Ferenc pápa új enciklikájáról: Mindig az áldozat pártján

A testvériség nem olyan egyszerű szó. Mert sokféle testvériség lehet, és van, amelyikre nem illik sem a jó, sem a keresztény jelző. Mindig voltak olyan emberek és közösségek, akik a testvériséget hirdetve félredobtak és megaláztak nőket és férfiakat, mert nem illettek bele az általuk elképzelt testvériségbe. Mindig voltak, akik néhány embert testvérként kezeltek, a nem-testvéreket pedig megsértették és megölték. Káin jól ismert története azt mondja el, hogy a vérségi kötelék egyáltalán nem jelent feltétlenül barátságot is, és hogy a testvérből gyilkos is lehet. Volt olyan testvériség, amelyik nem nézte jó szemmel, és nem is akart tudomást venni a nőkről, és egy elfogult és hibásan értelmezett testvériség nevében kizárta őket. Nagyon ritka eset volt az, amikor a ’testvérek’ fogalom alatt valóban minden testvért kellett érteni, és még ritkább, hogy ebbe a nők is beletartoztak.

Ezért fontos, hogy Ferenc pápa a Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) enciklikájában rögtön megmagyarázza, számára mi a testvériség. Ehhez az irgalmas szamaritánus példabeszédét választotta: tulajdonképpen ez az enciklika fő eleme, egyúttal bizonyos értelemben az egyetlen teológiai és erkölcsi alapvetése. És ezzel határozottan állást foglalt egy pártoskodó és elfogult nézőpont mellett.

Azt akarta nekünk közvetíteni, hogy ő egy olyan egyetemes testvériséget képzel el, ahol az áldozat van a fókuszban.

Ezt mondta már az első utazása alkalmával is, amikor az ő Jeruzsáleméből (Rómából) dél felé utazva Lampedusát választotta  Jerikójának. Ez a választás pártosságot és részrehajlást tükröz, mert a szamaritánus erkölcse ugyan szilárd és világos alapot jelenthet egy olyan kultúrának, melynek központjában a felebarát és az irgalmasság áll, nem annyira egyértelmű viszont, hogy ez ugyanakkor a testvériség erkölcsi alapvetése is, mivel hiányzik belőle a kölcsönösség meghatározó dimenziója. Nem egyértelmű, mivel a testvériségben nem csak az egyén cselekvése számít, nem csak a hozzánk, mint elszigetelt egyénekhez intézett parancsra hallgatunk; a testvériség inkább, sőt elsősorban úgy számít ránk, mint közösségre, legyen az egyház, társadalom, emberiség, mindenképp többes számú a felszólítás: „szeressétek egymást…”

Az irgalmas szamaritánus példabeszédében nem vérségi kötelékről van szó (nincs se tékozló fiú, se egy idősebb testvér), és nincs szó a kölcsönös cselekvés valamilyen formájáról sem: van egy áldozat, van két különálló személy, akik elmennek mellette, és van egy harmadik, a szamaritánus, aki lehajol, és gondját viseli a sebesültnek. Nem figyelhető meg a különböző főszereplők közt semmiféle kölcsönös interakció – legfeljebb csak a történet végén, a szamaritánus és a fogadós között valósul meg belőle valami.

Akkor a pápa miért döntött úgy, hogy ez legyen az enciklika sarokköve? Miért tulajdonít ennek akkora jelentőséget, hogy ezzel mintegy háttérbe szorulnak az Ó- és Újszövetség más fontos szakaszai a testvéri viszonyról? Hol van Lukács elbeszélésében az a ’gyöngy’, ami olyan értékes, hogy mindenünket megéri eladni, csak hogy megvegyük a földet, ahol ez található?

A Fratelli tutti nagyon világosan elmondja: azért választotta a pápa az irgalmas szamaritánus példabeszédét, hogy ezzel ma meghirdesse azt a testvériséget, amely a felebarát és a közelálló közti ellentmondást  helyezi a középpontba.

[Olaszul és a latin nyelvekben a felebarát és a közelség szó (prossimo) gyökere ugyanaz. Ezért az ellentmondás látványosabb. – ford. megj.]

Ha ilyen szemmel olvassuk Lukács példabeszédét, kulcsot kapunk Ferenc pápa egész harmadik enciklikájának olvasásához is. A rablók által félholtra vert emberhez nem az a két arra járó hajolt le, és ápolta, akik objektíven nézve közelebb álltak hozzá – a pap és a levita ugyanúgy zsidók voltak, mint az áldozat, sőt, abban a korban feladatuk is volt az ápolás, mint a templom elöljáróinak. Ők voltak a hozzá legközelebb állók, mégsem váltak felebaráttá.

A mindenféle szempontból (vallásilag, etnikailag, földrajzilag, és talán azért is, mert csak ő volt az, aki feltehetően az út túlsó oldalán haladt) a legtávolabbi volt az, aki lehajolt az áldozathoz. Az vált felebaráttá, akinek legkevesebb oka volt a közelségre, és aki ráadásul egy ’kiközösített’ népcsoporthoz tartozott. Felebarát lesz – közelivé válik, a saját elhatározásából, mert egy utazása során váratlan eseménybe ütközik, felismeri, hogy ott egy áldozat van, és a felebaráti viselkedést választja. A vér szerinti testvérek születésüknél fogva azok, felebarátokká és lelki testvérekké a döntésünk alapján válunk, felülemelkedve az olyan jogalapokon, mint például a közelségi kötelék.

Azt írja Ferenc pápa: „Ez a példabeszéd egy világító fáklya, rávilágít arra, mit kell tennünk ahhoz, hogy újjáépítsük ezt a világot, amelyért mindnyájan aggódunk. A sok fájdalom, sok seb láttán az egyetlen megoldás az, ha úgy teszünk, ahogy az irgalmas szamaritánus tett. Ha más megoldást választunk, akkor vagy a rablók mellé állunk, vagy azok mellé, akik együttérzés nélkül mennek el a sebesült mellett… Nem számít már, hogy ki júdeai, ki szamáriai, nem számít, hogy az illető pap vagy kereskedő. Leegyszerűsítve, két embertípus van: azok, akik felelősen tekintenek a másik fájdalmára, és azok, akik elkerülik a szenvedőt; azok, akik lehajolnak az elbukotthoz, és azok, akik elfordítják a tekintetüket, és meggyorsítják a lépteiket” (67,70).

Íme, ez az üzenet, ez az értékes gyöngy, a testvériség sarokköve: az evangéliumi felebarát, testvér és nővér nem azonos a hozzánk közelálló emberrel.

A Ferenc pápa által leírt testvériség, ami az evangéliumi felebarát fogalmát veszi alapul, más, és egyúttal távol is áll minden más testvériségtől, melyeket a történelemből ismerünk. Ezek a testvérek nem a velünk azonos nemzetiségűek, nem azok, akik a mi közösségünk részei, nem a hozzánk hasonlóak. Ez nem a világban és az egyházban manapság teret hódító ’közösség’ és ’mi’ fogalom, ez nem a közelállók, hanem a távoliak testvérisége. Ez nem az azonosak testvérisége, hanem a különbözőké. Nem a könnyű, hanem a valószínűtlen: „A zárt csoportok és az önmaguk körül forgó párok, melyek az egész világgal szemben álló ’mi’-ként határozzák meg magukat, általában az egoizmus idealizált formái” (89). Ezzel szemben, íme, itt a Ferenc pápa által megálmodott testvériség: mostanáig is ezerféleképpen közvetítette felénk ezt a gondolatát, most egy összefoglaló levélben a világ elé tárta.