A sebezhetőség pozitív tulajdonság?

Bevallom: a szuperhősök a gyengéim. Amikor kicsi voltam, apukám Pókemberről és a Fantasztikus Négyesről szóló képregényeket vett nekem. Mindig hozott, amikor beteg voltam: otthon maradtam, az ágyban feküdtem és ezeket olvastam. (Ha egészséges voltam, nem kaptam képregényt, de nem is hiányzott.) Évtizedek teltek el azóta, és én még mindig rokonszenvet érzek a szuperhősök iránt, talán azért, mert visszarepítenek az időben, vagy azért, mert az édesapám (az én saját szuperhősöm) vette nekem a képregényeket. Vagy csupán azért, mert az iskolában lett volna a helyem, én pedig helyette ezeket bújhattam otthon.

Van egy másik ok is (ma már világosan látom), ami miatt vonzanak ezek a történetek: a szuperhősök gondjukba vették a gyengéket, a védteleneket, megvédték őket az igazságtalanságtól és mindenféle veszélytől. Szuperképességeket használtak ahhoz, hogy megvédjék az átlagembereket: a gyengéket.

Engem nem a képességük érdekelt, sokkal inkább az esendő emberek.

Ezt fokozatosan értettem meg, ahogy felnőttem. A sebezhetőség az, ami engem vonz és cselekvésre késztet, különösen, ha egy beteg, egy szenvedő, egy magányos idős ember, vagy akár egy őrült személyében látom – feltéve, ha az őrültség a gyengeség, és nem éppen az erő jele. Nem vagyok Szent Ferenc, és nem is (vagy nem csak) a szeretet szentpáli tüze mozgat, hanem egyfajta természetes azonosulás, amely minden alkalommal bekapcsolódik bennem. A tükörneuronjaim különösen is szeretik a gyengéket. Ezt pszichoanalízis alá lehetne vetni, vagy gratulálni magamnak hozzá – két nárcisztikus elhajlás, amiket jobb lenne elkerülni. Ennek megértésében az utóbbi évek olvasmányai és tapasztalatai segítettek.

Azért vonz a sebezhetőség, mert ez az én valódi természetemet tükrözi (nem görbe tükörként). Ilyen vagyok: olyan, mint az a beteg (akkor is, ha most egészséges vagyok), mint az a szenvedő (még ha most épp örülök is), mint az az öreg (még ha viszonylag fiatal is vagyok), mint az az őrült (nem kaptam ilyen jellegű pszichiátriai diagnózist, de évek óta látogatom őket). Nem arról van szó, hogy növekszik esetemben a megbetegedés vagy a sebek valószínűsége – ezeket persze nem tudom majd elkerülni, hozzátartoznak az élet természetes lefolyásához, a sorshoz, a jövőhöz. Itt a jelenről van szó: egy történeti jelenről, amelyben egyszerre ott a múlt és a jövő.

Ontológiailag ilyen vagyok. Gyenge, sebezhető – ahogy minden ember az. És magamra ismerek minden esendő emberben: együttérzek velük, mert hasonlítunk.

(A tükörneuronjaim nem a hatalom és erő bizonyítékai láttán aktivizálódnak; az agyam ilyenkor inkább vészjelzéseket ad le.) Különlegesen hiteles tud lenni az esendőség minden megnyilvánulása, ami engem megnyugtat – bár ellentmondásnak tűnik. Ígérnek hatalmat, haladást és a határok kitolódását – ideértendő az egészség, az élet minősége és hossza, a javak mennyisége –, de az élet esendősége erre olykor gyengéd, máskor könyörtelen választ ad.

Gondoljunk csak a Biblia ősi alapanyagokat idéző régi képeire: „viskók a föld porából” (Jób 4,19), „földi sátor” (Bölcs 9,15), „a kincsünk azonban cserépedényben van” (2Kor 4,7). A Covid óta különösen drámaian aktuálisak e sorok is: „Olyan az ember, mint a szellő, a fuvallat. Mint az árnyék, úgy fogynak napjai.” (Zsolt 144,4), „Mert mi a ti életetek? Pára vagytok csak, amely egy kis ideig látszik, aztán ismét eloszlik.” (Jak 4,14).

Nem kell meggyőzni az esendőségről, és új szavakat sem kell rá kitalálni; vannak már csodálatos kifejezések, ahogy például Simone Weil gondolataiban: „emberi testünk törékeny, bármilyen mozgásban lévő anyagdarab átszakíthatja, széttépheti, szétmorzsolhatja, vagy örökre elronthatja belső alkotóelemeink egyikét. Lelkünk sebezhető, ok nélkül depressziók kiszolgáltatottja, szánalmasan függ mindenféle dologtól és lénytől, kik maguk is törékenyek és szeszélyesek. Szociális személyiségünk, melytől majdhogynem egzisztenciánk érzése függ, egészében és folyamatosan ki van téve mindenféle véletlennek”.

Inkább kezdeni kell valamit az esendőséggel: gyakorolni kell, mint ahogy bármi másban is gyakorlatra teszünk szert. A „sebezhetőség gyakorlása” önmagában hordoz egy ellentmondást. Normális esetben épp azt gyakoroljuk, arra edzünk, hogy ne legyünk sebezhetők, gyengék. Akkor, hogy is van ez?

Talán épp azt kellene inkább elismernünk, hogy a sebezhetőség a közös sajátosságunk: instabil, de hiteles kapocs, minek következtében nem csak felebarátoknak, hanem egymáshoz hasonlóknak is érezzük magunkat. Sőt: testvéreknek.

Minden empatikus mozdulat, amit a felebarát felé teszünk, törékeny és kockázatos – mégis bölcs dolognak bizonyul. Bölcs, mert egy oda-vissza irányú mozdulat, amely visszavezet minket a saját bensőnkbe, kapcsolatot alakít ki a valódi természetünkkel, amely esendő és emberi. Az esendőség visszaad minket önmagunknak, átnyújt minket annak, akinek szüksége van ránk, illetve annak is, akire nekünk van szükségünk.

Ha képregényrajzoló lennék, új szuperhősöket rajzolnék: Az esendők lenne a nevük. Az esendőség lenne a különleges képességük: az elsajátított, elfogadott, szétosztott esendőség. Furcsa szuperhősök lennének: csak többes számban léteznének.

Ha egyedül gyakoroljuk, a sebezhetőség nem különleges képesség: akkor csak egyszerűen esendőség. Csak a kapcsolat révén változik szupererővé.