk valami olyan csodálatos dolog megvalósulásának, melyet – bennünket felhasználva – Ő művelt.

Szeressünk, kedves fiatalok, továbbra is szeressünk, és az egész világ meg fog változni.

Szeressünk és elősegítjük a „szeretet civilizációjának” felépítését, melyre – a létező feszültségek ellenére, ugyanakkor egyre nyitottabban és egyre több lehetőséget kínálva – a világ vár.

Jézus arra vágyik, hogy a világot elárassza a szeretet: „Azért jöttem – mondta – hogy tüzet gyújtsak a földön; s mennyire szeretném, ha már fellobbanna!” (Lk 12,49). Tegyük lehetővé számára, hogy a mi elkötelezett munkánk által is megláthassa e tűz lángolását. Így az egységesebb világ, az egyesült világ gondolata, melyért ma sok fiatal küzd, nem marad utópia, hanem reményt keltő és határtalan valósággá válik. A jövő pedig mindenekelőtt a ti kezetekben van. Istennel a szívünkben mindenre képesek leszünk. Ő természetesen ezt akarja! És mi készek leszünk, készek lesztek eleget tenni ennek a kihívásnak?