Bánjunk csínján a közösségi médiával, de ne hagyjunk senkit magára!

Olvasási idő: 6 perc

A koronavírus okozta válság közepette eddigi világunk darabjaira hullott szét. Az irodák, az iskolák, az éttermek és a templomok bezártak. Nem látogathatjuk családtagjainkat, barátainkat. És csak reméljük, hogy gazdaságunk, közösségeink és az oktatási rendszer túléli a krízist.

Ami továbbra is működik, az az internet. Minden, a születésnapi bulitól, a főiskolai órákon át a kóruspróbákig és koncertekig, átkerült a virtuális térbe.

(Ford. megj.: Az interjú májusban készült, amikor világszerte még kevés helyen oldották fel a kijárási korlátozást.)

Gondoltál valaha is arra, hogy az internet egyszer ennyire fontos lesz, mint most, a világjárvány idején?

Az internet azért létezik, mert erre lett tervezve. Pont arra, hogy az ilyen jellegű vészhelyzet idején továbbra is kommunikálhassunk egymással. Nem a YouTube és a Netflix használatára lett kitalálva. És tényleg működik: mindannyian dolgozhatunk, információkat oszthatunk meg, és együtt maradhatunk, meghallgatva egymás örömét, bánatát.

De az internet-hozzáférés egyenlőtlen. Vannak, akik otthonról dolgoznak, akinek gyermekei online órákra járnak, másoknak még laptopjuk sincs…

Az egyenlőtlenség okozta szakadék valós. De azt gondolom, hogy mivel az internet bebizonyította, hogy a problémákhoz alkalmazkodó eszköz, talán egy nap mindenki hozzáférhet majd. És azt hiszem, ez a felismerés beruházásokat fog generálni. Például a koronavírus miatti iskolabezárások után New York City azonnal ingyenes laptopokkal látta el a rászoruló diákokat.

Mi a jó oldala ennek a folyamatnak és milyen veszélyeket rejt?

Ez a virtuális kapcsolódásra ösztönző nyomás egy időben zajlik a szociális távolságtartásnak nevezett időszakkal. Ahogy a huszonéves gyerekeimet elnézem, nagyon hiányzik nekik, hogy elmenjenek kávézni a barátaikkal és mély dolgokról beszélgessenek velük. Azelőtt sohasem említettek ilyet! Az utóbbi években mikor elmentünk valahova vacsorázni a feleségemmel, nemegyszer megfigyeltem, hogy a huszonéves fiataloknak körülöttünk evés közben egyik kezükben van a villa, másikban a mobil. Most ők maguk mondják: „Meg fogunk őrülni. Találkoznunk kell személyesen a barátainkkal!” Szerintem lehet, hogy valami jó születik meg ebből a kényszerű távolságtartásból.

Mérnök lévén biztos vagyok benne, hogy minden inga megtalálja az egyensúlyát.

Lehet, hogy amint vége lesz a kijárási korlátozásnak, az emberek félelemből otthon maradnak, tartanak majd a kézfogástól stb. Szerinted fenyeget a veszély, hogy a nyilvános életünk virtuálisabbá válik, mint valaha?

Szerintem átléptünk egy határt, ahonnan nehéz lenne visszafordulni. Ezt látom mindenhol, nemcsak az üzleti életben.

Vezetőségi tag vagyok egy kis Los Angeles-i jótékonysági szervezetben. Tagjai hetven- és nyolcvanéves idős emberek, akik azelőtt sohasem használtak zoomot. Három éve könyörgök nekik, hogy tartsunk távmegbeszélést, de mindig azt mondták: „Nem lehet, rendesen össze kell gyűlnünk és teázni egyet.” Most zoomon találkozunk. Szerintem ezeket a megtanult tevékenységeket nehéz elfelejteni.

Új „társadalmi kapcsolódási izmokat” fejlesztünk ki. Ez azonban nem a cél, hanem eszköz.

Egyik barátnőm a járvány miatti rendkívüli helyzetben is átutalt bizonyos összeget azoknak a vállalkozóknak, akiknek a szolgáltatásait igénybe szokta venni. A manikűrösnek például száz dollárt fizetett, aki felhívta és elmondta, hogy ha nincs ez a pénz, nem tudott volna enni adni a héten a gyerekeinek.

A jószívűségről nem lehet leszokni. Szerintem vissza fogunk térni a több személyes találkozáshoz, mert nagyon hiányoznak, és a virtuális kapcsolódási lehetőségek nem öncélú eszközök lesznek, hanem a kettő egyensúlyba kerül. Így az Instagramon lógás nem cél, hanem csodás lehetőség marad arra, hogy vizuálisan bevonjuk ismerőseinket a nekünk fontos élményekbe.

Továbbra is óvatosnak kell lennünk, hogy mit teszünk ki a közösségi médiába?

Egyrészt jobban kell óvnunk magunkat, mint valaha, és végig kell gondolnunk, milyen céllal írunk bejegyzést: a mások iránti törődés és szeretet, vagy az egónk fitogtatása vezet.

Másrészt fontos utánanézni egyes videokonferencia-rendszert működtető vállalatok működésének. Például a közelmúltban a Zoom-nál felmerült néhány biztonsági probléma, amikor az Egyesült Királyság kabinetülésének részletei kiszivárogtak, mert egyszerre több beszélgetést akartak létrehozni, annak ellenére, hogy a technikai lehetőségeik kimerültek. Így hát nem teljesen biztonságos csatornákon keresztül is folytattak tárgyalásokat.

Sok mindent meg kell tenni azért, hogy az online találkozások és adatok biztonságban legyenek.

Gondoljunk csak bele: mennyire ügyelünk arra, hogy hol tartjuk a lakáskulcsunkat, és milyen kevéssé gondoskodunk virtuális kulcsainkról!

Nemrég még csak a banki adatainkat kellett óvni, most már mindent: a munkánkat, hétköznapjainkat, pénzügyi adatainkat, titkainkat, családunkat. Ezért személyes és egyben közösségi felelősségünk, hogy meghatározzuk a szabályokat, megszabjuk a határokat.

A szolgáltatók szintjén mit lehet vajon tenni a félretájékoztatás elkerülése érdekében? Például egy olyan nagy cég, mint a Facebook, hogy tudná kiszűrni a téves híreket, ugyanakkor garantálni a szólásszabadságot?

Fontos, hogy kialakítsunk bizonyos biztonsági rendszereket, és nem véletlenül használom a biztonsági rendszer szót, mert többről van szó, mint irányelvről. A kormányoknak biztosítani kell, hogy a vállalatok rendszere és szolgáltatásai is ezen az észszerű szabályrendszeren belül maradjanak, és az ide vonatkozó szabályok betarthatóak legyenek. Ez akkora különbség, mint amikor az úton csak két sárga csík jelzi a záróvonalat, vagy amikor fizikai eszköz akadályozza meg az áthaladást. Ezeknek a viselkedésre és cselekvésre vonatkozó észszerű szabályoknak a betartását rendszeresen ellenőrizni kell. De erre nincsenek még jogszabályok, és a vállalatok kihasználják, sőt élvezik ezt a joghézagot.

Ami a hamis híreket illeti: jó ideje nehéz eldönteni, melyik hír igaz és melyik hamis. Száz éve az emberek a piactéren egy hordóról kürtölték szét a csodás gyógymódokat, ma ugyanezek egy honlapon keresztül jutnak el emberek millióihoz. De léteznek már olyan keretek, melyek segítenek a hamis hírek beazonosításában, forrásuk alapján.

Három-négy egymással versengő biztonsági rendszer létezik (köztük a Google és a Facebook), de csak egy független van közülük.

Magam részéről leginkább ebben bízom, mert ez nem kötődik magánérdekhez. Ez a newguardtech.com, ezt New Yorkban a Wall Street Journal korábbi kiadóvállalata hozta létre. Ennek az eszköznek a kommunikációját tartom a legmeggyőzőbbnek, leghasznosabbnak.

Azonban vannak olyan országok, melyek beavatkoznak más országok választásaiba. Hogyan lehetne ezt megakadályozni?

Mindenki megijedt, amikor először hallottunk a Cambridge Analytics-ről, a cégről, mely sok választásba beavatkozott, beleértve az utolsó amerikai elnökválasztást. Mára már az egész világon köztudott és teljesen elfogadott, hogy a választásokat megzavarják és jellemző, hogy az emberek kevésbé hisznek a demokratikus folyamatokban, mint két évvel ezelőtt.

Úgy gondolom, hogy a globális rendszernek ezt a megremegését kihasználják azok a rezsimek, melyeknek hasznuk származik abból, ha megrendül a bizalom a demokratikus folyamatokban. Próbálják bebizonyítani, hogy a világjárvány idején az ilyen felülről lefelé működő rendszerek jobban szolgálják az embereket. Ezért egyes országokban komoly propaganda folyik annak bizonyítására, hogy a felülről jövő irányítás miatt sikerült a problémákat kordában tartani, kezelni.

Mit tanulhatunk a krízisből társadalmi és egyéni szinten?

Szerintem leginkább azt tanultuk meg, hogy inkább nyárfákhoz hasonlítunk, melyek a föld alatti gyökérrendszerük által kapcsolódnak egymáshoz, mintsem pálmafákhoz, melyek magukban növekednek.

Tekintettel arra, hogy az amerikaiak 38%-a egyedül él, a válság engem leginkább arra tanított, hogy rajtunk múlik, hogy kapcsolatba lépjünk másokkal, akik esetleg egyedül vannak. A közösségeinknek inkább a nyárfákhoz hasonlóan kell fejlődniük, mintsem a pálmafákhoz.

A második dolgot egy kitűnő könyv olvasása közben tanultam, melyet egy angliai bencés kolostor apátja írt: Finding Sanctuary: Monastic Steps for Everyday Life [Szentélyre lelni: Monasztikus lépések a mindennapi élethez]. A szerző elmagyarázza, hogy mindannyian megtalálhatjuk a szentélyünket a világban.

Sok Zoom-találkozón veszek részt esténként a barátaimmal, és látom, hogy néhányan nagyon magányosak, hiába élnek fizikailag a családjukkal együtt. Mások viszont megpróbálnak elmélkedéssel, életük újragondolásával és helyreállításával szentélyt emelni magukban. Időt töltenek az Úrral, újragondolják életüket, bátorságot merítenek ahhoz, hogy változtassanak bizonyos dolgokon, és helyreállítják a bennük lévő isteni szépséget, melyre teremtve vannak.

Makroszinten a válság feltárja világrendszereink törékenységét: a politikai, gazdasági, egészségügyi rendszerek mind megpróbáltatáson mennek keresztül.

Úgy gondolom, hogy ezen rendszerek törékenysége sokunkat meglepett, és azt hiszem, ez újraélesztheti a vitát arról, hogyan működjenek, mi a helyük társadalmunkban. Ezenkívül foglalkoznunk kell az egyenlőtlenség témájával is. Úgy gondolom, hogy az elmúlt hónapokban a világ egységesebbé vált, mint valaha. Azáltal, hogy ez a kicsi, láthatatlan vírus demokratikus módon hozzá tud tapadni minden emberhez, világossá vált, hogy egy nép, egy bolygó vagyunk.