Vendég vagyok a természetben – Demecs Norbi túravezetővel beszélgettünk

Demecs Norbert még csak a 20-as évei közepén járó budapesti fiatalember, de már több mint 10 évnyi tapasztalata van a turisztikában. Túrákat vezet szerte az országban és ma már a határokon túl is. Szakképzett idegenvezető, emellett blogger és kiváló fotós, munkáit többek között a Demecs Norbi túrái és az I love Mátra oldalakon követhetik. Szakmai elismertségét jelzi, hogy a Kékes Online túraszakértője a Mátra Jövője Turisztikai Egyesület alelnöke és immár Heves Megye Nagykövete is. Emellett XVI. kerületi lokálpatrióta, egy számára kedves helyen, a mátyásföldi templom szép kertjében ültünk le beszélgetni egy napfényes délutánon.

Mióta jársz túrázni és kivel voltál először?

Egészen nulla éves koromtól. Anya meg apa itt Mátyásföldön ismerkedett meg. Az apai nagyszülők Tiszaföldvárról kerültek ide, az anyai nagyszülők meg a Nyírségből, Nyírbátor környékéről. Mindketten idejártak a Táncsics iskolába, és akkoriban voltak ilyen ifi táborok, például Parádfürdő környékén is volt egy táborhely, ahová visszajártak, és ott a Mátrában kezdtek összemelegedni. Amikor megszülettem, nulla éves koromtól vittek azokra a helyekre, ahol ők is jártak, utazással telt minden hétvégénk. Pénteken délután indultunk, vasárnap este jöttünk haza. Isaszegen pedig van egy telkünk, oda is sokat jártunk. Aztán apának lett egy olyan munkája, ami miatt Parádra kellett mennie heti 2-3 alkalommal. Egy íjász- és sportbolt, ahol dolgozott, ott készíttette a vesszőfogókat. Apu vitte az anyagot, amiből öntötték, és amikor kész lett, hozta haza. Ilyenkor én is mentem vele. Suli után bepattantunk az autóba, odafele megírtam a leckét az autópályán, utána szabad volt a délután. Akkor kerültem a Mátrával nagyon szoros kapcsolatba, lehettem olyan 2. osztályos. A nyári szünetben meg direkt egész napokra mentünk, reggel beültünk a kisbuszba, leadtuk az öntenivalót, elmentünk egy nagyot kirándulni, este meg fölvettük, és jöttünk haza.

Mindig kettesben mentetek apukáddal?

Ketten apával, vagy ha úgy jött ki, akkor hárman anyával vagy a papával. De mi önállóan mentünk, csak később, amikor olyan 6-dikos voltam, akkor csatlakoztunk néha egy-egy vezetett túrához. Mentünk várakba, fürdőkbe, túráztunk, ettünk valami helyit, aktívan töltöttük el az időt. Ekkor szerettem bele a Mátrába, ami a mai napig nekem egy ilyen különleges burkot képez, amire azt tudom mondani, hogy haza. Egyszer hallottam egy mondatot, talán Liszt Ferenctől származik, hogy „az ember nem ott van otthon, ahova születik, hanem ahol a lelke hazatalál.” Nekem ez a Mátra.

Innen egyenes út vezetett, hogy túravezető legyél? Már gyerekként egyértelmű volt, hogy ezt szeretnéd csinálni?

Nem. Nagyon sokáig nem. Nekem a természet mindig ott volt, és általában, amikor az embertől valamit elvesznek, akkor ébred rá arra, hogy ez mennyire jó. Amikor jött a gimi, a sok tanulás, nagyobb követelmények, akkor nem voltam már annyira szabad, hogy minden hétvégén tudjak menni túrázni. Nem is éreztem jól magam a gimis évek alatt, hiányzott a mindennapokban a természet. Ez az időszak kicsit beárnyékolta a lelki világomat, már vártam, hogy túl legyek az érettségin, s hogy mikor lehetek végre újból „szabad” és önmagam. Közben 2011-ben volt egy meseíró pályázat, ahol első helyezést értem el egy mátrai történettel, egy régi legendát dolgoztam föl. Ezt apukámtól ismertem, mert a szüleim sok ilyen történetet meséltek esténként vagy a kirándulásainkon, ez is közel hozta nekem a Mátrát.

Ezután a siker után kezdtem el blogolni mindenféle témákban, és közte volt a Mátra is. Aztán megtaláltam az I love Mátra oldalt, ami a Szeretlek Magyarország Médiacsoportnak az egyik kezeletlen oldala volt. Jelentkeztem önkéntes adminisztrátornak, és oda kezdtem el posztolgatni. Teljesen szabad kezet kaptam, és pár hónap alatt olyan népszerű lett, hogy felugrott tízezer követőre az oldal. Akkoriban, 2014 környékén, kvázi a közösségi média hajnalán ez nagyon sok volt, mindenki az én írásaimat meg a képeimet osztotta. Mert közben fotózni is elkezdtem. 15 éves koromban eladtam az akciófigura gyűjteményemet, és abból vettem az első fényképezőgépemet, ami már egy profi gép volt, és azzal kezdtem el fotózni. Magamtól tanulgattam és mindenki a csodájára járt. Azon az őszön, 2014-ben hirdettem meg az első gyalogos túrámat, mert úgy voltam vele, ha az emberek kedvelik a munkámat az online térben, akkor talán ezt is fogják. Akkor 16 évesen, én voltam az ország legfiatalabb túravezetője. Előtte, 15 évesen, zárt baráti körben már vezettem túrákat.

Kiskorúként csinálhattad? Nem volt akadálya?

Nem volt akadálya, hiszen a túravezetésre ma sem létezik akkreditált képzés az országban, de természetesen azonnal csatlakoztam egy helyi egyesülethez, a Mátra Jövője Turisztikai Egyesülethez, akik nagyon sokat segítettek mindenben. Persze amint betöltöttem a 18. életévemet, elvégeztem egy túravezető tanfolyamot, de hivatalos iskolai elismerést csak az idegenvezető szakma adott a későbbiekben. Akik meg jöttek a túrára, biztos látták, hogy egy fiatal srác vagyok, de nem gondolták, hogy csak 15-16 éves.

A természet meg a túrázás szeretetét értem, de honnan jött az a vágy, hogy ezt megoszd másokkal, hogy beszélj egy csoportnyi ember előtt?

Én alapjáraton színésznek készültem. Gór Nagy Mária Színitanodájába jártam, Farkasházi Réka tanított ott három-négy éven keresztül. Nagyon hálás vagyok nekik. Ők mindig hangsúlyozták, hogy nem színészeket akarnak nevelni, hanem olyan stabil, határozott, erős személyiségeket, akik egy kis karizmával, egy kis határozottsággal az élet bármely területén megállják a helyüket. Tehát bennem volt ambíció arra, hogy szerepeljek. A másik, hogy mi rengeteg információt, összegyűjtöttünk apával a helyiektől, archívumokból, levéltárakból, nagyon szeretünk ilyen dolgok után kutakodni. Ez a kettő találkozott a túravezetésben.

Rögtön sikeresek voltak a túrák?

Nagyon sokan eljöttek már az első túrára, és gyorsan kialakult egy kör, akik elkezdtek járni. 2015 tavaszán már volt olyan, hogy 80-an, 100-an voltak egy túrán. Onnantól ez a kis patak elindult, és utat tört magának. 2017-ben beiratkoztam a Gundel Vendéglátóipari Iskolába, ahol turizmus-vendéglátás szakon végeztem, mint idegenvezető. Közben 2018-ban túravezetői képesítést szereztem. 2019-ben volt egy nagy áttörés, mert akkor keresett meg a Gasztroangyal stábja, a Borbás Marcsiék, hogy forgatnának egy adást a Mátrában, és felkértek, hogy szerepeljek az egyik blokkban. Abban a műsorban a főzés mellett mindig helyi értékeket is bemutattak, és abban szerepeltem én. Ez akkor 20-21 évesen nagy megtiszteltetés volt, és ez a műsor nagyon nézett volt, így sok emberhez eljutottam. Voltak azért már előtte is nagy nézettséget hozó videóim, például amikor 2017 tavaszán, húsvét után havazott fönt a Mátrában, és élőben bejelentkeztem, egymillió ember nézte. Kezdetektől fogva sok érdeklődőt vonzott a munkám, de ez az időszak volt az, amikor még több emberhez eljutottam. Azon a nyáron döntöttünk úgy, sokak kérésére, hogy ne csak a Mátrában legyenek túrák. Először a főváros környékén, a Gödöllői-dombságban aztán a Bükkben kezdtünk túrákat szervezni, a Covid után pedig megkeresett egy buszos cég, az Abibusz csapatából Judit és Gábor, hogy ha távolabbi helyekre szerveznék túrákat, szívesen együttműködnének. A mai napig együtt dolgozunk. Nagyon jó visszajelzés, hogy amikor meghirdetünk egy programot, fél óra, órán belül elfogynak a jegyek. Idén eddig minden túránk teltházas volt. Nagy az igény arra, hogy az emberek irányított módon ismerjék meg a természetet.

Mesélsz arról, hogy néz ki egy ilyen túra? Mire számíthatnak a jelentkezők?

Nekem fontos, hogy ez ne csak a természettel való találkozás legyen, hanem egy lelki élmény is. Annyi minden van körülöttünk, ami szorongást generál az emberekben. Én feladatomnak éreztem a kezdetektől fogva, hogy ott félre tudjuk tenni a szürke hétköznapi gondokat. Emiatt is van létszámkorlát, ami fölé nem megyünk, mert nekünk fontos, hogy élményt adjunk, ez nem tömegrendezvény. Mindig ketten vagyunk egy kollégámmal (általában a nagynéném, Demecs Éva az), én megyek elöl, ő hátul, és rádiós összeköttetésben vagyunk. Van egy túratempó, ami könnyedén teljesíthető, nem rohanunk, mindig bevárunk mindenkit. Az elején van egy köszöntő, ahol elmondjuk, hogy mi vár rájuk ma. A túra közben is folyamatosan beszélgetek az emberekkel, és vannak megállók, ahol elmondom, hogy itt mit látunk, miről nevezetes ez a hely, és mindig megpróbálom belevinni a személyes érzéseimet, emlékeimet, mert azt gondolom, hogy mindig lelkek találkoznak, nemcsak testek, ezért személyesebb dolgokat is belefűzök.

Egy túrán meg kell érkezni, abban az 5-6 órában ott együtt vagyunk, és aki képes figyelni rá, az egy lelki utazást is kap.

Kijött a négy fal közül a természetbe, hogy elérje az útja során, amiért odajött, mert azt gondolom, hogy mindenki odajön valamiért. Megható üzeneteket szoktam kapni, megköszönik, hogy segítettem közte és a természet között megteremteni a kapcsolatot. Ez nagy öröm nekem, mert mindig arra törekszem, hogy azt a kapcsolatot, azt a harmóniát a természettel meg tudják teremteni. Van, hogy az egész túrán érzi ezt, de lehet, hogy csak egy pillanat van. Ez nem mindig jön létre magától, irányítani kell. Sokszor van olyan, hogy meg kell állnunk, ide kell tennem az ujjamat a szám elé, föl kell tenni a kezemet és várni a reakciót, hogy mikor érkezik meg. Egy darabig még zsizseg, aztán átkúszik abból a nyüzsgésből a teljes csenddé az a pillanat, és akkor mindenki észreveszi, hogy hoppá, hol vagyok, miért jöttem, és akkor van egy megérkezés. Nyilvánvalóan ahány csapat, annyiféle túra. Mindig látom, hogy mi az, amit még elvisel egy adott összetételű csapat, és mi az, ami már túlmutat a befogadóképességen. Ez nagyon változó. Nem lehet mindig katarzisokat megélni, de az mindig egy tudatos dolog, hogy ez a lelki kapcsolat a természettel megszülessen.

Azt gondolod, hogy nemcsak egyszerűen élveznünk kell a természet szépségeit, hanem mélyebben is kapcsolódnunk kell vele?

Igen, és én missziómnak érzem, hogy segítsem ezt a kapcsolatot. Olyasmi ez, mint az edző, akinek az a feladata, hogy motiválja és felkészítse a mentoráltjait a megmérettetésre, amit ő már ismer. Amikor elhatároztam, hogy szeretnék túrákat vezetni, de már a blognál is az volt az alappillérem, hogy úgy adjam át a természet szeretetét, mint ahogy én is megkaptam gyerekként, hogy vigyázzunk rá, ne szemeteljünk, ne tegyünk kárt a növényekben, élőlényekben, életközösségekben, ne romboljunk, hanem építsünk. Az Ószövetségben van megírva, hogy az Isten azt mondta az embernek, hogy vond uralmad alá a földet, de ez nem azt jelenti, hogy uralkodj rajta, hanem azt, hogy a saját erőddel és a lelkeddel szolgáld ki azt a teremtett világot, amit az Isten megadott nekünk! Óvd, védelmezd, gazdagítsd, vigyázz rá! Akárhányszor kimegyek a természetbe, így megyek ki, mindig tudatosítanom kell magamban, hogy vendég vagyok, és meg kell újítanom azt a kapcsolatot, amit eddig ápoltam, akár valami újnak a felfedezésével, amit eddig nem tapasztaltam.

Jut arra időd, hogy egyedül is kimenj és ápold ezt a kapcsolatot?

Jut. Azért is, mert a szakmánk része, hogy az adott túrát, amit meghirdetünk, egy-két héttel előtte mindig bejárjuk, akár ismerjük a terepet, akár nem. Tudnunk kell, hogy változott-e valami, történt-e természeti kár, lett-e bármilyen akadály az út során? Gyakran bele lehet futni olyanba, hogy elmosott egy hidat vagy egy utat a víz, magánterület lett egy adott rész, ahol áthaladt egy túraút, ezért elterelték, fákat döntött ki a szél, ezért járhatatlan az út. Ez nagyon fontos, mert az emberek számítanak a biztonságra is, amit azáltal kapnak meg, hogy ez egy koordinált program. Ezeken a bejárásokon jut idő arra, hogy én is mélyebben kapcsolódjak az adott helyszínhez, amit utána át tudok adni. Nyilván ez az élmény néha erősebb, néha gyengébb, de megvan.

Követem a Facebook oldaladat és látom, hogy a lakóhelyed szépségeit is meg szoktad osztani. Gyermeki rácsodálkozással tudsz örülni egy virágzó fának, egy mátyásföldi utcának, egy kismadárnak is. Fontosnak érzed, hogy értékeljük, ami az orrunk előtt van?

Igen, ez is egyfajta megérkezés, hogy észreveszem, ami körülöttem van. Sokan elmennek messzire akár zarándokútra, akár nyaralásra, és biztos, hogy ott sok szépség van. Csak ne úgy menjünk, hogy közben azt mondjuk, hogy itthon semmi nincs, mert ez nem igaz. Aki ezt mondja, az nem kellőképpen ismeri azt, ami az orra előtt van. Itt a Pilóta utcában is, nem tudok úgy elmenni ezen a fasoron, hogy egy fotót ne csináljak róla. Mindegy, hogy ősz van, nyár, tél vagy tavasz. Télen hófehérek ezek a fák, most zöldes árnyalatúak, és ilyenkor a kérgük fölvesz egy olyan színárnyalatot, ami hamvas szürkévé varázsolja őket, ősszel egy gyönyörű színpaletta az egész. Nekem fontos, hogy rácsodálkozzak ezekre a szépségekre, amik itt vannak karnyújtásnyira, vagy egy-két órányira autóval. Én nagyon szeretek utazni, szeretem felfedezni más országok kultúráját, természeti adottságait, voltam többször Izlandon is, mert gleccsereket, sarki fényt, meg olyan vízeséseket csak ott láthatok, de soha nem azért megyek el, mert itthon nincs elég látnivaló.

És úgy általában mennyire bánunk jól a természettel, mi a te tapasztalod?

Évente több ezer emberrel találkozok személyesen, és azáltal nyilván rossz példákat is látok, de azért többnyire jót, és azoknak az embereknek, akik a túráinkra jönnek, nem kell elmondani, hogy viselkedjenek. Vannak persze olyan frekventált pontok, ahová olyan emberek is kimennek, akik sajnos nem rendeltetésszerűen használják a természetet. Múltkor láttunk is ilyet egy kegyhely környéként a Pilisben. Ordított a zene, eldobálva a csomagolópapír, a nem tudom én micsoda. Mi csapatostul voltunk, és akkor odamentünk páran, hogy ezt esetleg nem éppen így kéne. De csúnya revansot kaptunk. Nem értették meg. Nyilván nem az én dolgom megváltani a világot, de ha ilyet látok, akkor igyekszem tenni valamit. A médiában és a túravezetéseim során is mindig belefűzöm azt, hogy mik az alapvető, íratlan szabályok a természetben. De tenni is igyekszünk: szoktak lenni szemétszedő túráink is, amikor direkt azért megyünk.

És kik mennek el egy ilyen szemétszedő túrára? Az már munka, nem annyira kikapcsolódás!

Van egy több száz főből álló mag, egy törzs, mi így nevezzük, akik rendszeresen járnak velünk túrázni, és bármilyen feladat van, például hogy szedjünk szemetet, ők jönnek. Nemrég találtunk egy forrást, amit valakik eltömítettek: vettek egy pár gallyat és eldugították a forrásvíz útját. Voltak a csapatban lelkes önkéntesek, akik vállalták, hogy odamennek a Mátrába és felújítják azt a forrást, hogy utána a víz újra rendelkezésre álljon. De gyűjtöttünk már adományokat olyan szervezetnek, akik utána jóval nagyobb hatósugarú körben tudják megtenni az ilyen jellegű feladatokat. Mi így gondolkodunk, segítő kezet nyújtunk egymásnak, egymás lépésébe lépünk, így szoktuk mondani.

Már egy ideje követtem a túrázós oldaladat, amikor egyszer csak megláttalak egy misén a mátyásföldi templomban. Felnőtt megtérő vagy?

Az anyai nagymamám volt mélyen vallásos, ezáltal anya is ebben nevelkedett, és innen hoztam a katolikus hitet. Apai családom reformátusok, az a családi ágam is hisz az Istenben, de nem olyan módon, mint ahogy a nagymamám, és nekem az tetszett, ahogy ő mesélt Jézusról, a Szűzanyáról, Istenről. Nekem szívfájdalmam volt, hogy mivel református és katolikus oldal is van, egy ilyen „vallásháború” volt a családban, és emiatt nem kereszteltek meg gyerekként. Nem tudták eldönteni, hogy melyik felekezet legyen, de elsősorban, hogy ki legyen a keresztszülő. Sokszor elsétáltunk a mamával ide, direkt akkor, amikor tudta, hogy Béla atya itt van és mondta neki, hogy a Norbikát meg kéne keresztelni. Béla atya meg azt válaszolta, hogy persze, Kati néni, igen, de járjon el hittanra, mint mindenki más, és majd akkor. De én akkor nem akartam járni. Mindig istenhívőnek és katolikusnak tartottam magam, de templomba nem jártam. Volt az Isten, voltam én, és ez így jó volt. Amikor a mama meghalt 2020-ban akkor kezdtünk el a családdal többször templomba jönni. A temetés kapcsán ismertük meg jobban Márton atyát, aztán elhívtuk, hogy lakásszentelőt tartson. 2022 márciusában szólt nekem meg az unokatesómnak, Nikinek, a mama másik unokájának, hogy indul egy ilyen Alfa kurzus, és javasolja, hogy jöjjünk el. „Dehogy jövök én ide!” – gondoltam, de a Nikire tekintettel csak eljöttem. Még első alkalom után is azt mondtam neki, hogy „figyelj, nagyon aranyos a Márton atya, eljövünk, megnézzük a kisfilmet, amit levetítenek, de a szünetben angolosan távozunk.” Aztán valahogy nem jött össze. A Jóisten így munkálta. Nekem nagyon meghatározó volt egy festmény, ami Krisztust mutatja egy ajtó előtt, kezében egy lámpással, ahogy éppen kopogtat, de az ajtón nincs kilincs. Márton atya úgy magyarázta, hogy nem azért nincs kilincs az ajtón, mert a festő bénázott, hanem azért, mert ha halljuk a kopogtatást, mi dönthetjük el, hogy kinyitjuk-e az ajtót vagy nem.

Akkor azt mondtam, hogy kinyitom az ajtót, nemcsak az Istennek, hanem Jézusnak is, és ajtót nyitok ennek az egésznek, amit ő kér tőlem.

Így indult el az utam, utána lettem katekumen, és tavaly húsvétkor járultam szentségekhez, októberben megbérmáltak, és ez a folyamat megerősített abban, hogy valaki kísér, fogja a kezem és ott van velem.

Ez a hitben való megerősödés hatással volt valamilyen módon a szakmai életedre is?

A szakmai életemre is, a hozzáállásomra is hatással volt. Én eléggé szangvinikus vérmérsékletű ember vagyok, nagyon hirtelen ki tudok csattanni, ha valami pozitív dolog történik, de a rosszban ugyanígy, és tudok nagyon mérges lenni. Mióta a Jóistent kérem, hogy segítsen dolgozni ezen, azóta sokkal könnyebb. A forrófejűségemből talán egy picikét visszább tudtam venni, ami a szakmámban is segít áttekinteni bizonyos helyzeteket.

Mondtad, hogy mindig is hívőnek tartottad magad. Miben érzed a különbséget most, hogy hivatalosan is az egyházhoz tartozol?

A Jóisten mindig tudta, hogy én hiszek benne, imádkozok hozzá, és hozzá tartozónak érzem magamat. De az egy kegyelmi állapot, hogy egy felszentelt ember által, a Jóisten hívására megtörténtek ezek a szentségekhez járulások. 2023. április 8-án voltam elsőáldozó, azóta se éreztem nagyobb kegyelmet annál, mint amikor áldozok. Az nekem egy fantasztikus érzés, mintha elrugaszkodnék a földtől. Azóta is, minden áldozáskor. Nyilván valamikor erősebb, valamikor gyengébb, de érzem. A túrákon is nyíltan felvállalom, beszélni szoktam a hitről, a hitemről, ha egy szent helyen vagyunk: egy forrásnál, kegyhelynél, feszületnél.

Ha valamilyen ünnephez kapcsolódunk, akkor fel szoktam olvasni egy evangéliumi részletet, picikét beszélek erről, vagy akár közösen imádkozunk a csapattal, de mindig hozzáteszem, hogy ez nem kényszer, csak az vegyen részt, aki úgy érzi. Azt is el szoktam mondani, hogy nekem mindegy, hogy katolikus, református, hívő vagy nem hívő valaki, mert nem ez a lényeg. Egyszerűen próbálunk egy olyan helyzetet teremteni, ahol az Istenhez egy picikét közelebb kerülhetünk. Ezek nagyon meghitt pillanatok szoktak lenni. Egy ilyen alkalommal Fallóskúton, talán pont pünkösd volt, együtt imádkoztunk a szent forrás körül, aztán ahogy elindultunk vissza Mátraszentimre felé, kiértünk az erdőből egy kis tisztásra, és egy szabályos angyalszárny volt az égen. Ott páran imára kulcsolták a kezüket, egyesek leborultak a földre, mások sírtak vagy a hideg rázta őket, ez sokakat megérintett. Tiszta jel, kinyilatkoztatás volt az Istentől.