Hitvallás a tudomány házában

Különleges akadémiai székfoglaló előadásra került sor 2020 februárjában, az MTA dísztermében. Dr. Csermely Péter professzor, az elmúlt hat év szakmai eredményeinek összefoglalása után egy másik, mélyebben zajló folyamatot is bemutatott: saját lelki útjáról és az Istennel való kapcsolatáról vallott a hallgatóságnak. Alábbiakban az előadás második részének szerkesztett változatát közöljük.

hitvallas-a-tudomany-hazaban

Az előadásom második részében hadd szóljak a bölcsességről. Hogyan kerül ez a téma ide? Nagyot változott az életem három-négy évvel ezelőtt. Az addigi örömből „öröm a köbön”-be kerültem. Újra egyetemi hallgató lettem: másodéves teológus-lelkész hallgató vagyok az Evangélikus Hittudományi Egyetemen.

 

Nagyon szép út vezetett engem ide. Egyik kutató diák barátom hívta fel a figyelmemet Avilai Szent Teréz „A Belső Várkastély” című könyvére. Ez a könyv egy gyönyörűséges képet ír le arról, hogy az ember lelke hét, hagymahéj-szerűen egymásba ágyazott szobára osztható, amelyekből a legbenső Jézus, Isten maga. Rádöbbentem arra, hogy addigi életemben már igen sokszor jártam én a harmadik szobában, sőt, voltam már a negyedik szoba küszöbén is, de mindig visszazuhantam az elsőbe.

Keresni kezdtem tehát az utat befelé. A szentignáci lelkigyakorlatok nagyon sok benső tapasztalást és bizonyosságot adtak nekem. Rengeteget kaptam. Egy idő után aztán muszáj volt ezt visszaadnom.

Ez vezetett engem vissza abba az angyalföldi evangélikus gyülekezetbe, ahol kereszteltek és ahol konfirmáltam egykoron. Nagy szeretet fogadott ott.

 

Mindez éppen akkor érett össze bennem (micsoda véletlen…), amikor sok évtized után evangélikus egyházam arra a bölcs döntésre jutott, hogy újra megnyitja a kaput a késői elhívású, esti tagozatos lelkész hallgatók felvétele előtt. Ezt ezúton szeretném megköszönni az evangélikus egyház vezetőinek! Az első évfolyam fantasztikus csapat lett. Fél év alatt megtanultunk héberül és koiné görögül. Túl vagyunk az első 14 teológiai tárgyon, beleértve a Tórát és az evangéliumokat. Köszönöm tanárainknak azt a hallatlanul intenzív munkát, amellyel tudást, és lelki mélységet adtak nekünk!

 

Mi minden változott meg bennem? Az önértékelésben az ember sokszor hibázik. Hadd hívjak ezért erre négy hiteles tanút. Az első Balogh János akadémikus, aki már nincsen közöttünk. Több mint húsz évvel ezelőtt ezt mondta a káptalanfüredi kutató diák táborban: „Péterkém! Te itt nem tudományra oktatsz!” Megsemmisülten álltam ott, ezt nem vártam volna tőle, de hát ezek szerint így van. Balogh Jánosnak azonban csillogott a szeme, mosolygott és így folytatta: „Nem tudományra oktatsz – hanem Emberségre!”

 

A második tanúm az egyik volt diákom a Semmelweis Egyetemről, aki két hete ezt mondta nekem: „Figyelj! A lelkész szakma nem olyan, amit unatkozó hatvanéves emberek odahaza az OKJ-s jegyzékre rábökve, találomra választanak ki, hogy legyen mivel elütniük felesleges idejüket… Ehhez elhívás kell!” Évfolyamtársaim, lelkészek, papok és püspökök is tanúsíthatják, hogy a lelkészi pálya valóban nem időtöltés, hanem elhívás. Az emberi élet legnehezebb helyzeteinek sűrűjébe dob bele minket Urunk. DE: nemcsak beledob, hanem biztos kézzel meg is tart bennünket ebben a forgatagban.

 

A harmadik tanúm az egyik volt PhD hallgatónőm, aki jelenleg Kanadában vezet egy munkacsoportot. Amikor megírtam neki, hogy teológus-hallgató lettem, válaszában arra emlékezett vissza, hogy 15 éve, mentorként is sokszor már „lelkész-módra” viselkedtem. Igen jó érzés volt, ahogyan a tudományos kutatócsoportom tagjai (világnézetüktől függetlenül) együtt drukkoltak azért, hogy az egyetemi vizsgáim sikerüljenek…

 

Végül, de nem utolsósorban hadd idézzem a leghitelesebb tanút, Istvánt, a fiamat: „Fiatal koromban soha nem gondoltam volna, hogy az öregség pozitív változásokat is tud hozni az ember életében. Nagyon szép dolog megtapasztalni azt, hogy soha nem késő!”

 

 

Kezdjünk el ezek után gondolkodni azon, hogy mi minden nem bölcsesség. Először az angol nyelvből hoznám a példámat, ahol a „bölcsesség” (wisdom) szó említési gyakorisága az 1800-as évektől kezdve igencsak lecsökkent. Én mindig optimista ember voltam világ életemben, ezért hadd hívjam fel a figyelmet, hogy az elmúlt néhány évben, minthogyha valamit nőtt volna a bölcsesség szó használata az angol nyelvterületen, de azért van még mit fejlődnünk ebben a témában, én úgy gondolom…

 

Az okosságot nagyon sokszor összekeverjük a bölcsességgel. Nagyon sok okos kisgyereket láttunk már. A tehetséggondozók mást sem látnak már, csak okos kisgyereket, mivel ők már szakmai ártalommal rendelkeznek ebben… De azért nagyon kevés okos kisgyerekről szoktuk elmondani azt, hogy bölcs. És ennek van oka! Akik Nobel-díjassal találkoztak már, bizonyára egyet értenek velem abban, hogy mindegyikük okos. De nem mindegyikük egyértelműen bölcs… Tehát valahol ez a két fogalom nem pontosan fed át egymással. Én Bácskai Károly tanáromtól tanultam meg az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, hogy a bölcsesség nem egy 180 fokos fordulat, tehát az nem úgy megy, hogy eddig az volt, hogy „iszom”, és most ezentúl „nem iszom”… Ez nem elég a bölcsességhez.

A megtérés, az igazi megváltozás egy 360 fokos fordulat, amikor valahol önmagam maradok, de mégis teljesen más hangsúlyok, teljesen más súlypontok lesznek az életemben.

A tagadás önmagában nem vezet el a bölcsességhez. A tagadás pusztán önmagában nem elég. A bölcsebb követése sem bölcsesség. Nagyon sokszor sokan arra redukálják a bölcsességet, hogy persze, keressünk egy bölcs embert, és kövessük őt. Hát… Egy régi történetet idéznék a nagyapám bibliájából (Károli-biblia, veretes nyelv…): „És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek és kívánatos az a fa a bölcsességéért, szakaszta azért annak gyümölcséből és evék, és ada vele lévő férjének is, és az is evék…” (1Móz 3,6). Itt ebben a történetben a bölcs egy még bölcsebbre akart hallgatni. De nem biztos (így retrospektíve megnézve), hogy az emberiségnek ez volt a leghatásosabb, leghasznosabb és legjobb cselekedete a sorsfordulói során.

 

Vagyis arra figyelmeztetnek ezek a példák, hogy a bölcsesség nem vehető el csak úgy, egy lépésben, hanem megkapható. Erre int minket Salamon példája is az Ószövetségből, amikor kérte a bölcsességet – és meg is kapta (hát vén korára már nem annyira, de azért egy hosszú ideig igen…). Tehát a bölcsességnek valahogy más természete van, mint ahogyan gondolkodunk róla általában.

Einstein azt mondta, hogy a bölcsesség az ego reciproka. Tehát minél kisebb az ego, annál nagyobb (lehet…) a bölcsesség.

Hát, ebben lehet valami… Tehát hogyha csak önmagunk körül forgunk, és állandóan a saját magunk köreiben járunk, és soha nem kerülünk ki ebből, akkor a saját nézőpontunk nem vezet el minket egy perspektívához. Tehát az élet labirintusában el fogunk tévedni. A labirintusban soha nem vesszük azt észre, hogy hol van a kijárat, hogy merre kell menni – ha lent vagyunk benne. De hogyha egy más perspektívába tudunk felrepülni, és ki tudunk lépni saját magunkból, az rögtön átlátást ad, és megmutatja a kiutat. Ez a felrepülés persze önerőből nem megy.

 

Az is a bölcsesség része, hogy valamit mikor teszünk meg. Nem akkor kell általában a dolgokat megtenni, amikor mi úgy gondoljuk, hogy ezeket a dolgokat meg kell tenni. A dolgokat akkor kell megtenni, amikor ezeknek az ideje van. És ezt az időt bizony nem mi határozzuk meg, hanem ezt is meg lehet kapni odafentről…

 

Ennek az egésznek a megérzéséhez csend kell. Tehát az kell, hogy ezt a sok szemetet, ami körülöttünk van, ezt a rengeteg zajt, ami ebben a században minket körülvesz, ezt ki tudjuk valahogy szűrni. Ehhez sem vagyunk elegek önmagunkban, ehhez is Isten kegyelme kell, ehhez is fentről kell segítséget kérni.

 

Hadd hozzam utolsó példaként azt, hogy nem mindegy, hogy mikor és hogyan próbálunk meg feltöltődni és adni.

Ahhoz, hogy adni tudjunk, ahhoz fel kell előtte töltődni. Hogyha feltöltődés nélkül akarunk adni, akkor amit adni fogunk, az csak saját magunk lesz, és az nem sok jóra vezet…

Hogyha többet szeretnénk adni lényegesen annál, mint ami mi voltunk eredetileg, akkor kell várni valamit, amit át tudunk adni, és ez valahol pontosan azon arany középútnak az optimumának a megtalálása, mint amiről az ókori bölcsek beszéltek, amikor a szélsőségek elkerülésére figyelmeztettek bennünket. Ez Mártának és Máriának az evangéliumi története, ahol Márta szorgoskodott, forgolódott, sürgött-forgott állandóan. Mária pedig semmi mást nem csinált, csak leült és figyelt Jézusra. Egy idő után Márta bepöccent, kiborult, és ráförmedt Máriára is és Jézusra is, hogy „miért hagyod bambán, hogy ez itt bambán bámuljon téged, hát csinálj már valamit, tegyél már valamit vele”. Jézus így válaszolt a dühöngő Mártának: „Márta, Márta szorgalmas vagy és sokra igyekezel, de egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta, amely el nem vétetik tőle.” (Lk 10,41–42) Vagyis töltekezni nemcsak hogy fontos, hanem szükséges ahhoz, hogy utána sürgölködni tudjunk. A sürgölködés csak a töltekezésből származik, mert a töltekezés nélküli sürgölködés, az nem biztos, hogy szerencsés… Ez az egész valahol elvezet egy EGÉSZ-séghez és integritáshoz, ami már igen közel van a bölcsességhez.

 

 

Miért fontos mindez? A tegnapi nap példáját hadd hozzam, amikor hurrikán pusztított Budapesten. Eléggé Föld-pusztító és eléggé innováció-szegény korban élünk. Itt az innováció-szegénységet nem arra értem, hogy mennyi minden innováció van itt körülöttünk, hiszen jaj, de sok minden van… Csak az a baj, hogy ennek a minket nyakon öntő rengeteg innovációnak csak a mennyisége sok, de az iránya nem jó. Tehát pontosan ezt az innovációt, ezt a kreativitást jobb irányba kellene csatornáznunk.

Nem a külső, hanem a benső növekedést kellene valamilyen módon innovatívan megközelítsük! Vagyis nem a környezetünket kell megváltoztatni, hanem saját magunkat kell megváltoztatni!

Erre vagyunk mi lusták, erre vagyunk mi képtelenek, és erre vagyunk mi nagyon-nagyon csököttek. Nem szeretnénk ezt megtenni. Nem szeretnénk mi magunk megváltozni. Inkább pusztuljon el a Föld. De mi nem változunk! Muszáj tehát engednünk a társadalmi perifériának a mi saját komfortzónáinkból kimozdító gondolatait bejutni a társadalmi gondolkodás középpontjába. Ez az innováció lényege, és csak ebből fakadhat a benső növekedés.

 

Hadd idézzem végül Széchenyi Istvánt, aki 1826-ban írta le: „Nem, mi nem születtünk reformátoroknak. Előbb mi magunkat kell megreformálnunk. Látogatnunk kell az alázat, az önmegtagadás iskoláját.” Hát, ez a bölcs mondás az elmúlt majdnem 200 évben változatlanul igaz maradt. Ma is csak megfogadni tudhatjuk Akadémiánk alapítójának bölcs szavait.

 

Köszönetemet szeretném kifejezni ajánlóimnak, mestereimnek, társszerzőimnek, a nemzetközi csoportomnak és a családomnak. Végezetül köszönetet szeretnék mondani azért, hogy megszülethettem, és hogy egyáltalán élhetek. Szavakban el nem mondható köszönettel tartozom azért a bizonyosságért, hogy soha nem maradok egyedül sem ideát, sem pedig majd odaát; hogy össze vagyok kötve mindennel és hogy az, ami összeköt minket mindenkivel, az a szeretet. Ez a szeretet pedig nem más, mint Isten maga (1Jn 4,8b). Most mondom el arra a kérdésre a választ, amellyel elkezdtem az előadásomat. JÉZUS, és az Ő szeretete volt – és VAN – itt ma velünk. Ő az, aki nagyobb Jónásnál, Ő az, aki nagyobb Salamonnál (Mt 12,41–42) és Ő az, aki (mérhetetlenül sokkal) nagyobb az én székfoglaló előadásomnál is.

 

* * *

 

A szerzőről bővebben a wikipédián és a saját blogján olvashat. A teljes akadémiai székfoglaló előadás –„Hálózatok tanulási és döntéshozatali mechanizmusai” – itt megtekinthető.

Fotó: Csermely Péter albumából és pixabay

Legújabb könyveink: