Egyedül. Egyedül? – Özveggyé válni egy hosszú házasság után

Ti, akik már régebb óta özvegyek vagytok, hogyan élitek meg az özvegységet? Fel tudtatok rá készülni?

– Nem tudom, hogy erre fel lehet-e készülni – kezdi a választ Cili. – Az ember mindig reménykedik, hogy a férje meggyógyul. Az agyvérzésből valamennyire helyrejött, de aztán kiderült, hogy májrákja van, újra kórházba kellett mennie, ahonnan már nem jött haza…

Régebben nem szeretettem egyedül lenni, de most, bár egyedül élek, nem érzem úgy, hogy magányos lennék. Chiara Lubichtól olvastam, hogy az elhunyttal a kapcsolat megmarad, csak másképp. Én is ezt tapasztalom. Fizikailag nincs itt, de lelkileg itt van, ezért nem érzem egyedül magam. Sőt, évekig úgy éreztem, hogy félig a mennyországban vagyok vele együtt. Aztán jöttek a különböző feladatok, a kifelé fordulás, a kapcsolatépítés, s ez véget vetett az elvarázsolt állapotnak, a mennyből a földre estem. De Bélával a kapcsolatom mindennapos, beszélgetünk, sőt sokszor megkötjük a szeretet-szövetséget azóta is.

– Nálunk is hasonló volt a helyzet, mert Iván is beteg volt, hosszasan, hol kórházba került, hol hazajöhetett – veszi át a szót Ili. – 45 éves boldog házasság ért véget a halálával. Eltűnődtem azon, hogy a magyar nyelv nagyon szépen fejezi ki és jellemzi a nő állapotát a házasságban: feleség. Fele a másiknak, a házastársának, jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Mi ezt így éltük meg, ezért az elmenetele olyan volt, mintha amputáltak volna… és ez fájdalmas. Hiányzik a felem, a jobbik felem. Persze, az idő valamit enyhít az őrült fájdalmon, amit a hiánya okoz, de soha nem fogom megszokni és természetesnek érezni ezt a létformát.

Vajon miért érzed ennyire egyedül magad, hiszen a közeledben lakik a gyereked, az unokáid? Egy támogató lelki közösség vesz körül téged, és egyébként is sokan élnek teljesen egymaguk.

– Igen, ők vagy ezt választották, vagy nem kóstoltak bele abba az életformába, amit egy jó házasságban élő megtapasztal – folytatja Ili. – De érzem, hogy itt van a szívemben, a gondolataimban, az elhatározásaimban, különös módon a szentáldozásaimban is. A lelki beállítottsága is itt van velem, pl. megörököltem egy csomó jótékonysági szervezetet, amiket ő támogatott.

Jönnek a csekkek, és ilyenkor felsejlik a köztünk való vita, hogy kinek és mennyit adjunk. Én nem akartam adni. Ő adott. És ez az eltávozott jobbik rész most bennem szól, folytatnom kell az örökségét: a jó szívét, segítőkészségét, nagylelkűségét.

Az unokáinknak úgy mesélek róla, mintha csak a másik szobában lenne. Ők nem ismerték, nem emlékeznek rá, de tudják, hogy Iván papa nem egy mesefigura, hanem itt van velünk, a történeteinkben, a megfogható dolgainkban, és majd egyszer találkozni fogunk vele a Mennyországban.

Mégis egyedül vagyok. Reggel, este, éjjel, a döntéseimben, az ügyintézéseknél, az asztalnál, az unokák vigyázásában. A családos találkozókra pedig, mint egyedülálló, nem vagyok hivatalos. Egyedül, Istennel. Ebben a csöndben Őt jobban meghallom, többet beszélgetek Vele. Jobban ráhagyatkozom. Így vagyunk most kettesben Jézussal, és ez jó. Hálát adok Istennek azért a gyönyörű 45 évért, amit kéz a kézben töltöttünk!

És mi a te történeted, Andrea? Hogyan lettél özvegy?

– Nálunk sajátosan alakult a dolog – meséli Andrea. – Éppen Castel Gandolfóban voltunk egy fokoláros konferencián. Az első napon férjem, Feri rosszul lett, mentő vitte kórházba, majd megműtötték agyvérzés miatt. Számomra az első perctől világossá vált, hogy az életem gyökeresen megváltozott. Már csak a jelen pillanat élésébe tudok kapaszkodni. Másfél hónapig egy római kórházban ápolták, majd hazahozták, de kómás állapotban. Két hónap múlva megtért a Teremtőjéhez…

Következtek az özvegy hétköznapok. Újra meg kellett találnom magam. Minden más és minden új. Ő a mennyben, én a földön. Időre volt szükségem. Nem akartam sírni, nem akartam az érzelmeimmel szóba állni. Sok zenét hallgattam, a zene fejezte ki az érzelmeimet. Az igazi otthonom a család, a templom és a plébániai közösség. A szentségimádások és a szentmisék igazi kapaszkodók az életemben.

Tudom, az igazi találkozás Ferivel a szentmisében van. Ég és föld összeér.

A megélt közös szeretet az Istené, a tévedések, önző megoldások Isten irgalmas szeretetébe helyeződtek át.

Az idő múlásával azt vettem észre, hogy a csend a nyomomba szegődött. Lehalkult, majd egyre ritkábbá vált a zene. Jézussal való párbeszédem egyre gyakoribb és hosszabb idejű. A lelki egyensúlyom kezd stabilizálódni. Ferivel való kapcsolatom új dimenzióba került. A csendben való jelenlét tiszta és világos. Jézus itt és most velünk van. A csendben Jézussal találkozunk. Együtt vagyunk Vele.

– Nekem sajnos, veletek ellentétben, semmi idő nem adatott – veszem át a szót –, váratlanul, fél órán belül lezajlott minden. Egy templomos ismerősünk halál-közeli élményét meséltem éppen neki – ez volt az utolsó beszélgetésünk. Kicsit később felállt a fotelból, de elesett, lefektettük az ágyára. Azt mondta: „Isten áldjon!” … és „a földi viszontagságokat égi örömökre cserélte” (idézet a gyászjelentéséből). A többit el tudjátok képzelni… Többen azt mondták, hogy ez milyen szép, ők is ilyen halált szeretnének… Persze, neki jó, de a hozzátartozóknak…?

Volt, aki azt mondta, hogy örüljek neki, hogy nem lett magatehetetlen, ágyban fekvő beteg. Ennek tényleg örülök.

Másvalaki azt mondta, hogy adjak hálát az együtt töltött évekért, évtizedekért. A hálaadás fontos, és tényleg van miért: 53 éves házasok voltunk, szép volt a közös életünk, és szépek a gyümölcsök is: 3 gyerek, 10 unoka.

Szoktam vele „beszélgetni”, imádkozom érte, sőt, kérem, hogy imádkozzon értünk. Ettől persze, én még egyedül vagyok, annak ellenére, hogy több rokonom a közelemben lakik, átjönnek, unokák időnként beugranak, de ez más. Gyakran előfordul, hogy amikor elmegyek otthonról, és valamilyen élményem adódik, azt mondom magamban, hogy „ezt okvetlenül elmesélem Andrásnak…” Aztán ráébredek a valóságra…

A gyászfeldolgozás hosszú pszichés folyamat. A szakemberek több szakaszról beszélnek. Elisabeth Kühler Ross svájci pszichiáter a gyász folyamatát öt szakaszra osztotta: 1. bánat és tagadás; 2. alku; 3. harag; 4. szomorúság; 5. elfogadás.

Mások is hasonló fázisokat írnak le, de valójában minden gyász más, ahogy mi is mások vagyunk. Például az „alku” fázisa legtöbbször kimarad, mert irreális. A haragot felválthatja a hálaadás az együtt töltött évekért. Van olyan helyzet is, amikor beáll egy belső stop, amitől nem jönnek elő az emlékek.

„Az utóbbi tíz évben – amióta meghalt Péter – úgy kell előszedni az emlékeket – meséli Bernadett. – Nem olyan élő, mint a régebbiek. Úgy kell előkotorni, hogy mi is történt azóta…”

A gyász érzelmi feldolgozása általában egy évig tart, ennek „praktikus” okai is vannak. Ez alatt az idő alatt átélhetjük az évfordulókat, de már nélküle… Azt gondolom, hogy én a 4. és 5. szakasznál tartok, mert időnként még szomorú vagyok, hogy fizikailag nincs velem, de elfogadom ezt a helyzetet. A 3. szakaszból (harag) a hálaadás segítségével jöttem ki.

Egyik este imához készülődtem. Valamilyen kötött esti imát szoktam mondani, mint bárki más. De most egy „belső hang” azt mondta, hogy „hagyd ezt! Inkább beszélgessünk! Meséld el a napodat!” „De hiszen úgyis tudod…” „Nem baj, mondd csak, itt állok melletted, a barátod vagyok!”

Azóta azt érzem, hogy nem vagyok (annyira) egyedül. Jézus itt van velem, érzem a jelenlétét, a szeretetét, mindent meg tudok beszélni Vele. Ez nagyon sok örömöt ad, jókedvű leszek, vagy legalábbis derűs. A szeretetét próbálom átadni másoknak, mert azt gondolom, ez a feladatunk, bármilyen életállapotba kerültünk is.