A kamaszok és a barátaik: hogyan reagáljon a szülő?

Olvasási idő: 6 perc

Mindannyian a legjobbat akarjuk a gyermekeinknek, és szeretnénk, ha elkerülnék őket a nehézségek. Ezért azok a szülők, akik arra vágynak, hogy utóduk a családi értékek mentén nőjön fel, előre meghozhatnak bizonyos döntéseket például a lakhatást, az iskolaválasztást, valamint a kulturális, sport-, vallási, lelki vagy művészeti tevékenységeket illetően. A gyermekek azonban hamar más területek felé kezdhetnek vonzódni, ezek pedig vagy követik a családi mintát vagy nem. Amikor a gyermekeink barátait befogadjuk, gyakran egyszerre két dologra kell odafigyelnünk: a különbségek iránti nyitottságunkra és a szülői felelősségünkre. Ez nem jelent sem teljes kontrollt, sem pedig a dolgok „elengedését”; inkább fokozatos kísérésre van szükség.

Hogyan fogadjuk a gyermekeink barátait főleg, ha nagyon mások, mint ők?

A gyermekek és a kamaszok gyakran választanak teljesen eltérő világból érkező barátokat, akiknek más a kultúrájuk, a nyelvhasználatuk, a társadalmi közegük, a személyiségük, a hitük, az öltözködési stílusuk, a vérmérsékletük… Ha jól fogadjuk őket, gazdagodhatunk, de fel kell tennünk bizonyos kérdéseket: Magától értetődően és tisztelettel, tolakodó faggatózás nélkül fogadjuk őket? Hol adunk nekik helyet? Ismerjük a keresztnevüket? Uzsonnára, vacsorára, esetleg egy másik családi alkalomra hívjuk meg őket? Tudunk-e velük normálisan beszélgetni?

Gyermekünk számára fontos, hogy akkor is kerüljük az ellenséges ítélkezést, ha a barátai távol állnak a családunk normáitól,

hiszen hamar észreveszi, ha a barátait nem látják szívesen. Ha viszont befogadó légkört érzékel, beszélni kezd a kapcsolatairól, és nyitottabb lesz a szüleivel való párbeszédre. A szülők egyetértésével bátran hívja át a barátait magához. Mindez nem zárja ki az éberséget: meg kell tanulnunk ugyanis megkülönböztetni, mi számít különbségnek és mi veszélynek, hiszen a befogadás nem jelent mindenhez való alkalmazkodást. Tisztelhetünk valakit úgy is, hogy közben fenntartással kezeljük egyes viselkedési formáit és a gyerekünkre gyakorolt hatását.

„A gyermekeink barátai nagyon másak voltak” – meséli egy négygyermekes édesanya. „Arra gondoltam, hogy jó lenne megismerni és befogadni őket az otthonunkba. Többükkel is testvéri kapcsolat alakult ki: az iskola udvarán sem haboztak átvágni, hogy köszönjenek nekem. Láttuk, ahogy növekedtek és fiatal felnőttekké váltak, ma is részt vesznek néha a családi eseményeinken. Maradandó kincs volt ez nemcsak nekik, hanem a családunknak is.”

Kiemelkedően fontos a gyermekeinkkel folytatott párbeszéd és hogy segítsük őket a döntéshozásban. Nem választhatjuk ki a gyermekünk helyett a barátait, de megtaníthatjuk neki, hogyan válasszon. Amikor az ismerkedésre és a kölcsönös tiszteletre neveljük, beszélhetünk neki az egészséges és a mérgező kapcsolatokról: „Minden emberrel kapcsolatban úgy érzed, hogy tisztelnek? Te magad őszinte vagy magadhoz? Szereted-e azt a valakit, akivel ebben a kapcsolatban vagy? Bátorít téged ez a valaki, vagy inkább kritizálni szokott?”

Érdemes felkelteni a felelősségérzetét és értékelni az ítélőképességét. Nemcsak a jövőre nézve fontos, hogy kifejlődjön a kritikus gondolkodása, hanem azért is, hogy ne a szülei által ráerőltetett választáshoz idomuljon: „Te mit gondolsz ebben a helyzetben?”

Egy igazi barátság tiszteletben tartja a határokat, az együttérzés pedig nem jelenti azt, hogy mindent el kell fogadnod.

Például attól még, hogy segítesz valakin, nem kell, hogy mindenáron veszélybe sodord magad, különösen kamaszként. Végül pedig ne feledjük, hogy a gyermekek inkább utánzással tanulnak, mint beszéd útján, ezért kimondatlanul is az lesz a minta, ahogyan a szülők tisztelik egymást és élik a kapcsolataikat.

Mikor avatkozzunk be? Ez egy nagyon kényes kérdés, amellyel gyakran fordulnak hozzám olyan szülők, akik a gyermekük iránt érzett szeretet és tisztelet harapófogójába estek, amikor a gyermekük nem tudott kilépni egy mérgező szeretetkapcsolatból. Szenvedtek, mert látták, hogy a gyermekük milyen hatás alatt áll, és közben próbáltak mindig szeretettel párbeszédet folytatni vele. Amikor valami feszélyez bennünket fiataljaink ismerőseit illetően, tisztázzuk aggódásunkat: Mi az, ami zavar? Csupán kulturális eltérésekről van szó vagy attól félek, hogy a kamaszom érzelmei nem tudnak kibontakozni? Ez a félelmem objektív vagy a saját történetem kivetítése? A szülők és a gyermekek számára is hasznos, ha ezeket az érzéseinket és a véleményünket megosztjuk a házastársunkkal, és kölcsönösen, ítélkezés nélkül végighallgatjuk egymást.

Végezetül pedig meddig beszélhetek a kamaszom megóvásáról és hol kezdődik a tolakodás vagy akár az életének kontrollálása? A határ igazából ott van, ahol a gyermekem veszélybe kerül. Ha rosszul érzi magát vagy a magatartása fizikai, illetve lelki kockázattal jár, be kell avatkozni.

_{Marie-Anne Guillet}

A határhúzás művészete a fiatallal való kapcsolat megőrzésének jegyében

A jóindulat nem jelenti azt, hogy nem óvjuk a gyermeket, tehát a szülőknek időnként a fiatal életkorának és a helyzetnek megfelelően valamennyire korlátozniuk kell mennyi ideig maradhat-e a fiatal, hova mehet és mikor kell hazaérnie… Még fontosabb a határhúzás, ha erőszak, manipuláció, kábítószer-fogyasztás, szexuális zaklatás vagy kiskorú szexuális bántalmazása, bűncselekmény vagy érzelmi zsarolás esete áll fenn.

Ilyenkor nem számít, hogy a kamasz egyetért-e. Ha elmagyarázzuk neki a döntésünket, megértheti, hogy a szülői szerepkörnek az ő megóvása is része. Bár a nyílt párbeszéd fenntartása időnként kihívást jelent, mindenképp megéri. Általában termékeny talajnak bizonyul, ha kifejezzük érzéseinket és feltesszük a bennünk lakozó kérdéseket: „Észrevettem, hogy egy ideje agresszívan viselkedsz, mikor hazajössz egy-egy bulizás után.” „Tisztelem ezt a valakit, de bizonyos helyzetek nem elfogadhatók, és a mi felelősségünk, hogy megóvjunk téged.” „Nagyon igazságtalannak tartom, amin keresztülmész, és mérges vagyok emiatt.” „Szeretném megérteni, mi az, amit élvezel ebben a kapcsolatban; segítenél, hogy tisztábban lássam?”

Ez minden bizonnyal gyümölcsözőbb lesz, mint a minden magyarázatot mellőző, szélsőséges tiltások vagy a fekete-fehér ítélkezés a barátok felett. Tulajdonképpen ha a gyermek úgy érzi, nem értik meg vagy megalázzák, fennáll a veszélye, hogy inkább erősíti a problémás barátságot. Az ideális az, ha az egyet nem értés ellenére is megmarad a nyitott kapcsolat, és így a fiatal nem éli meg a határhúzást az ő vagy a barátja elutasításának. Ha gyakran kerül szerintünk problémás kapcsolatba, rá kell jönnünk – akár külső fél bevonásával –, hogyan segíthetünk erősíteni az önbizalmát.

Egyeztessük össze a testvériséget és a ítélőképességünket! A testvériség nem azt jelenti, hogy csak a számunkra megnyugtató vagy hozzánk hasonló személyeket szeretjük, és nem is várja, hogy megtagadjuk az ítélőképességünket. Ha tisztáztuk, hogy a gyermekünk nincs veszélyben, a sokféle ember befogadásából valójában a fiatal és a család egyaránt gazdagodhat. Megtaníthatjuk gyermekünknek, hogy mindenkit méltósággal fogadjon és nyisson a különbözőségek felé, miközben elővigyázatos marad a romboló hatásokkal szemben. Így gyakorolhatja belső szabadságát. A cél nem az, hogy teljesen behódoljon a szülők ítéletének, hanem hogy előbb-utóbb kifejlődjön a saját szilárd és szabad ítélőképessége. Nem gördíthetünk el előle minden akadályt, de megtaníthatjuk, hogyan győzze le őket.

Tanítsuk meg a lányunkat az önvédelemre – egy édesanya tapasztalata

A kilenc éves lányom kicsi kora óta mindig is nagyon szociális volt, de a személyisége gyakran vonzotta a „problémás gyerekeket”.

Kezdetben egy olyan osztálytársával barátkozott, akinek nehéz volt a családi háttere. A szenvedő osztálytárs viselkedésével nem kifejezetten illeszkedett a többi gyermek közé: zsarolás, erőszak, áskálódás jellemezte… Minél többet mesélt a lányunk az őt ért gyötrelmekről és megaláztatásokról, annál inkább megértettük, milyen mérgező rá nézve ez a kapcsolat. Hiába figyelmeztettük, akkor is vele akart lenni.

A férjemmel lassan rájöttünk, hogy ha megakadályozni nem is tudjuk ezt a kapcsolatot, megtaníthatjuk a lányunknak, hogyan védje meg magát. Minden nap, miután elmesélte, mi történt vele, megkérdeztük: „Hogyan érzed magad? Szerinted normális ilyet csinálni barátok között? Hogyan reagálsz majd legközelebb? Nem voltál mérges? Értem, ez engem is felhergel.”

Apránként elkezdett távolságot tartani, és megértette, hogy a másik lány vele szemben mutatott viselkedése nem mindig volt igazságos. Egyik nap azt meséli nekem, hogy a csoportból egy másik lány azzal szórakozott, hogy a lába között csiklandozta őt és másokat is. Elmondtam neki, hogy mennyire haragszom, de nem ítélkeztem a barátnője felett. „Ezt le kell állítani, nem hagyom, hogy ezt elszenvedd. Beszélni fogunk az igazgatónővel.” Azáltal, hogy érezte, szeretjük és megvédjük, erőt kapott, hogy legközelebb szembeszálljon.

Mára új barátnői lettek, de időnként ezekkel a korábbi osztálytársaival is játszik: egy igazságosabb és egészségesebb kapcsolatban. Rengeteget fejlődött a kapcsolatok ismeretében, és tudja, hogy számíthat ránk, ha segítségre és támogatásra van szüksége.