Utazás a Mennyországban 8/12: Nem hagytunk fel az élettel

Folytatjuk különleges nyári utazásunkat: Fabio Ciardi atya segítségével végigjárjuk Chiara Lubich 1949-es nyarának rendkívüli utazását. A Mennyei Atya különleges kegyelméből megmutatta neki Országát. Ebben a rendkívüli, fénnyel teli időszakban született írások, amelyek még kiadatlanok, de Ciardi atya közelről tanulmányozhatta őket, adják ezen írások hátterét. Ebből a részből többet tudhatunk meg Chiara hegyekben töltött napjairól és a természetes és természetfölötti kapcsolódásáról.

utazas-a-mennyorszagban-8-12-nem-hagytunk-fel-az-elettel

A hétköznapi élet a Mennyország
rendkívüli szemlélődésében

 

A ’49-es Mennyország Chiara Lubich legértékesebb könyve, amit ránk hagyott, és amit nemzedékek sora fog olvasni. De azon a nyáron, 1949-ben nem könyv volt, hanem egy megélt és a körülötte lévőkkel megosztott tapasztalat. Néhányan társnői közül, mint Lia Brunet, Bruna Tomasi, Ginetta Calliari, Marilen Holzhauser (Chiara őt épp július 16-án este hívta fel a hegyekbe) állandóan ott voltak Tonadicóban egész nyáron, míg mások, mint például Vittoria (Aletta) Salizzoni és Natalia Dallapiccola Trentóban maradtak a munkájuk miatt, és a hétvégeken mentek föl pár napra. Velük érkeztek oda elsőként a férfiak közül is többen, például Marco Tecilla és Aldo (Fons) Stedile. „Belém pecsételődött – meséli Marco –, amikor a fokolarinákkal kirándulni mentünk a »Fényes Madonna« nevű helyre. Kimagaslóan magasztos volt közöttünk: Isten elárasztotta, egybeolvasztotta a lelkeinket. Minden alkalommal, amikor Trentóba viszszatértünk, az volt a benyomásunk, mintha egy rendkívül magas, fénybe borult hegyről szálltunk volna alá. Olyannyira, hogy alig-alig sikerült a normális hétköznapi életbe »visszatérni«… Utána is folyamatosan a szemlélődés állapotában éltünk. Időnként maga Chiara is lejött Trentóba, hogy a hozzá legközelebbiekkel megossza lelki élményeit, és hogy őket is bevonja ezekbe.”

 

Igino Giordani pedig továbbra is benne volt az égi kalandban: amikor csak tudott, utazott Tonadicóba, de Chiara közben is leírta neki mindazt, amit átélt. A végeredmény „annyira szép lett – meséli Giordani –, hogy félve attól, hogy elvesznek vagy idegen kézbe kerülnek – Svájcban, ahol épp akkor voltam –, lemásoltam az egészet a következő címmel: A boldog Norwichi Julianna látomásai. Hegygerincek között, sziklák alatt, tűlevelűek árnyékában, ha lehet, ikonok és kegyhelyek közelében Chiara Istenről beszélt, a Szent Szűzről, a természetfölötti életről: a természet fölött lévő volt az ő természete. És így az erdők átváltoztak katedrálisokká, a csúcsok pedig szent városok csúcsaivá, füvek és virágok angyalok és szentek jelenlététől váltak még színesebbé: mindent Isten jelenléte töltött be. Lehulltak a test, az anyag korlátai. Kinyílt a Mennyország.”

 

A kis csoport egy rusztikus hegyi házikóban lakott, amit Lia Brunet örökölt, és ami ettől kezdve a „Mennyország házikó” nevet kapta. A szénapadlást egyetlen hálóteremmé alakították, ahová a földszintről egy tűzoltólétrán lehetett följutni. A földszint pedig egy konyhából és egy szobából állt. A hálóterembe néhány tábori ágyat helyeztek, valamint egy szekrényt húztak fel emelőcsiga segítségével.

 

Chiara Lubich szüleivel

 

Ezen időkben az intenzív lelki élet teljes harmóniában volt az egyszerű hétköznapival. „Mindeközben nem hagytunk fel az élettel, apró-cseprő házimunkáinkat végezve intenzíven éltük az igazi valóságot, amik voltunk, élve az élet Igéjét.” Reggelenként a szentmise, délután 6-kor pedig a templomban, a Szűzanya oltára előtt az elmélkedés. A nap többi részében köténybe bújva mosás a közkútnál a városka terén, és sorban a házimunkák; aztán irány az erdők, a rétek, hosszú kirándulások a hegyekben. „Együtt sétáltunk – meséli Aletta –, és a gyaloglás közben beszélgettünk… Amikor pedig megpihentünk egy réten vagy egy árnyas fa alatt, mi körbeültünk, Chiara pedig elkezdett beszélni hozzánk. Pihentünk, és közben az egységet építettük úgy, hogy természetfölötti módon szerettük egymást. Nagy egyszerűséggel mindig Istenben voltunk. A természetesből indultunk, hiszen itt vagyunk ezen a földön. A természetfölötti önmagában nem létezett, mert minden egyszerre és együtt volt természetes és természetfölötti. A természet és a természetfölötti számunkra egyetlen valóság volt.”

 

Fiatalok voltak, szerettek játszani: a loretói litánia mondataiból húztak egyet-egyet, mintegy kijelölve ezzel kinek-kinek, hogy milyenné kell válnia, vagy pedig ki-ki egy-egy virágnevet kapott… Egyik nap pont tizenketten voltak, és mindenki egy-egy apostol nevét kapta. „Nekem jutott – meséli Luigina – Júdás Tádé neve, ami a Júdás név miatt nem tetszett. Chiara mégis megszerettette velem, mivel emlékeztetett rá, hogy Júdás Tádé Jézus unokatestvére. A Mennyország számunkra nem valami »fönti« dolog volt. Itt volt a földön, és teljesen valóságos volt, mint ahogy Jézus is, aki ide jött velünk lakni, és az eget lehozta közénk. Nem úgy beszéltünk a »valóságról« vagy a »Mennyországról«, mint másik világról, hanem úgy, mint amit itt kell megélnünk.”

 

Ízelítő a ’49-es Mennyországból

 

»Gond- és gondolattalanoknak kell lennünk, mivel Isten gyermekei vagyunk. Isten gyermekeinek nincsenek gondjaik. (…) Akarat nélkülienek, hogy képesek legyünk Isten akaratára. És emlékek nélkülieknek, hogy csakis a jelen pillanatban, „eksztázisban” (önmagunkon kívül) élhessünk.«

 

A nehézségekben, a próbatételekben, a két- ségek között, amelyek megnehezítik a hétköznapokat, bizalommal tehetjük magunkat Isten kezébe, mert biztosak lehetünk az Ő szeretetében. Új szemeket fog adni nekünk a valóság olvasatához és kreativitást a megéléséhez, a gyermekek könnyedségét árasztva szíveinkbe.

 

A teljes könyv megvásárolható itt.

 

 

Fotó: Parragh Anna

Forrás: Fabio Ciardi: Utazás a Mennyországban. Új Város, Budapest, 2020.

Fordította: Ferenczy Zoltán

Legújabb könyveink: