Milyen vezetőkre van szükségünk a 21. században?

Általánosságban ahhoz vagyunk szokva, hogy azt gondoljuk: a vezetőnek (leadernek) erős, hajthatatlan jellemmel megáldott személyiségnek kell lennie, és olyan meggyőző erővel rendelkeznie, hogy képes legyen magával ragadni a többieket az általa meghatározott célok felé, amelyekről el tudja hitetni, hogy azok mindenki valódi és szívből jövő céljai.

Susan Cain észak-amerikai szociológus az egyetemi kutatásai jelentős részét annak szentelte, hogy azt az „extrovertált” személyiségtípust tanulmányozza, mely – véleménye szerint – a vezető figurájára jellemző volt a saját nemzetében, főleg a 20. század első évtizedeitől kezdve. Ez egy sármos, elbűvölő, varázslatos, vonzó, ragyogó, domináns, döntésképes, energikus egyén, akiről az ország azt akarta mutatni, hogy íme, ilyen a tipikus észak-amerikai ember: ezt a képet pedig a világ nagy része átvette, ez lett a leader emblémája vagy jelképe.

Egyik könyvében, ami 2012-ben jelent meg (Quiet, az introvertáltak hatalma, Bompiani), Cain azt mondja, egy ideje változnak a dolgok ezen a téren. Egy új személyiségtípus kezd kiemelkedni: pont az introvertált, az elmélkedő ember, akit higgadtság jellemez, aki figyelmét egyre inkább a társadalmi környezetre összpontosítja, és egy újfajta, a megszokottól teljesen eltérő vezetői attitűdöt gyakorol.

Míg a hagyományos „extrovertált” vezető előnyben részesíti a cselekvést az elmélkedéssel szemben, a leader új típusa az ellenkezőjét teszi: jobban szeret időt szentelni a dolgok megértésére, mielőtt bármibe is belefogna. Számára a gondolkodás nem egy gyanút keltő dolog, ahogy ezt az aktív vezető gondolja, és főleg nem hiábavaló.

Az „introvertált” vezetőnek – Cain besorolása szerint – egyik ragyogó példája Gandhi. Jól leírja ezt a típusú hozzáállást az az eset, amikor Gandhi a fővárosba ment, hogy beszédet mondjon a Kongresszuson: ehhez többezer kilométert utazott vonaton. Útközben meglátogatta hatalmas országának falvait. Egyszerűen ragadta magához a szót, az volt a célja, hogy rávilágítson az emberek valós helyzetére. A teremre hihetetlen csend borult. Új vezető született, olyan, aki erőszakmentességet hirdetett, aki kivívta többezer éves nemzetének Angliától való függetlenségét. Leszögezhetjük, hogy manapság sok domináns és energikus, extrovertált ember, akik vezetői babérokra törnek, valójában gyenge lábakon állnak. Kártyavárként omlanak össze nehéz helyzetekben. Mindenekelőtt pedig nem tudnak másokat meggyőzni, mert tulajdonképpen híján vannak az önálló gondolatoknak.

Jól van, jöjjön hát ez az új vezetői típus! Szükségünk van rá. Jobban mondva, a világnak szüksége van ma rájuk, a „közösség élére álló vezetőkre”, döntésképes személyekre, akik meggyőzőek és energikusak is, akik képesek a MI-t a kizárólag ÉN-központú gondolkodás elé helyezni. Akik tudatában vannak annak, hogy az erő a közösség létrehozásából fakad, nem pedig a széthúzásból. Olyan személyek, akik egyetértésre törekednek, akik jóra fordítják az idegőrlő győzni akarás szellemét, mindenkinek helyet találnak, még a leggyengébbeknek is.

A „közösségi vezető” számára fontosabb a meghallgatás, mint a beszéd, fontosabb az idő, mint a tér, többet ér a szelídség, mint az erőszak, értékesebb, hogy másokat is hagyjon tevékenykedni, mint a „mindent én csinálok meg”, fontosabb a szolgálat, mint a jövedelem, értékesebb a szeretet az egoizmusnál, előbbre való az összhang a ráerőltetésnél, a bölcsesség az ideológiánál.

A szerző a Fokoláre Mozgalom társelnöke. Filozófiából szerzett diplomát, teológiából doktorált, a teológiai antropológiára és a morálteológiára szakosodott.