15 évvel ezelőtt, 2008. március 14-én halt meg Chiara Lubich, a Fokoláre lelkiség kezdeményezője és az abból született mozgalom alapítója. Vajon élete és írásai milyen üzenetet tartogatnak a ma emberének és közösségeinek? Az írás ...
Pelikánmadár

Olvasási idő: 1 perc
Egy pelikán szeli át a sötétségbe forduló eget, a naplemente vörösbe vonja a felhőket. Röptét egyedül teszi meg, nem kíséri senki a közelgő viharon és a tépázó szeleken át.
A pelikántojó egy ősi, közel-keleti legenda szerint éhínség idején saját húsával táplálta fiókáit. Egy másik változat úgy tartja, nem a húsával, hanem saját vérével itatta őket. Érthető, hogy ezt a mítoszt miért vették át az őskeresztények, és azonosították szimbolikusan Krisztust a pelikánnal. A Krisztust, akit édes pelikánmadarunknak is nevezünk a régi énekekben, református testvéreinknél pedig különösen gyakran szerepel ez a fajta szimbolikus ábrázolás a templomok kazettás mennyezetén.
A Krisztus, aki az utolsó vacsorán, mielőtt elárultatott és föláldoztatott, megalapította az Eucharisztiát: saját testét és vérét adta tanítványainak. Minden év Nagycsütörtökén újraéljük és ünnepeljük ezt az alapítást, mely mindannyiunk tápláléka, akik Krisztuséi vagyunk.
A lelki éhínség idején a pelikánmadár megeteti utódait, de már készül a közelgő viharra. A vihar sötétségbe borítja a földet, egy villám sújtja a madarat, alábukik. Körülötte megnyílnak az ég csatornái, és eső áztatja el a vidéket, az eső nyomán pedig kihajt az új termést, és az éhínség megszűnik. A vihar harmadnap hagy csak alább, akkor fölszakadozik a mennyboltozat, a fölragyogó nap fényénél köszönti az újra égbe szálló pelikánmadarat.
Szükségünk van Rád! A fennmaradás a tét.
Legyél rendszeres támogatónk, hogy mi továbbra is minden hétköznap új, reményt adó cikkel jelentkezhessünk! Iratkozz fel hírlevelünkre!
Fotó: Susan Frazier / pixabay
Forrás: Új Város 2019/2