Szabadulás a múltból és a jelen fogságából

Olvasási idő: 7 perc

Éppen húsz évvel ezelőtt, 2006. szeptember 17-én hirdette ki Erdő Péter bíboros Salkaházi Sára boldoggáavatási dekrétumát Budapesten, a Szent István-bazilika előtti téren. Azóta minden esztendőben megemlékezést tartanak a tiszteletére: vagy május 11-én – amely egyben születésének napja is –, vagy halálának évfordulóján, december 27-én. Ebben az évben, a boldoggá avatás két évtizedes jubileumán különösen hangsúlyosan elevenítették fel a múlt eseményeit. Szeptember 13-án, vasárnap hálaadó szentmisét mutattak be a Szent István-bazilikában Erdő Péter bíboros celebrálásával, Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök homíliájával. A Szociális Testvérek Társasága – Sára testvér közössége – a jeles évfordulóra egy lelki felkészülési sorozattal is készült, A boldogulás útja – Életleckék Boldog Salkaházi Sára szociális testvér naplójából címmel.

Ugyanezen a vasárnapon kaptam meghívást a Budai Szent Imre Ciszterci Gimnázium dísztermébe a Magyar hősök című színházi előadásra. A beharangozó szerint a Magyar hősök – Szabadulószínház egy 90 perces, egyfelvonásos színpadi darab, amely a 20. századi diktatúrák idején életüket kockáztató, bátor magyarok történeteit dolgozza fel. A kerettörténet szerint öt középiskolás diák a tanárával együtt vesz részt egy rendhagyó történelemórán. Belépve egy különös, szabadulószobává alakított térbe, hirtelen szembe kell nézniük a múlt hőseinek sorsfordító döntéseivel.

A színészek egy-egy 20. századi bátor magyar hős bőrébe bújtak: megjelent előttünk Salkaházi Sára szociális testvér, Richter Gedeon, a híres gyógyszerész, Gérecz Attila öttusázó, költő és ’56-os mártír, Brusznyai Árpádné Honti Ilona (a veszprémi ’56-os hős felesége), Kiss Sándor, a „bibliás politikus”, valamint Olofsson Placid bencés szerzetes.

A darab alkotói kifejezetten azzal a céllal hozták létre az előadást, hogy a történelem ne száraz tananyag, hanem átélhető, hús-vér emberi tapasztalat legyen. A rendező, Seres Tamás szerette volna lebontani az iskolai és ünnepi megemlékezéseken megszokott, merev „hőspátoszt”. Kimozdította a történelmi alakokat a lexikonok rideg kereteiből. Az előadás így nem csupán a múltról szólt, hanem arról a kritikus pillanatról, amikor egy hétköznapi embernek olyan helyzetben kell választania, ahol a saját vagy mások élete a tét. Serfőző Krisztina producer szándéka szerint a darab érzékenyen tanít az elfogadásra, a szeretetre és az együttérzésre. Rá kell döbbennünk: a diktatúrák borzalmai nem távoli mesék, hanem saját dédszüleink mindennapi valósága volt! Minden egyes család mikrotörténetében leképeződnek az országos és a világtörténelem viharai.

A szabadulószoba mint keretjáték remek választás a főleg diákokat megcélzó előadáshoz. Mérföldekkel hatásosabb ez a forma, mintha csak felolvasták volna a példaképek élettörténetét, vagy önmagukban idézték volna frappáns gondolataikat. A szabadulószobában ugyanis kézzelfoghatóvá válik az egymásra utaltság. Számíthatok a másikra: a tudására, a megérzéseire, és arra, hogy nem közömbös irántam és a közösség iránt. A szabadulás vágya különösen hangsúlyossá válik a diktatúrák szorításában. Felvetődik a kérdés: meddig tart az én szabadságom? Mettől korlátozhatják azt? Mit engedhetek meg magamnak, és mit nem?

Örülhetünk, hogy mi ma már nem élünk külső terror és diktatúra alatt. De vajon nem élünk-e korunk rejtett fogságában? Nem hajtjuk-e a fejünket a digitális rabszolgaság és a képernyőfüggőség igájába? Egy-egy cikk megírásához mennyit ülök a gép előtt? Mennyi információt gyűjtök az internetről? Meg kell mondanom őszintén: a színházi előadás előtt elhangzott rengeteg háttérinformáció jelentős részét elsőre nem is tudtam megjegyezni. Utólag kellett utánajárnom a pontos neveknek, eseményeknek.

A szabadság utáni olthatatlan vágyunkban nekünk, keresztényeknek és Krisztinus-tanítványoknak biztos segítőnk van: Jézus, a Szabadító!

Nincs olyan függőségünk, még a modern digitális szolgaságunk sem lehet annyira szorító, hogy Jézus ne tudna kiváltani belőle bennünket.

Ez a szabadítás persze időnként emberi közreműködéssel, mások szaktudása által valósul meg, hiszen ebben is egymásra vagyunk utalva.

A szabadulószobához szükség van a homo ludens-re, vagyis a játszó emberre. Ha nem tudunk együtt játszani, hogyan élhetnénk meg jól az élet nagy játékát? A játék a kultúra, a gondolkodás és a társadalom elválaszthatatlan alapköve. Nem csupán üres időtöltés, hanem a civilizáció bölcsője: a művészet, a jog, a tudomány – sőt, sajnos a háború is – a játékból nőtt ki. A diktatúráknak azonban nincs játéka. A diktátorok képtelenek játszani, ahhoz túl merevek és rettegők. Ezzel szemben a különböző plébániai csoportok a szűkös idejükből mindig szakítanak időt az együtt játszásra; több egyházközségben külön társasjáték-esteket is szerveznek. Ha ugyanis túl komolyan, görcsösen vesszük a világot, a lelkünk merevvé válhat és eltörhet.

A „Huszadik Század Aréna” szabadulószobájában a diákok a Szociális Testvérek Társaságának 1944-es Bokréta utcai munkásnőotthonában találják magukat, ahol különböző rejtvényeket kell megoldaniuk a továbbjutáshoz. Megértik, hogy Sára testvér itt nemcsak a saját életéért felelt, hanem a bújtatott, üldözött emberekért is. A hangulat fojtogató, hiszen a nyilasok bármelyik pillanatban rájuk törhetnek. A fiatalok a játék során már nem külső szemlélők: a döntéseik tétje hirtelen a saját bőrükre megy. A drámai csúcsponton Sárával együtt kell feltenniük a kérdést: „Mi a helyes döntés, amikor a saját életem a tét?”

Vajon hogyan játszotta az élet játékát Sára testvér? Ő nem maradt a történelem passzív szereplője. Úgy érezte, hogy Jézus tanítványaként kötelessége tevőlegesen fellépni az embertelenség ellen. Nem törődhetett bele a rosszba, fakadjon az akár önkényuralomból, akár a háború következményeiből. Mentette a rábízottakat, és fáradhatatlanul segítette a szegényeket. Válasza egyértelmű volt: „Ha a testvéreimet és az oltalmazottjaimat elviszik, nekem is velük kell mennem. Nem hagyhatom őket magukra.” Ezen a ponton nemcsak a színpadi diákok, de mi, nézők is átélhettük a halál közelségét, a helyzet szorongató valóságát és a szív természetes borzongását. Mivel azonban Sára már 1943-ban felajánlotta életét Jézusnak az üldözöttekért és a rendtársaiért, a kritikus pillanatban mély belső béke és a félelmet legyőző szeretet uralkodott a szívében. A nyilasokkal nem ordibált, nem könyörgött nekik, hanem végig megőrizte emberi tartását.

Gondolatban nem bosszúért kiáltott, hanem az utolsó pillanatban még a gyilkosaiért is imádkozott.

Olofsson Placid bencés atya, akit koholt vádakkal 10 év kényszermunkára ítéltek, a fogságot nem csapásként, hanem papi hivatásként fogta fel. Társaival együtt kidolgozta a túlélés híres szabályait, köztük az apró örömök keresését és a humor fontosságát, amellyel a lelket tartotta a rabtársakban. Ahogy a játékhoz kreativitásra van szükség, úgy Placid atya is zseniálisan használta a rendelkezésre álló szegényes eszközöket: a halálsor előtt takarítva például egy ismert magyar népdal dallamára végzett gyóntatási és vigasztalási szolgálatot a foglyok között.

Richter Gedeonnak megvolt a lehetősége és a hivatalos papírjai is ahhoz, hogy külföldre meneküljön a vészkorszak elől. Ő mégis a maradás mellett döntött. Úgy érezte, a gyára és a munkásai mellett a helye; talentumaival és gyógyszereivel a hazai rászorulókat kell segítenie.

Gérecz Attila sorsa a szabadságvágy poézisa: ő a költészet és a versek erejével fejezte ki a saját és egy egész nemzet szabadság utáni szomját a legkeményebb elnyomás közepette is. A börtönben nem voltak fegyverei, ezért a szavak fegyverével harcolt. Versei erőt adtak a túléléshez, amelyeket a foglyok titokban, egymásnak suttogva adtak tovább, így költészete a hit közös szimbólumává vált.

Brusznyai Árpádné Honti Ilona a végsőkig megőrizte a hűséget és az emberi méltóságot. Férjét, a veszprémi gimnáziumi tanárt a megtorló hatalom kivégezte – mert a diktatúrának minden megyében példát kellett statuálnia, el kellett tipornia valakit, hogy a bénító félelem mindenkire rákapcsolódjon. Bár Brusznyainét igyekeztek társadalmilag és anyagilag is teljesen ellehetetleníteni és elszigetelni, ő mindvégig emelt fővel élt. Férje emlékét szentként ápolta, és a morális tisztaságot átörökítette a következő generációnak.

Kiss Sándor, a „bibliás politikus” élete szintén ragyogó példa arra, hogy a valódi hősök soha nem az ideológiák, hanem a tiszta igazság mellett állnak.

A Magyar hősök előadása után a színházterem fényeiben ülve az ember óhatatlanul a saját életére tekint. A szabadulószoba ajtaja a darab végén kinyílik, a színészek meghajolnak, mi pedig visszatérünk a magunk csendes, biztonságos, ám digitális zajjal teli hétköznapjaiba. De a kérdés a szívünkben marad: vajon mi készen állunk-e a magunk szabadulás-játékára? Készen állunk-e letenni a mindennapi függőségeinket, a képernyők hamis biztonságát, és észrevenni a mellettünk lévő embert?

Salkaházi Sára, Placid atya, Richter Gedeon és a többiek megmutatták, hogy a legfélelmetesebb földi diktatúra sem képes bebörtönözni azt a lelket, amely Krisztushoz van láncolva. Az ő életük nem poros tananyag, hanem élő útmutatás. A mi életünk is egy nagy, közös játék, amelyben egymásra vagyunk utalva – plébánián, családban és a társadalomban egyaránt. Ne engedjük, hogy a világ komorsága és a korunk kihívásai merevvé tegyenek bennünket. Játsszunk, szeressünk, és merjünk szabadok lenni – mert ahogyan a Bokréta utcai szoba mélyén, úgy a mi életünkben is Krisztus az egyetlen, igazi Szabadító.

^{Az alaptörténet Szabó Borbála történelmi könyve alapján készült. A darab rendezője, a könyv színpadra álmodója Seres Tamás; a darab producere Serfőző Krisztina. Szereplők: Hajdu Steve (Kozma Géza, gimnáziumi történelemtanár), Veszelovszki Janka (Sári, diák szerepében), Cserna Lulu (Zsuzsi, diák szerepében), Márfi Márk (Döme, diák szerepében), Sütő András (Karcsi, diák szerepében), Böröndi Bence (Bálint, diák szerepében), Kamarás Iván (a rendező hangja).}