Hajléktalanszállóra karácsonyt varázsoltak

Marcsi, elmondanád, hogyan lehet egy ilyen környezetbe meghittséget és csodát varázsolni az ünnepnapokon?

27 évig dolgoztam egy kisebb létszámú átmeneti szálláson, pár éve egy sokkal nagyobb létszámú, éjjeli menedékhelyen dolgozom. Korábbi munkahelyemen, az átmeneti szálláson könnyebb volt, és sikerült is megteremteni a munkatársakkal együtt a családias, meghitt légkört.

Már az adventi időszakban is volt valami jele az ünnepre várakozásnak?

Igen, abszolút, sőt, bevontuk a klienseket is. A 12 főből álló munkatársi csapattal készítettünk egy közös adventi kalendáriumot. Egy 70-szer 90 cm-es parafatáblára 24 darab, beszámozott lapocskát tűztünk fel. A lapok egyik felére mi készítettünk dekorációt, míg a másik fele üres maradt. Az volt a feladat, hogy az adventi időszakban minden nap egy-egy szoba lakói vegyék le a lapot, írjanak rá valamit, és így, írással felfelé fordítva helyezzék vissza a táblára. Illetve a beosztás szerint a munkatársaknak is voltak napjai. Nagyon szerették ezt a feladatot az emberek, ahogy a négyágyas szobában lakóknak össze kellett dolgozniuk. Az éppen ügyeletes kollégák feladata volt az adventi kalendárium felügyelete. Ha egy szoba elmulasztotta a lapot megírni, akkor az ügyeletes pótolta, de erre szinte sosem volt szükség. Karácsonyra ott sorakozott 24 lapocska, teli szép mondatokkal, gondolatokkal. Versek, idézetek, tanácsok, kívánságok, emlékek, apró rajzocskák tarkították ezt a különleges adventi kalendáriumot. Szebb és kevésbé szép kézírással, némelyik ákombákom betűkkel íródott, s bizony még helyesírási hiba is akadt. S mégis, minden évben felemelő, megható lett ez a közös alkotás.

_{Az egyik év adventi kalendáriuma (Soós Mária fotóalbumából)}

Az intézményi karácsonyozásra minden évben kitűztünk egy teljes napot december 20-a körül. A délelőtt a munkatársi csapaté volt: közös főzés, ebéd, ajándékozás húzás alapján. Kicsit ránéztünk a magunk mögött hagyott évre, s amennyire lehetett, a következő év terveire is. Kora délután készültünk az intézményi közös ünnepségre, a kliensekkel együtt főztük a vacsorát, általában székelykáposztát vagy töltött káposztát. Ilyenkor megtelt káposztaillattal az egész ház.

Hogyan finanszíroztátok ezt a nagy közös karácsonyi vacsorát?

Általában pályázati pénzből vagy közösségi keretből tudtunk hozzá forrást biztosítani. Még a ’90-es évek végén történt valamikor, hogy sehonnan sem sikerült pénzt keríteni. Már beletörődtünk a zsíros kenyeres karácsonyba, amikor megállt egy autó a ház előtt, kiszállt belőle egy férfi. Elmondta, hogy ő vállalkozó, itt lakik az utcában, gyakran jár erre, látta, hogy ez itt egy átmeneti szállás, és szeretne hozzájárulni a hajléktalan emberek karácsonyához. Átadott hát egy borítékot, mondván: neki ez az összeg nem hiányzik, hátha nekünk segítség. Húszezer forint volt benne, ami akkoriban nagy összegnek számított. Nem hittünk a szemünknek! Azonnal futottunk át a piacra, hogy gyorsan megvegyünk a vacsora kellékeit.

A szervezet, ahol dolgozom, a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI) minden évben biztosít egy keretet, amiből ajándékot tudunk venni a klienseknek. Ez jelenleg 2000 Ft/fő, de pár éve mindössze 500 Ft volt fejenként. Ebből tudunk vásárolni karácsonyi csomagot. Például tusfürdőt, bögrét, édességet, bejglit, gyümölcsöt. Nekem mindig fontos volt, hogy megtiszteljük ezeket az embereket, hogy megadjuk az ajándékozás módját és legyen valami személyes, emlékként megőrizhető is a csomagban.

_{„A klienseinknek ez az időszak különösen nehéz.” (Pixabay)}

Miután megfőztetek, felkészültetek, hogy zajlott maga az intézményi ünnepség?

Egy kis műsort állítottunk össze, amibe minden évben meghívtunk vendég szereplőket. Volt köztük önkéntes mesemondó, folklórosok betlehemi játékkal, népdalénekes, kisebb kórus, színművész, egyéb előadóművész vagy pop énekes, pl. Ágnes Vanilla. Egyik évben a kerületi alpolgármester jött el tíz gyermekével, és hangszereken zenéltek. Mindig igyekeztünk megszervezni, hogy valamelyik egyház is képviselje magát, hogy a karácsony lényegéről is szó essen. Megfordult nálunk református lelkész, katolikus pap, ferences rendi szerzetes, adventista lelkipásztor, baptista gyülekezeti elöljáró… De a kliensek is szerepeltek, verset mondtak, énekeltek, gyakran közös éneklésre is sor került. Egyszer a munkatársakkal adtunk elő egy rövid karácsonyi jelenetet.

Hogyan karácsonyoztok a mostani munkahelyeden, az éjjeli menedékhelyen?

Bár ez egész másképp működik, sokkal többen vannak, de igyekszem itt is minden karácsonykor egy apró, személyre szabott ajándékkal kedveskedni mindenkinek.

Egy éjszakai menedékhelyen nem jellemző az életvitelszerű tartózkodás, de itt is igyekszünk megtenni, amit lehet, hogy bensőséges, otthonos hangulatot teremtsünk az ünnep alkalmával. Az elmúlt években a Meseszó Egyesület Kérj egy mesét ajándékba programjával jött el hozzánk az adventi időszakban. Erre a programra általában 20-25-en jönnek el a kliensek közül.

Karácsonyi csomagokat itt is készítünk, ugyanaz az keret, mint a BMSZKI összes intézményében. Ezeket december 24. és 26. között adjuk át a klienseknek az éjszakai regisztrációnál. Nekem fontos a személyesség, így az egységcsomagok mellé készítek most is egyszerű, de névre szóló képeslapokat. Egész évben gyűjtöttem idén is hozzá a matricákat, amivel kidekorálom majd a lapokat.

Milyen a menedékhelyre érkezők számára ez az ünnep, amit mások családtagjaikkal és egy otthon melegében tölthetnek?

A klienseinknek ez az időszak különösen nehéz. Sokan családból zuhantak ki a hajléktalan létbe, szinte mindenkinek vannak emlékei „jobb időkből”, akár gyerekkorukból, akár életüknek más időszakaszaiból. Ezért törekszünk arra, hogy legyen lehetőségük ezeket az emlékeket felidézni, elmondani. Az adventi időszakban kézműves foglalkozásokat szervezünk, ahol éppen ezért a másodlagos cél, hogy a mézeskalácssütés és más tevékenységek közben spontán megoszthassák a történetüket.

_{Szorgos kezek munkájával születnek a szebbnél szebb mézeskalácsok (Soós Mária fotóalbumából)}

Van esetleg valami emlékezetes sztorid?

Ez a kedves történet nem velem történt meg, hanem Vecsei Miklós, a Máltai Szeretetszolgálat jelenlegi alelnöke mesélte el egy konferencián. Akkoriban Miklós a szervezet budapesti vezetőjeként dolgozott. (A történetet az ő hozzájárulásával tesszük közzé. – szerk.) Abban az évben december 24-én Miklós még bent volt a munkahelyén, nehéz volt pontot tenni a sok elintézendő sürgős feladat végére. A családja már nagyon várta haza. Végül sikerült felállnia, és már épp indult volna, amikor a portás telefonált neki, hogy egy fiatal nő egy újszülött csecsemővel ott áll a portánál. Kiderült, hogy az erdélyi magyar fiatalasszony néhány napja itt szült Magyarországon, úgy tervezte, hogy hazamegy karácsonyra, de valamiért ezt nem tudta megoldani, talán lekéste a vonatot. A pályaudvarnál valaki azt tanácsolta neki, hogy menjen el a Máltaiakhoz, ők biztosan segítenek. A jogszabály szerint 18 év alatti személy nem tartózkodhat hajléktalan ellátó intézményben. Most mi legyen?

Miklós próbálta rendezni a helyzetet, telefonált ide-oda, de december 24. volt! Ekkor az ott lakó hajléktalan emberek kitalálták, hogy többen összeköltöznek, és így kiürítenek egy szobát az édesanya és gyermeke számára.  A férfiak egy része rögtön pakolni kezdett, hozták-vitték az ágyakat, a bútorokat, takarítottak. A fiatalasszony bejött a portáról, elhelyezkedett a közösségi térben, karjában az újszülöttel. Az intézményben gyorsan elterjedt az esemény híre, aki nem pakolt éppen, az odagyűlt az anya köré és ellágyulva csodálta a csecsemőt. Miklós végre elindulhatott haza. Mikor a kapuból visszanézett, egy édesanyát látott, karjában az újszülött gyermekével. Körülöttük gyengéden odahajolva, egyszerű, megilletődött, elcsendesült férfiak, akik befogadták őket. De hiszen ez a Betlehem, ez a Karácsony! – gondolta Miklós.

Szerintem igaza volt!