Képesnek lenni az egyedüllétre: ez az érett és kreatív szeretet alapja

Dr. Raimondo Scotto D’Abusco orvos, és felesége, Dr. Maria Scotto a párkapcsolati és a családi dinamika szakértői, 42 éve házasok. A házaspár számos, a Città Nuova kiadónál megjelent, az élet különböző szakaszait érintő érzelmekről szóló könyv, és különböző folyóiratokban megjelent cikk szerzője. Ebben az írásban Dr. Scotto bemutatja, hogy az önbecsülés mennyire kulcsfontosságú ahhoz, hogy képesek legyünk szeretni másokat, hogy pozitív és konstruktív módon tudjuk kezelni a konfliktusokat.

Fókuszáljunk most a magányra, amelyet azok élnek át, akik különélésen mennek keresztül a házasságban. Például fájdalmas, hogy nincs lehetőségük megosztani a házastársukkal egy-egy érzelmet, nem sétálhatnak együtt, sok helyzetben kirekesztettnek érzik magukat, érzelmi levezetésre van szükségük… Egy különélő házastárs ezt írja: „A magány egy szikla, amely kívül-belül koptatja az embert.” Egy másik, hat hónapja külön élő házastárs pedig így nyilatkozik: „Az ünnepek a legszomorúbb napok nekünk, külön élőknek; ez nem hazugság: a magány pokollá tud válni.”

Hogyan lehet jól élni ebben az új helyzetben? Egyesek – különösen, ha a különválás sok évvel ezelőtt történt –, alkalmazkodtak, új életformát találtak; mások viszont az eltelt idő ellenére még mindig nagyon nehezen élik meg: vannak, akik tisztában vannak ezekkel a nehézségekkel, és vannak, akik nem ismerik fel őket, és inkább homokba dugják a fejüket.

Az egyedüllétre való képesség

Fontosnak tartom mindenekelőtt annak felfedezését, amit a pszichológusok az egyedüllétre való képességének neveznek, vagyis hogy bármilyen helyzetben meg tudjuk egyedül állni a helyünket, ne támaszkodjunk másokra, ne engedjük, hogy az életünk mások megbecsülésétől vagy jóindulatától függjön. Ez az egyedüllétre való képesség mindenki számára fontos, még a boldog házasságban élőknek is, de még inkább azoknak, akik hirtelen egyedül találják magukat.

Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségünk másokra. Ez önteltség lenne. Valójában kapcsolati lények vagyunk, akik csakis kapcsolatokon keresztül növekszünk, élünk és válunk éretté. A képesség az egyedüllétre azonban segít abban, hogy megértsük, hogyan kell kezelni bármilyen kapcsolatot, mert sokszor anélkül, hogy észrevennénk, hátsó szándékból szeretünk, hogy viszontszeressenek bennünket, hogy szeretetet kapjunk. L. Buscaglia írta: „Mindannyian, vagy majdnem mindannyian meg vagyunk győződve arról, hogy szeretünk. Mégis csak nagyon kevesen lépünk ki elég hosszú időre a saját egónkból ahhoz, hogy megtudjuk, mi is a valódi szeretet. A »szeretet« azt jelenti, hogy magunk helyett mások érdekeit helyezzük a fókuszba.”

Önállóság / Autonómia

Csak a magányra való képességünk segíthet abban, hogy valóban önálló, autonóm személyekké váljunk. Itt nem a gazdasági önállóságról beszélünk, bár ez is fontos, hiszen súlyos válságot jelenthet a különvált házastársak számára. Van azonban egy sokkal mélyebb, egzisztenciális autonómia, amely önmagunkban tesz teljessé bennünket. Bizonyosan szenvedéssel jár, ha nincs egy társ, akivel megoszthatnánk az életünket. Tudomásul kell vennünk ezt a belső szenvedést, és színlelés nélkül kell elfogadnunk. Tudnunk kell azonban – ahogyan azt G. Dacquino pszichiáter is írta –, hogy még ha egy párkapcsolat mindkét felet gazdagíthatja is, az egyéni fejlődésünkhöz nem nélkülözhetetlen. Emiatt, miközben nem tagadjuk a férfi és nő közötti természetes biológiai komplementaritást (amint azt a szexuális vonzalom is bizonyítja), amikor a két nem kapcsolatáról beszélünk, inkább kölcsönösségről beszélünk, nem pedig kiegészítésről, éppen azért, hogy kiemeljük, hogy mindkettő egyedi jellemzőkkel bír, amelyekre nem annyira azért van szükség, hogy kiegészítsék egymást, hanem hogy gazdagítsák egymást, amikor megosztják egymással a talentumaikat. És ez a kölcsönös ajándékozás a hétköznapokban is megtörténhet, egy olyan életben, ahol a férfi és a nő folyamatosan kapcsolódik (vagy ütközik) egymással.

Önbecsülés

Ahhoz, hogy valóban autonóm személyekké váljunk, rendelkeznünk kell jó önbecsüléssel is. Ha ez hiányzik vagy kevés, könnyen hajlamossá válhatunk arra, hogy bármit megtegyünk, hogy olyan embereket találjunk, akik értékelnek, dicsérnek, megbecsülnek minket – tesszük ezt a gyenge egónk folyamatos támogatása érdekében. A legkisebb dolog is idegesít bennünket: valaki nem köszön, valaki megbánt, és máris levertnek érezzük magunkat, vagy éppen bizonytalannak, elutasítottnak, ha valaki a miénktől eltérő elképzelést fogalmaz meg. Bármilyen szemrehányás fáj nekünk, és nehezen tudunk újrakezdeni. Még a szexuális késztetésünket is egyre nehezebb kezelni…

Minél biztosabb valaki saját identitásában, annál inkább képes az önátadásra; minél jobban bízik valaki önmagában, annál jobban bízik a másik képességeiben.

A Biblia azt mondja: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. A felebaráti szeretet feltételezi az önszeretetet. Ha nem szeretjük magunkat eléggé, nem tudunk igazán szeretni másokat.

Az önszeretetet azonban nem szabad összetéveszteni az önzéssel, amely másokat kizáró önelégültség – az önszeretet inkább saját magunk helyes értékelése. Nem arról van szó, hogy elrejtjük magunk elől saját személyiségünk legsötétebb oldalait, a negatív tapasztalatokat, a kudarcokat, a saját felelősségünket a különválásért. Inkább arról van szó, hogy képesek vagyunk felismerni és átölelni magunkban a sötét oldalt, tudva, hogy a legmélyebb sötétségben is kigyulladhat a fény. Így könnyebb lesz felfedezni a fényesebb oldalunkat, a különleges talentumainkat. Csak valódi alázattal ismerhetjük fel saját értékünket.

Az önbecsülés főként az élet korai éveiben formálódik ki, és nagymértékben függ a szüleinkkel való kapcsolattól, ha azokban az években úgy éreztük, hogy önmagunkért szeretnek minket, és nem azért, amit elvártak tőlünk. Ha mindent megteszünk, hogy földolgozzuk életünk ezen szakaszát – nem azért, hogy megítéljük azokat, akik nem adták meg az érzelmi szükségleteinket, hanem azért, hogy többet megtudjunk önmagunkról, a saját érzelmeink és zsigeri reakcióink eredetéről – az komoly segítséget jelenthet az önbecsülésünknek.

Az önbecsülés azonban nőhet vagy csökkenhet későbbi tapasztalatok hatására is. Például előfordulhat, hogy egy különválást követően az ember elutasítottnak, értéktelennek, bukottnak érzi magát. Lehet, hogy sokat tettünk az igazi szeretet-kapcsolatért. Talán erősen hittünk párként a házasság értékében és szépségében, de egy ponton azt láttuk, hogy az álom összeomlik, az életünk irányvesztettnek tűnik.

A minket átható frusztráció az önbecsülésünk jelentős csökkenéséhez vezethet. Így előfordulhat, hogy csak azért, hogy egy kis szeretetet kapjunk, kóros módon kötődhetünk gyermekeinkhez, vagy épp ellenkezőleg, elutasíthatjuk őket, mert a jelenlétük folyton a bennünk lévő problémákra emlékeztet.

Az egyedüllétre való képesség, az autonómia és az önbecsülés tehát szorosan összekapcsolódik és függ egymástól, és ezektől is függ személyes növekedésünk, kiteljesedésünk, a belső egyensúlyérzetünk, függetlenül attól, hogy milyen helyzetben élünk. Természetesen nem könnyű elérni ezt az egyensúlyt, és soha nem egyszer és mindenkorra érjük el, hanem folyamatosan vissza-vissza kell szereznünk.

De vannak olyan dolgok, amelyek segíthetnek bennünket ebben az egyensúlykereső folyamatban. Ezekkel folytatjuk a cikk 2. részében.