Ma lenne 101 éves Bálint György. Engedtessék meg nekem, hogy az elmaradt születésnapi köszöntő kapcsán kicsit messzebbről induljak. Mondandóm természetesen szubjektív, és az is szeretne lenni. Vannak történelmi találkozások még ...
Bánjunk csínján a közösségi médiával, de ne hagyjunk senkit magára!
Fadi Chehadé betekintést nyújt az informatika új felhasználási területeibe és azon töpreng, mit tanulhatunk a világjárvány okozta válságból. Janssen, amerikai társlapunk újságírója aligha kérdezhetett volna nála kompetensebb személyt: a libanoni származású Chehadé az az internet globális infrastruktúráját felügyelő amerikai központú ICANN korábbi vezérigazgatója, egy hónapja pedig a hasonló tevékenységű Ethos Capital társ-vezérigazgatója.

A koronavírus okozta válság közepette eddigi világunk darabjaira hullott szét. Az irodák, az iskolák, az éttermek és a templomok bezártak. Nem látogathatjuk családtagjainkat, barátainkat. És csak reméljük, hogy gazdaságunk, közösségeink és az oktatási rendszer túléli a krízist.
Ami továbbra is működik, az az internet. Minden, a születésnapi bulitól, a főiskolai órákon át a kóruspróbákig és koncertekig, átkerült a virtuális térbe.
(Ford. megj.: Az interjú májusban készült, amikor világszerte még kevés helyen oldották fel a kijárási korlátozást.)
Gondoltál valaha is arra, hogy az internet egyszer ennyire fontos lesz, mint most, a világjárvány idején?
Az internet azért létezik, mert erre lett tervezve. Pont arra, hogy az ilyen jellegű vészhelyzet idején továbbra is kommunikálhassunk egymással. Nem a YouTube és a Netflix használatára lett kitalálva. És tényleg működik: mindannyian dolgozhatunk, információkat oszthatunk meg, és együtt maradhatunk, meghallgatva egymás örömét, bánatát.
De az internet-hozzáférés egyenlőtlen. Vannak, akik otthonról dolgoznak, akinek gyermekei online órákra járnak, másoknak még laptopjuk sincs…
Az egyenlőtlenség okozta szakadék valós. De azt gondolom, hogy mivel az internet bebizonyította, hogy a problémákhoz alkalmazkodó eszköz, talán egy nap mindenki hozzáférhet majd. És azt hiszem, ez a felismerés beruházásokat fog generálni. Például a koronavírus miatti iskolabezárások után New York City azonnal ingyenes laptopokkal látta el a rászoruló diákokat.
Mi a jó oldala ennek a folyamatnak és milyen veszélyeket rejt?
Ez a virtuális kapcsolódásra ösztönző nyomás egy időben zajlik a szociális távolságtartásnak nevezett időszakkal. Ahogy a huszonéves gyerekeimet elnézem, nagyon hiányzik nekik, hogy elmenjenek kávézni a barátaikkal és mély dolgokról beszélgessenek velük. Azelőtt sohasem említettek ilyet! Az utóbbi években mikor elmentünk valahova vacsorázni a feleségemmel, nemegyszer megfigyeltem, hogy a huszonéves fiataloknak körülöttünk evés közben egyik kezükben van a villa, másikban a mobil. Most ők maguk mondják: „Meg fogunk őrülni. Találkoznunk kell személyesen a barátainkkal!” Szerintem lehet, hogy valami jó születik meg ebből a kényszerű távolságtartásból.
Mérnök lévén biztos vagyok benne, hogy minden inga megtalálja az egyensúlyát.
Lehet, hogy amint vége lesz a kijárási korlátozásnak, az emberek félelemből otthon maradnak, tartanak majd a kézfogástól stb. Szerinted fenyeget a veszély, hogy a nyilvános életünk virtuálisabbá válik, mint valaha?
Szerintem átléptünk egy határt, ahonnan nehéz lenne visszafordulni. Ezt látom mindenhol, nemcsak az üzleti életben.
Vezetőségi tag vagyok egy kis Los Angeles-i jótékonysági szervezetben. Tagjai hetven- és nyolcvanéves idős emberek, akik azelőtt sohasem használtak zoomot. Három éve könyörgök nekik, hogy tartsunk távmegbeszélést, de mindig azt mondták: „Nem lehet, rendesen össze kell gyűlnünk és teázni egyet.” Most zoomon találkozunk. Szerintem ezeket a megtanult tevékenységeket nehéz elfelejteni.
Új „társadalmi kapcsolódási izmokat” fejlesztünk ki. Ez azonban nem a cél, hanem eszköz.
Egyik barátnőm a járvány miatti rendkívüli helyzetben is átutalt bizonyos összeget azoknak a vállalkozóknak, akiknek a szolgáltatásait igénybe szokta venni. A manikűrösnek például száz dollárt fizetett, aki felhívta és elmondta, hogy ha nincs ez a pénz, nem tudott volna enni adni a héten a gyerekeinek.
A jószívűségről nem lehet leszokni. Szerintem vissza fogunk térni a több személyes találkozáshoz, mert nagyon hiányoznak, és a virtuális kapcsolódási lehetőségek nem öncélú eszközök lesznek, hanem a kettő egyensúlyba kerül. Így az Instagramon lógás nem cél, hanem csodás lehetőség marad arra, hogy vizuálisan bevonjuk ismerőseinket a nekünk fontos élményekbe.
Továbbra is óvatosnak kell lennünk, hogy mit teszünk ki a közösségi médiába?
Egyrészt jobban kell óvnunk magunkat, mint valaha, és végig kell gondolnunk, milyen céllal írunk bejegyzést: a mások iránti törődés és szeretet, vagy az egónk fitogtatása vezet.
Másrészt fontos utánanézni egyes videokonferencia-rendszert működtető vállalatok működésének. Például a közelmúltban a Zoom-nál felmerült néhány biztonsági probléma, amikor az Egyesült Királyság kabinetülésének részletei kiszivárogtak, mert egyszerre több beszélgetést akartak létrehozni, annak ellenére, hogy a technikai lehetőségeik kimerültek. Így hát nem teljesen biztonságos csatornákon keresztül is folytattak tárgyalásokat.
Sok mindent meg kell tenni azért, hogy az online találkozások és adatok biztonságban legyenek.
Gondoljunk csak bele: mennyire ügyelünk arra, hogy hol tartjuk a lakáskulcsunkat, és milyen kevéssé gondoskodunk virtuális kulcsainkról!
Nemrég még csak a banki adatainkat kellett óvni, most már mindent: a munkánkat, hétköznapjainkat, pénzügyi adatainkat, titkainkat, családunkat. Ezért személyes és egyben közösségi felelősségünk, hogy meghatározzuk a szabályokat, megszabjuk a határokat.
A szolgáltatók szintjén mit lehet vajon tenni a félretájékoztatás elkerülése érdekében? Például egy olyan nagy cég, mint a Facebook, hogy tudná kiszűrni a téves híreket, ugyanakkor garantálni a szólásszabadságot?
Fontos, hogy kialakítsunk bizonyos biztonsági rendszereket, és nem véletlenül használom a biztonsági rendszer szót, mert többről van szó, mint irányelvről. A kormányoknak biztosítani kell, hogy a vállalatok rendszere és szolgáltatásai is ezen az észszerű szabályrendszeren belül maradjanak, és az ide vonatkozó szabályok betarthatóak legyenek. Ez akkora különbség, mint amikor az úton csak két sárga csík jelzi a záróvonalat, vagy amikor fizikai eszköz akadályozza meg az áthaladást. Ezeknek a viselkedésre és cselekvésre vonatkozó észszerű szabályoknak a betartását rendszeresen ellenőrizni kell. De erre nincsenek még jogszabályok, és a vállalatok kihasználják, sőt élvezik ezt a joghézagot.
Ami a hamis híreket illeti: jó ideje nehéz eldönteni, melyik hír igaz és melyik hamis. Száz éve az emberek a piactéren egy hordóról kürtölték szét a csodás gyógymódokat, ma ugyanezek egy honlapon keresztül jutnak el emberek millióihoz. De léteznek már olyan keretek, melyek segítenek a hamis hírek beazonosításában, forrásuk alapján.
Három-négy egymással versengő biztonsági rendszer létezik (köztük a Google és a Facebook), de csak egy független van közülük.
Magam részéről leginkább ebben bízom, mert ez nem kötődik magánérdekhez. Ez a newguardtech.com, ezt New Yorkban a Wall Street Journal korábbi kiadóvállalata hozta létre. Ennek az eszköznek a kommunikációját tartom a legmeggyőzőbbnek, leghasznosabbnak.
Azonban vannak olyan országok, melyek beavatkoznak más országok választásaiba. Hogyan lehetne ezt megakadályozni?
Mindenki megijedt, amikor először hallottunk a Cambridge Analytics-ről, a cégről, mely sok választásba beavatkozott, beleértve az utolsó amerikai elnökválasztást. Mára már az egész világon köztudott és teljesen elfogadott, hogy a választásokat megzavarják és jellemző, hogy az emberek kevésbé hisznek a demokratikus folyamatokban, mint két évvel ezelőtt.
Úgy gondolom, hogy a globális rendszernek ezt a megremegését kihasználják azok a rezsimek, melyeknek hasznuk származik abból, ha megrendül a bizalom a demokratikus folyamatokban. Próbálják bebizonyítani, hogy a világjárvány idején az ilyen felülről lefelé működő rendszerek jobban szolgálják az embereket. Ezért egyes országokban komoly propaganda folyik annak bizonyítására, hogy a felülről jövő irányítás miatt sikerült a problémákat kordában tartani, kezelni.
Mit tanulhatunk a krízisből társadalmi és egyéni szinten?
Szerintem leginkább azt tanultuk meg, hogy inkább nyárfákhoz hasonlítunk, melyek a föld alatti gyökérrendszerük által kapcsolódnak egymáshoz, mintsem pálmafákhoz, melyek magukban növekednek.
Tekintettel arra, hogy az amerikaiak 38%-a egyedül él, a válság engem leginkább arra tanított, hogy rajtunk múlik, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, akik esetleg egyedül vannak. A közösségeinknek inkább a nyárfákhoz hasonlóan kell fejlődniük, mintsem a pálmafákhoz.
A második dolgot egy kitűnő könyv olvasása közben tanultam, melyet egy angliai bencés kolostor apátja írt: Finding Sanctuary: Monastic Steps for Everyday Life [Szentélyre lelni: Monasztikus lépések a mindennapi élethez]. A szerző elmagyarázza, hogy mindannyian megtalálhatjuk a szentélyünket a világban.
Sok Zoom-találkozón veszek részt esténként a barátaimmal, és látom, hogy néhányan nagyon magányosak, hiába élnek fizikailag a családjukkal együtt. Mások viszont megpróbálnak elmélkedéssel, életük újragondolásával és helyreállításával szentélyt emelni magukban. Időt töltenek az Úrral, újragondolják életüket, bátorságot merítenek ahhoz, hogy változtassanak bizonyos dolgokon, és helyreállítják a bennük lévő isteni szépséget, melyre teremtve vannak.
Makroszinten a válság feltárja világrendszereink törékenységét: a politikai, gazdasági, egészségügyi rendszerek mind megpróbáltatáson mennek keresztül.
Úgy gondolom, hogy ezen rendszerek törékenysége sokunkat meglepett, és azt hiszem, ez újraélesztheti a vitát arról, hogyan működjenek, mi a helyük társadalmunkban. Ezenkívül foglalkoznunk kell az egyenlőtlenség témájával is. Úgy gondolom, hogy az elmúlt hónapokban a világ egységesebbé vált, mint valaha. Azáltal, hogy ez a kicsi, láthatatlan vírus demokratikus módon hozzá tud tapadni minden emberhez, világossá vált, hogy egy nép, egy bolygó vagyunk.
Fotó: Living City (1), unsplash (4)
Forrás: Living City, June 2020
Fordította: Horváth Viktória