Az elfogadás csak mese? – Gondolatok a Meseország mindenkié könyv kapcsán

Sok minden szóba került már a közbeszédben a Meseország mindenkié mesekönyv vonatkozásában. Ebben a cikkben most azt a kérdést járom körbe, hogy mit jelent és mit nem jelent az elfogadás. Merthogy ez az egyik kulcskérdés.

az-elfogadas-csak-mese-gondolatok-a-meseorszag-mindenkie-konyv-kapcsan

Persze, persze, a mesekönyv kapcsán írok. A cikk végén majd arról is lesz szó, de a valódi kérdés szerintem egészen más. A vita arról folyik, hogy mit jelent az elfogadás. Két végletet látok: az egyik gyűlölködő, undorodó, elforduló, a másik a szupertoleránsnak látszó, mindent összemosó és ezáltal romboló hozzáállás. Egyik sem jó, egyik sem Istennek tetsző.

A keresztények számára igen magasan van a mérce: mindenkit szeretnünk kell; ha valaki gyenge, szerencsétlen, bűnös vagy akár az „ellenségünk”, annál inkább. Egyszerűen azért, mert egy Atyánk van, mi testvérek vagyunk, mindannyian Isten képmására lettünk teremtve.

Mindannyian.

Igen, az az ember is, aki homoszexuális, leszbikus, transznemű, interszexuális vagy ezek bármilyen változata. Mint ahogy az a heteroszexuális is, akinek több tucat egyéjszakás kalandja volt, vagy pornófüggő. És az is, aki hűségesen él a házastársával. A méltóságunk, az emberségünk ugyanolyan értékes.

Tegyük fel a kérdést: hol tartunk mi ebben a folyamatban? Tudunk irgalommal gondolni ezen embertársainkra? Tisztelettel beszélünk velük, róluk vagy elutasítjuk, gúnyoljuk őket?

Észrevesszük, hogy milyen súlyos sebeket hordoznak? Nem a mi tisztünk megítélni, hogy ebben mennyi az ő felelősségük és mennyi a környezeté. Egyedül Isten tudja. De elfogadni, szeretni őket, kötelességünk.

Ha mi, az Egyház tagjai ezt nem csináljuk jól és őszintén, ha csak az ítélet látszik és a szeretet nem, akkor megbotránkoztatunk rengeteg jóakaratú (nem keresztény) embert, sőt, sok keresztényt is a mindent összemosó elfogadás véglete felé lökhetünk! Nem beszélve arról, hogy eleve elüldözzük azokat az embereket, akik ilyen problémával küzdenek. Pedig vannak köztük olyanok, akik hisznek Istenben, szeretnének az Egyház felé is közeledni, de áthidalhatatlan szakadékot látnak maguk előtt…

Ugyanakkor szomorúan látom, hogy az elfogadás jegyében sokan abba a hibába esnek, hogy bármilyen szexuális viselkedésre, kapcsolati formára rámondják, hogy jó, követendő, normális.

Sőt, a legtöbb nyugat-európai országban és az USA tagállamaiban már rá is vannak kényszerítve, hogy azt mondják…

A szexualitásukban sérült, nemi identitásukban bizonytalan emberek elfogadása nem lehet egyenlő az LMBTQ-szervezetek és a gender-ideológia támogatásával, ami az elfogadásra és egyenlőségre hivatkozva azt üzeni: „Mindegy, hogy fiúnak vagy lánynak születsz… az vagy, aminek érzed magad… éld ki a szexualitásod, ahogy jólesik! Mindegy, hogy kit és hogyan szeretsz, a szeretet egy!”

 

Mi, keresztények abban hiszünk, hogy az Isten által teremtett rend törvényeit követve teljesedhetünk ki igazán. Örömmel fedezzük fel, hogy a szexualitás eredendően jó és szent. Isten a férfi és a nő szeretetkapcsolatán keresztül akar megsejtetni velünk valami picinyke cseppet az Ő végtelen és számunkra felfoghatatlanul nagyszerű Szeretetéből. A relativizmus diktatúrájának „gyümölcsei” ezzel szemben: zavar, frusztráció, sebzettség, szomorúság, magány…

Közismert, hogy 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság szavazással döntött arról, hogy a homoszexualitás kerüljön le a mentális zavarok listájáról. Ekkor még fenntartottak egy kategóriát azoknak, akik nem voltak kibékülve a saját szexuális irányultságukkal. Mára oda jutottunk, hogy aki pszichés betegségként kezeli ezeket az állapotokat, netán felveti a változás lehetőségét, azt azonnal homofóbnak, gyűlölködőnek, szakmaiatlannak bélyegzik. (Pedig ezek a terápiák nem a szexuális orientáció megváltoztatását célozzák, hanem igyekeznek gyógyítani, enyhíteni a gyermekkori lelki sérülések következményeit, pl. depressziót, kötődési nehézségeket.) Nem mindegy, hogy ezek az emberek a bizonytalan időszakban, főként kisgyermek- és kamaszkorban milyen tanácsot kapnak, milyen példákkal, megküzdési módokkal találkoznak!

 

 

És akkor itt térnék rá a nagy port kavart Meseország mindenkié c. könyvre:

Olvastam a könyvet. Néhány szép történetet leszámítva ezek a „mesék” szerintem egyáltalán nem valók gyerekeknek (és most nem a szexuális tartalmúakra gondolok). Félelmetes, mélyen szomorú, de legalábbis furcsa, inkább felnőtteknek szóló novelláknak tűnnek. Visszatetsző, hogy az LMBTQ-tartalmakat egy sorba helyezik a cigány származás, örökbefogadottság, testi fogyatékosság, öregség, szegénység kérdésével – ráadásul klasszikus mesék bőrébe erőszakolva. Ez utóbbi témákra bőven lehet szebb és bölcsebb meséket találni akár a népmesék, akár a műmesék között, tehát semmiképp nem nevezném hiánypótlónak a könyvet.

 

Elvileg azért készült, hogy a gyerekeket érzékenyítse, segítse mások elfogadásában.

De vajon mitől lesz egy gyerek elfogadó?

Engem kicsi koromtól arra neveltek, hogy ha valakit bántanak, védjem meg. Hogy üljek amellé az osztálytársam mellé, aki mellé más nem akar. Hogy segítsek annak, akinek nehezen megy a tanulás. Ha valaki szomorú, kérdezzem meg, mi bántja. Osszam meg a tízóraimat azzal, akinek nincs. Ha valakit csúfolnak (mert szemüveges, kövér, sovány, ügyetlen, stb.), akkor álljak mellé, legyek vele kedves. Anyukámmal pénzt, ruhát gyűjtöttünk a szegényeknek. Rendszeresen látogattunk intézetben élő gyerekeket.

Azt gondolom, hogy a gyerekek a saját világukban, az őket valóban foglalkoztató nehézségekkel megbirkózva tanulják meg azt, mit jelent szeretni, elfogadni a másikat.

Ha egy gyerek ilyen légkörben nő fel, tudja majd kezelni azt is, ha valakinek a szexuális irányultsága, szokásai eltérnek az övétől, tudja a másikban tisztelni az embert, még ha furcsának is tartja a viselkedését.

 

Fontosnak tartom, hogy egy tanár (osztályfőnök) ismerje a diákjait érintő problémákat, és értő módon, tapintattal tudja kezelni azokat. Legyen az diszlexia, cukorbetegség, autizmus, droghasználat vagy éppen az, hogy az egyik gyerek szülei válnak… Nyilván nem kell minden osztályban beszélni a rák kezeléséről és a gyerekkori halálról, de ha valaki ilyen tragikus módon veszíti el az osztálytársát, annak szüksége lehet segítségre ennek feldolgozásához. Szerintem sok gyermek felnőne úgy, hogy egyáltalán nem (vagy sokkal később) találkozna LMBTQ-emberrel a valóságban, és csak azért kell foglalkoznia ezzel a témával, mert ez ömlik a filmekből, cikkekből, zenei klipekből és most már a rajzfilmek egy részéből is.

 

Hadd mondjak egy saját példát: közelünkben lakik egy homoszexuális férfi. Köszönünk egymásnak, megdicsérem a szép muskátlikat az erkélyén, a gyerekeknek mindig tisztelettel beszélek róla. De arra a kérdésre, hogy miért nincs felesége és gyerekei, nem fogok felnőtteknek való választ adni. „Nem mindenki nősül meg.” Ennyi épp elég egy négyéves gyereknek. Ha később tovább kérdeznek, akkor majd elmagyarázom az ő szintjükön.

A szexuális témák, az LMBTQ identitás-skála zavaros útjai nem valók kisgyerekeknek! (Itt jegyezném meg, hogy ugyanúgy károsnak tartom a „hetero-irányú” túlszexualizált rajzfilmeket, zenei klipeket stb., amik szintén rombolják a kicsi gyerekek lelkét.) Óvodás korban nagyon érzékenyek a gyerekek, amit hallanak, kritika nélkül szívják magukba. De hát épp ez a bújtatott szándék! Hogy magától értetődő, természetes legyen az azonos neműek párkapcsolata vagy a transzneműség.

A könyv megjelenése sok indulatot váltott ki, sok fontos kérdést felszínre hozott. Javaslom, hogy használjuk fel ezt a helyzetet arra, hogy tájékozódjunk és fejlődjünk a valódi elfogadás terén.

Ha van a témában érintett munkatársunk, iskolatársunk, szomszédunk, forduljunk felé tisztelettel. Ne ítéljünk meg valakit csupán a kinézete vagy az életének egy területe alapján.

Ismerjük meg Egyházunk tanítását, Isten gyönyörű tervét a szexualitásról, és ennek örömhírét adjuk tovább! Kérjük a Bölcsesség Lelkét, mutasson utat, hogyan lehet egyszerre irgalommal és igazsággal közeledni a szexualitásukban sebzett emberek felé!

 

 

Fotó: Composita/pixabay (nyitókép), Aline Dassel/pixabay

Legújabb könyveink: