Néha szálljunk ki a mókuskerékből!

Dimbes-dombos városban lakunk: bőven vannak emelkedők is, lejtők is. Tavasszal sokan pattannak nyeregbe, és némi elemózsiával feltarisznyázva felnőttek, gyerekek, egész családok indulnak biciklitúrára. Volt, hogy megálltunk, és örömmel szemléltük a tekerés ritmusát: lassítás-száguldás, felfelé lassú pedálozás, lefelé szinte repülés.

Az életünkre gondoltunk, különösen a legutóbbi járványos időszakra: mi is lassítani kényszerültünk. Most azonban nem csak a tevékenységeink számának csökkenéséről szeretnék beszélni – ami egyaránt okozhatott törést a kapcsolatainkban és az anyagi helyzetünkben is –, hanem arról, hogy a lelkünket is lassításra kell intenünk, hogy ezáltal jobban észrevegyük az élet szépségeit. A lassítás azt jelenti, hogy minden pillanatot tudatosan élünk meg, azt jelenti, hogy gyakran feltesszük magunknak a kérdést: „Miért vagyok itt? Miért csinálom ezt?”, és így újra felfedezzük, mi motivál, mi az értelme annak, amit épp teszek. Egy dolog becsomagolni az ajándékot, de egészen más azt szeretettel csomagolni, arra gondolva, akinek majd átadjuk.

Élni kell, nem túlélni. Így jobban meg tudjuk hallgatni a másik embert, finomabb lesz a nagy gonddal készített étel, tudunk majd sietség nélkül sétálni, olvasni, zenét hallgatni, értékelni minden egyes találkozást, figyelmes tekintetet. Próbáljunk meg belenézni annak a kéregetőnek a szemébe, akivel az utcán összetalálkozunk, váltsunk vele pár szót; megtapasztalhatjuk a különbséget, hogy

milyen a tudatosan megélt pillanat, és milyen az, amely csak eltelik, tulajdonképpen észrevétlenül.

Érthető, hogy ez nem mindig könnyű, különösen, ha a családot szinte beszippantja a sürgető tennivalók özöne. Sok dolgunk van: dolgozni, vásárolni, a gyerekeket elkísérni iskolába, edzésre, fogorvoshoz, házi feladat, rendrakás… Mindenesetre, a lehetőségeinkhez mérten meg kellene próbálni új szokásokat beiktatni, új döntéseket hozni – ez elengedhetetlen, mert a családi egység fontosabb, mint a munka, az ima fontosabb, mint a teendők, a pihenésre szükségünk van ahhoz, hogy jól el tudjuk végezni a ránk bízott napi munkát, a belső békére pedig gyakorlatilag mindennél jobban szükségünk van…

A lassításhoz bátorság kell, mert ez egy kicsit azt is jelenti, hogy az árral szembe megyünk. Mindenki rohan. Mégis, ha „belül” lelassítunk, ha nem engedjük, hogy gyötörjenek az aggodalmak, hogy elragadjon a karriervágy, vagy megbénítson a félelem, hogy lemaradunk valamiről, ha nagyobb nyugalommal nézünk szembe a napi kihívásokkal, akkor észre tudjuk majd venni az apró örömöket, amik ott rejtőznek az adott pillanatban. A kisgyermek ámuló tekintete, az idős ember hálája, a férj vagy feleség hűsége… Néha jó kiszállni a mókuskerékből.

A lassítás segíthet, hogy ne csak a felszínt lássuk, hogy a dolgok mélyére ássunk,

ennek köszönhetően pedig hálásan fedezhetjük fel a másik ember szeretetét, a gyermekeink új érdeklődéseit, sokak ki nem mondott vágyait, Isten gondviselését, ami mindig a megfelelő pillanatban érkezik.

Próbáltuk már új szemmel nézni a környékünket? Észrevettük már az apró virágokat, melyek a kövek között utat törve minden tavasszal újra megjelennek; láttuk már, milyen szép az a régi épület a közelünkben; felfigyeltünk a harangszóra? Régi és új dolgok: igazából ugyanazok, amik eddig, de az új tekintet, a rácsodálkozás segít, hogy észrevegyük a világ szépségeit.

Próbáljunk elmenni a családdal egy sétára, egy kirándulásra, és az otthonunkból kilépve legyünk igazán nyitottak a látnivalókra. Legyen ez egy lassított séta, lássuk meg, éljük át, élvezzük mindazt, amit eddig észre sem vettünk. Még az a hely is lehet érdekes, ami mellett eddig mindennap elmentünk. Minden attól függ, hogyan nézünk rá.

José Saramago, a Nobel-díjas portugál író szavaival:

„Az utazás soha nem ér véget. (…)

Amit még nem láttunk, azt nézzük meg,

amit már láttunk, nézzük meg újra,

 amit már láttunk nyáron, nézzük meg tavasszal is,

amit már láttunk éjjel, nézzük meg nappal is.”