Kéktúra: a fenntartható nyaralás egy módja

Egyre többen vágnak neki Magyarország leghosszabb egybefüggő túraútjának, a Kéktúrának. Aki nem próbálta, nem is tudja, milyen lelkesítő tapasztalat a pecsétek gyűjtése, mennyi élmény, öröm forrása a túrázás. S amire kevesen gondolnak, milyen jó alternatíva, ha a környezetvédelmet és a fenntarthatóságot is figyelembe szeretnénk venni. Mi kipróbáltuk, elmesélem.

A napokban került elém egy 10 pontos javaslat arról, hogyan nyaralhatunk úgy, hogy minél kevesebb kárt okozzunk a természetnek és az emberi kultúrának. A szerzők, akik a nemzetközi EcoOne csoport tagjai, Ferenc pápa Laudato sí című enciklikájából inspirálódtak.

Ahogy olvastam, hirtelen ráébredtem: mi ezt csináljunk, hiszen a családommal lassan 6 éve elkezdtük a Kéktúrát, és már több mint 66%-át teljesítettük is.

A 10 pont segítségével saját élményeinkből kiindulva összeszedtem, miért felel meg a Kéktúra a fenntartható nyaralás kritériumainak. Talán még az is kiderül kis írásomból, hogy miért szeretjük.

1. Fedezzük fel a kapcsolatot a természettel, vegyük észre gazdagságát!

Egy puhány városi családnak, mint amilyenek mi vagyunk öt gyerekünkkel, alapvető élmény a túrázás során a természet közelsége – év közben erre nagyon kevés lehetőségünk van. S most ne csak a szép virágokra, festői tájra, szédítő magasságú fenyőkre gondoljunk, hanem a természet kevésbé romantikus oldalaira is: a zuhogó esőre, akkora ködre, hogy a kilátóból a lent maradt családtagunkat se látjuk, nemhogy az állítólag lélegzetelállító tájat, a szúnyogra, az egyéb apró, számunkra ismeretlen, de annál idegesítőbb rovarra, amikkel telemegy a szemünk, és ha esetleg beszélgetnénk, a szánk is. Vagy éppen a tűző napra, a bogáncsokra, csalánra és egyéb millió kellemetlenségre, amit városainkból már (mi tagadás, hál’Istennek) kiiktattunk. S mindez valahogy mégsem szegi kedvünk. Van, hogy akkor ott megfogadjuk, hogy soha többet, de általában már a hazaúton a következő szakaszt tervezzük.

2. Fedezzük fel a helyi kultúrát!

A Kéktúrának ez is egy megkerülhetetlen aspektusa, szinte nem is kell rá tudatosan törekedni. Különösen azokon a szakaszokon, amelyek nem a nagy erdőségeken vezetnek át, hanem falvakkal meghintett dombságokon, például Nógrádban, a Cserhátban a szálláson találkozunk a helyi jellegzetes ételekkel, látjuk az épített környezet sajátosságait, itt-ott halljuk a tájszólást.

Egyik emlékezetes kalandunk épp ehhez a tájhoz fűződik. Nem mindig könnyű 7-10 személyre szállást foglalni (néha barátokkal együtt megyünk), és az internetet böngészve Terényben nem is találtam semmit. Felhívtam hát a plébániát, hátha ott alhatunk. Alhattunk is. Azonban a régi ház nem volt éppen a mai igényeknek megfelelően berendezve, s hát tiszta se igazán. A rossz élményt azonban ellensúlyozta a helyi kultúra: egy asszony a faluból rendelésünkre juhtúrós sztrapacskát készített nekünk, s ilyen finomat se előtte, se azóta nem ettünk a túráink során. Ráadásul a sekrestyés néni megmutatta nekünk a helyi templomot, ahol még kötéllel kell harangozni, így a halottak napi harangszót részben a mi gyerekeink szolgáltatták.

3. Értékeljük a helyi lakosság bölcsességét!

A Kéktúra útvonalán fekvő helységekben általában örömmel látják a kéktúrázókat, akik hálás vendégek: egy ágy, zuhanyzás, egy jó vacsora, más nem is kell. A valóságban azért nem botlik az ember mindenhol a falu öregébe, aki gyorsan elmeséli a jelentősebb helyi jellegzetességeket, mint azt a Másfélmillió lépés című filmben látjuk. De azért előfordul, hogy egy beszédesebb vendéglátóval eldiskurálva megtudunk ezt-azt a falu múltjából, vagy felhívják figyelmünket egy-két látnivalóra. Máskor onnan érkezik a bölcsesség, ahonnan nem várnánk.

Keleméren, a gömöri dombság egy kis falujában a faluszéli romos házból szólított meg minket egy asszony, amikor látta, hogy reménytelenül keressük a térképen jelzett ösvényt, ami egy földvárhoz vezetett. Az utat teljesen benőtte a gaz, csak a helyi bölcsesség tudhatta, hogy ott ösvény vezet. Az önzetlen segítség nagyon jól esett, főleg annak fényében, hogy néha még kéktúrás blogokon is milyen előítéletek keringenek a szegényebb borsodi települések lakosainak viselkedéséről.

4. Támogassuk a természetvédelmi területek fenntartását, és a lehető legkevesebb kárt okozzuk jelenlétünkkel!

Ma már a rendszeresen túrázók számára egyértelmű, hogy a szemetet nem szabad az erdőben hagyni, sajnos ennek ellenére sokszor látni szeméttel feltöltött tűzrakóhelyeket vagy illegális szemétlerakókat. Ami számunkra felnőttként tanult „különleges vállalás”, például, hogy szelektíven gyűjtjük a szemetet vagy ha lehet, nem csomagoljuk fóliába, nejlonba a szendvicseket, az a gyerekeink számára már természetes. A többnapos túrák során az se igazán kísért, hogy leszedjük a védett növényeket, hiszen úgyse tudjuk őket hazaszállítani. Legfeljebb kisebb fiaim szeretnek egy-egy botot vagy érdekes alakú követ magukkal hozni, volt olyan nagy méretű bot, amit 10 éves fiam 3 napon át,  majd’ hetven kilométeren keresztül cipelt magával. S noha a fákba karcolni a monogramunkat szintén nem szokásunk, ez az egyébként elítélendő divat egy alkalommal igen jól jött.

Kis rövidítés reményében egy nem jelzett, de a térképen jelölt ösvényen akartunk levágni egy nagyobb kanyart. Az ösvény eleje viszonylag széles volt, és jól járható, de pár száz méter után egyszerre eltűnt: mindenhol kidőlt fák keresztezték, aztán már azt se tudtuk, vajon merre tartott… Vagyis nem tudtuk volna, ha a férjem rá nem jön, azokat a kidőlt fákat kell keresni, amiken van valami karcolás, monogram, I love you felirat, hiszen azok álltak az egykori ösvény mentén. Hát az út rövidebb lett így, de gyorsabb semmiképpen sem. Tanulság: jobb a kéken maradni.

5. Mérsékeljük energiafogyasztásunkat!

Az energia szó, ha kéktúrázunk, kizárólag megújuló energiát jelent. S a megújításához müzliszelet, aszalt gyümölcs, csúcs-csoki, árnyékos köveken üldögélés kell, amiből remélhetőleg elég áll rendelkezésre, ha elég körültekintően pakoltunk. Télen a fűtést a kapaszkodók és – nagykorúak számára – esetleg a laposüveg biztosíthatja, nyáron a hűtést a jól beosztott vízkészlet. Ebből sajnos valóban olykor mérsékelni kell a fogyasztásunkat, ha például a bejelölt kékkutak nem működnek, a térképen jelölt forrás nincs sehol. De micsoda élmény volt, amikor a Zemplénben a késő délutáni kánikulában, az utolsó korty vizünket is elfogyasztva végre beértünk a faluba, és megláttuk a kutat! (A szálláson aztán észrevettük, hogy az egyik hátizsákban még volt egy érintetlen kulacs.)

6. Közlekedjünk környezetvédően!

Ez a pont szintén rendkívül könnyen teljesíthető, ha kéktúrázik az ember. Kis országunkban repülőre, ugye, nem érdemes ülni. (Bár a hévízi szakaszhoz közel van Sármellék repülőtere :). Sőt, valójában a leggyakrabban még az autót is egyszerűbb otthon hagyni. Hiszen a Kéktúra nem körtúra. Elindulunk egy reggel, és egy vagy több nap után egy este sok kilométerre odébb fejezzük be nyaralásunkat. Nos, lehet az autót a kiindulópontnál hagyni, majd visszamenni érte, nagyobb társaságok néha két autóval furikázzák a sofőröket az egyik végpontnál hagyott autótól a másikig, de általában a legegyszerűbb felcsapni a menetrendek.hu-t és vonatra, buszra szállni. Eddig mindig oda- és hazaértünk. Mondjuk a buszozást, főleg a falvakból ki-be kanyargó helyi járatokon, szokni kell, és kisebb gyerekek szüleinél nem árt, ha van néhány nejlonzacskó (vagy Daedalon tabletta.) De így utazva olyan tájakat is láthatunk (nem száguld mellettünk a táj, csak komótosan döcög), amin nem vezet keresztül az utunk, vagy éppen hazafelé buszozva az ablakon kinézve újraláthatjuk, amit egy-két nappal azelőtt a turistaútról csodáltunk. S még egyszer összegezhetjük magunkban az átélteket.

7. Élvezzük az egyszerűséget, legyünk szabadok!

Pontosan. Engedjük el a túlzott civilizációt: angol WC helyett bokor, espresso macchiato helyett Nescafé kulacsból, kés-villa helyett bicska. Az öltözék is a kényelmet szolgálja, senki nem akad fenn egy piros póló és egy rózsaszín hátizsák egymást ütő színein. Néha persze vágyakozunk a civilizáció áldásaira: milyen jó lenne egy mosógép, ha már a túranadrágunkon több a sár, mint a textil. Velünk mondjuk megtörtént, hogy amikor Makkoshotykán Vilma néninél, aki a kéktúrázók körében fogalom, kiteregettük kicsit száradni a sáros ruhákat, ő reggelre kimosta nekünk.

8. Ismerjük meg a helyi kulturális és technológiai értékeket!

Ezt a pontot tudatosan kell betervezni. Amikor elkezdtük a Kéktúrát, volt, hogy nem számoltunk azzal, hogy maradjon idő az útba eső vár megnézésére, és rossz érzés volt úgy otthagyni a települést, hogy a híres várat csak messziről láttuk. Ezért, főleg a nyári, 4-5 napos túrákon igyekszünk tudatosan úgy beosztani a napokat és a túrák hosszát, hogy legyen idő a helyi nevezetességekre is. Ebből az egyik legemlékezetesebb a zempléni túránkra esett. Itt pihenésül egy egész napra megszakítottuk a túrát, és bebuszoztunk Sárospatakra. A „vadiúj” és maximálisan közönségorientált füzéri vár után a sárospataki vár és múzeum „komolysága” és kevéssé látogatóbarát jegyrendszere kissé mellbevágó volt. Hosszasan álltunk sorba (olyan sokféle és bonyolult jegyfajta van, hogy egy-egy látogató hosszú perceket töltött a kasszánál). Amikor végre sorra kerültünk, és a hölgy kiosztotta a jegyünket, elmagyarázta melyik hova és hogyan érvényes, még odafordult hozzám, és azt mondta: “Kérem, várjanak egy kicsit. Önök idén az 50 000. látogatóink, ezért egy kis ajándékkal szeretnénk kedveskedni Önöknek.” S kezembe nyomott egy nagy könyvhalmot a vár történetéről, a múzeumról, a Rákócziakról. Nagyon örültünk a meglepetésnek – akkor. Másnap reggel, amikor a könyveket bepasszíroztuk a grammra megfontoltan bepakolt hátizsákokba, kis üröm is vegyült az örömbe, de elvégre mindig kell a nagyobb kihívás.

Megérkezett az ötvenezredik látogató

9. Építsük be a pihenés idejét személyes és közösségi életünkbe!

Családdal kéktúrázni azt jelenti, hogy sokféle igénynek, ritmusnak kell megfelelni. A gyorsan célba érni vágyók, a fontolva haladók, a fotózgatók és valamit mindig igazgatók kell, hogy elviseljük egymást. Megfigyeltük azonban, hogy éppen a legfárasztóbb napok végén, amikor megérkezünk, túl vagyunk a vacsorán – s ebből a szempontból mindegy, hogy helyi vendéglőben eszünk-e, vagy zacskós levest paradicsomos tésztával –, mindenki felszabadul, a különböző életkorú gyerekeink egymással viháncolnak, amire a hétköznapokon ritkán akad példa.

Ez még fokozódik, ha időnként barátokat is hívunk, tartsanak velünk. Ami plusz bonyolításnak tűnik, az egyben gazdagító élmény is. Még több lehetséges beszélgetőpáros, még többfajta téma, esténként pedig néha még a (kisméretű!) társasjáték is előkerülhet.

10. Tekintsük a nyaralást a belső életünk elmélyítésére szánt időnek!

Bevallom, eddig nem jutott eszembe, hogy a Kéktúra a belső életem elmélyítésére is alkalmas lehet. De most visszagondolva azért felidéztem egy-két emléket, amikor hallótávolságon kívül került a kisebb gyerekek folyamatos beszélgetése a Pokémonokról, a Star Wars-ról vagy a Harry Potterről, s negyedórát szinte egyedül mentem, olyan idillikusan, ahogy az ember azt otthon a buszok mormolása mellett elképzeli. S tényleg, ezek a pillanatok közelebb visznek minket önmagunkhoz, van idő kicsit elgondolkodni arról, amit nap mint nap élünk. Lehet, hogy a házastársunkkal is sikerül kicsit többet, kicsit alaposabban beszélgetni, ami saját benső világunkra is visszahat. S hogy egy szép, valóban lelki élménnyel zárjam: a Kéktúra Bakonybélt is érinti, és az, hogy a társaságból egyedül elmentem az esti zsolozsmára, valóban szinte zarándoklattá változtatta számomra az aznapi túrát.