Jézus ma is eljön az életünkbe

Szinte hihetetlen, hogy még nem mértük fel az eseményt minden következményével: azt az eseményt, hogy Jézus Krisztus eljött a földre. Nagyon sokszor még mindig azoknak az embereknek a helyzetében vagyunk, akik számára mintha még nem jött volna el az Isten: ószövetségi mentalitás és lelkiség, hit hiánya a szeretet aktív jelenlétében, mely mindenkor itt van velünk.

Jézus Krisztus eljött, alávetette magát a Megtestesülés korlátainak, emberi testben, helyen, országban, fajban, korban, de

már ezen első beiktatódása a teremtésbe magán hordta a történelemben való tevékeny jelenlétének biztosítékát:

„Veletek vagyok az idők végezetéig”, és bírta az emberiség teljes beletestesülése zálogát. A feltámadt Jézus Krisztus elküldte nekünk szeretetének Lelkét, és a Szentlélek… nem szállt vissza a mennybe. És az ember szívében és a világ szívében, közelebb van, intimebb az emberhez és kivétel nélkül minden emberhez, mint önmaguk. Jelen van az egész emberi történelemben és e történelem minden pillanatában, beleiktatódik, és, ha az ember akarja, „szent történelemmé” teszi, amelyben Isten népe az új Ígéret földje felé menetel.

Isten jelen van, az ember az, aki sokszor távol van tőle.

Hogy Jézus Krisztus folytathassa csodálatos „leereszkedését” az Emberiségbe, hegy ez a Megtestesülés valósággá váljék mindennap az emberben és általa a világban, az embernek a valóságnak kellős közepette kell jelen lennie a végtelen Jelenlévő számára. Amint Jézus Krisztus az ember kenyerével akarja állandósítani eucharisztikus jelenlétét a földön, úgy az emberi élet kenyerével akarja növelni misztikus Testét.

A modern ember egzisztenciális vágya egészséges. Ez Istenének első öntudatlan megközelítése. Az ember ma hisz az egzisztenciában, és néha csak abban. Sajnos, nem mindig tudja, hogy Isten vár rá, és hogy életének sűrűjében a totális Szeretet rejtőzik elevenen. Pedig itt találkozhat az ember Istenével. Nem „másutt” kell keresnie.

Így Jézus Krisztus iránti hűségünk a mindennapi „valósághoz” való hűségünkkel kezdődik, és első magatartásunk legyen becsületes végigtekintés önmagunk, életünk, egész helyzetünk, az emberi csoportosulások és a társas kapcsolatok és mindennapi munkánk stb. fölött. Itt kell részesednünk a teremtés valóságából és így tanúsított hűségünk jutalmául a megtestesülés folytatásából.

Senki sem „realistább”, mint az igazi keresztény.

Nem olyan, mint amilyennek gondolják, nem olyan ember, aki ég felé fordított szemmel jár, „a fellegekben”. Ellenkezőleg, ő az, aki a földet nézi, és aki a hit világosságánál szemlélve emberi útját, felfedezi ott az Atya vele való akaratának jeleit: Hová küldött misszióba, és ott milyen eszközökkel, milyen személyekkel és mit csináljak?

És ezt nem csupán egész életem, általános hivatásom vonatkozásában, hanem lebontva e hétre, e napra, a jelen pillanatra.