Az ember éli az életét, aztán egyszer valahogy találkozik egy verssel, tájjal... és szinte megölelik egymást. Így. Pilinszky János Advent c. írása találkozás volt, ráismerés, hogy ez az enyém is, ami további erőt ad, valahányszor ...
Pelikánmadár

Olvasási idő: 1 perc
Egy pelikán szeli át a sötétségbe forduló eget, a naplemente vörösbe vonja a felhőket. Röptét egyedül teszi meg, nem kíséri senki a közelgő viharon és a tépázó szeleken át.
A pelikántojó egy ősi, közel-keleti legenda szerint éhínség idején saját húsával táplálta fiókáit. Egy másik változat úgy tartja, nem a húsával, hanem saját vérével itatta őket. Érthető, hogy ezt a mítoszt miért vették át az őskeresztények, és azonosították szimbolikusan Krisztust a pelikánnal. A Krisztust, akit édes pelikánmadarunknak is nevezünk a régi énekekben, református testvéreinknél pedig különösen gyakran szerepel ez a fajta szimbolikus ábrázolás a templomok kazettás mennyezetén.
A Krisztus, aki az utolsó vacsorán, mielőtt elárultatott és föláldoztatott, megalapította az Eucharisztiát: saját testét és vérét adta tanítványainak. Minden év Nagycsütörtökén újraéljük és ünnepeljük ezt az alapítást, mely mindannyiunk tápláléka, akik Krisztuséi vagyunk.
A lelki éhínség idején a pelikánmadár megeteti utódait, de már készül a közelgő viharra. A vihar sötétségbe borítja a földet, egy villám sújtja a madarat, alábukik. Körülötte megnyílnak az ég csatornái, és eső áztatja el a vidéket, az eső nyomán pedig kihajt az új termést, és az éhínség megszűnik. A vihar harmadnap hagy csak alább, akkor fölszakadozik a mennyboltozat, a fölragyogó nap fényénél köszönti az újra égbe szálló pelikánmadarat.
Szükségünk van Rád! A fennmaradás a tét.
Legyél rendszeres támogatónk, hogy mi továbbra is minden hétköznap új, reményt adó cikkel jelentkezhessünk! Iratkozz fel hírlevelünkre!
Fotó: Susan Frazier / pixabay
Forrás: Új Város 2019/2