A titok

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország. Minden szürke volt benne. Szürke az égbolt, és szürkék rajta a felhők. Szürke a rét, és szürkében nyíltak a virágok. Szürkeség uralta a kapcsolatokat is. Minden lapos volt. Nem volt kirobbanó öröm, korlátokat túlszárnyaló remény, de hiányzott a fájdalom sötétje is, a miértek időnként kínzó tengere – csak csüggedés.

Képzeljetek el egy színek nélküli világot! Nem hallottak még soha se pirosról, se zöldről, se sárgáról, se kékről. Az őszi erdő számukra nem ezer színben pompázott, hanem száz szürkében bólogatott. Hát ilyen volt Palaország, minthogy így hívták e földet. De ne higgyétek, hogy hiányzott nekik valami… Amiről nem is hallottál, amit nem éltél át, az sohasem hiányzik.

Ebben az országban élt Péter, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy egyszer még különös dolgok történnek vele.

Messze távol tőlük, minden képzeletet felülmúló távolságban élte mindennapjait Szivárványföld boldog népe. Mikor királynőjük tudomást szerzett a mindig szürke Palaországról, úgy gondolta, elküldi hozzájuk leghűségesebb alattvalóját, Kékszeműt. Miután megkérdezte tőle, vállalja-e a kockázatos utat, egy titkot bízott rá, és jó szerencsét kívánva útra bocsátotta. Miért volt veszélyes ez a vállalkozás? Mert aki belép Palaországba, annak a számára is megszűnnek a színek, és ha nem vigyáz, és nem adja át időben a színek titkát, ő is úgy marad örökre.

A Hamuszín tónál találkozott először Péter és Kékszemű. Mindjárt barátok lettek. Péter még nem is hallott ehhez hasonló nevet életében – Kékszemű –, de vonzotta őt a fiúból áradó boldogság. Hetekig játszottak közösen, és Péter bemutatta őt legkedvesebb barátainak. Sokat meséltek egymásnak, míg végül Kékszemű elérkezettnek látta az időt, hogy a színekről meséljen. De Péter csak nevetett, vagy éppen értetlenül rázta a fejét. Bármennyire is szerette barátját, nem tudta komolyan venni szavait.

– Még hogy micsodák, hogy is mondtad, színek?

– Pedig igenis vannak! – és Kékszemű hosszan beszélt a naplemente varázslatos színvilágáról.

Este Péter nem tudott elaludni. Visszhangoztak benne az izzó pirosak, aranyló sárgák, meleg bordók és bársonyos kékek.

Á, butaság!… De hát, a barátja!… És ha igaza van? Ráadásul ez volt az utolsó közös estéjük, mert másnap Kékszeműnek vissza kellett indulnia távoli hazájába. Istenem, de szép is lehet ott! Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer láthatná ő is a színeket! És nagyra nyitotta szemét. Figyelt, koncentrált… de semmi. Azaz hogy szürke.

Másnap szomorúan ébredt, és mintha csak az ég is szomorú lenne, szakadatlan hullatta könnyeit grafitszínű felhőiből.

De Kékszemű szemében mosoly ült, és nevetett akkor is, amikor fölszállt a postakocsira.

– Te, én elhiszem neked a színeket, de bárhogy is szeretném, nekem nem megy. Kell, hogy legyen valami titka ennek.

– Van! – de már indult is a kocsi. – Mikor a legnagyobb a szürkeség, de te igent mondasz rá, ott megtalálod. Ott a titok.

Péter csak állt és nem értett semmit. Hát ezzel most mit csináljon, ennek se füle, se farka. Egyenesen hazament. Csalódott volt. Bezárkózott szobájába, és keserves sírásra fakadt. Soha nem fogja meglátni a színeket, és barátját is örökre elveszítette. Úgy érezte, ennél nagyobb tragédia még sohasem történt vele. Nem elég, hogy ott kint minden szürke, de most, Kékszemű nevetése nélkül, itt bent is a szürkék szürkéje honol.

De hisz pont ezt mondta: „mikor a legnagyobb a szürkeség”…, hát nem ezt mondta? Csak akarnom kell! Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?!

Akarom! Akarom ezt a ronda szürkeséget, akarom akkor is, ha egész életemben csak ez lesz. Az enyém! Igen!

Egyszerre csak mintha egy arcot látott volna. Mosolygott. És a szeme, a szeme! Ilyet még nem látott! Kék! Ez lehet a kék!

Emberek, hát igaz, mégis igaz!

És a szobája is. A faasztal ódonbarna, a függöny kék-fehér, és mélypiros a lámpabúra. De hisz ez mesés! Maga se vette észre, de hirtelen felkiáltott, ahogy kinézett az ablakon. A tó, a tó, ahol először találkoztak, az is kék és hullámzó zöld a fű, és az őszi pompájában izzó cserszömörce… hát ez nem lehet igaz!

Rohant azonnal a barátaihoz.

– Fiúk, vannak színek! Tudjátok, amiről Kékszemű beszélt. Mind igaz!

De azok csak hűvösen méregették.

–Nem hiszitek?! Hisz én is látom – és próbálta valahogy szürkére fordítani a csodát, amit lát. De egyre nehezebben ment, és a végén, mikor már mindenki rajta nevetett, ijedten vette észre, hogy tompulnak a színek, egyre több és több szürke vegyül közéjük és… és vége. Vége, nincs többé!

Üvölteni tudott volna. Hát mégsem igaz! Csak bebeszélte magának, hisz annyira szerette volna. Egy székre roskadt.

Barátai próbálták vigasztalni, de hasztalan.

– Pedig milyen kár, már majdnem kezdtük elhinni. De szép is lett volna! Na mindegy, jó nekünk így is – de nem hangzott valami meggyőzően. Lassan egyre szomorúbbak lettek.

– Arca volt – mondta Péter –, pedig arca volt a szürkeségnek. Na de most már hagyjuk, felejtsük el, amilyen gyorsan csak lehet!

– Várjunk csak, azt mondod, arca? Arca csak valakinek van. És ha keresnénk azt a valakit!? Mit gondolsz, Péter?

– Ostobaság, hagyjuk. Én még egyszer ilyen csalódást, köszönöm, nem kérek, és ha lehet, megspórolom nektek is… Ezt nevezem szürkeségnek.

„Mikor a legnagyobb a szürkeség”, rémlettek fel benne ismét Kékszemű szavai. Nem! És ha mégis… de ha mégis, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt?!

– Figyeljetek! – és csak úgy ragyogtak rá a baráti szemek. – Készek vagytok életetek végéig elfogadni a szürkeséget, akkor is, ha már tudjátok, hogy vannak színek?

– Igen! – hangzott kórusban az ünnepélyes válasz.

És mindannyian látták az arcot. Az arcot, melyet már sosem felejtettek el. Az arcot, mely ezerszínűre festette mindennapjaik addigi szürkéjét. Az örömöt, melynek immár örökre tudták a titkát. Egész életüket annak szentelték, hogy mind több és többeknek átadják a titkot.

Mit gondoltok, ti miért látjátok színesben a világot?!