Rejtői romantika helyett kőkemény kiképzés– nagyinterjú Pintér Emil Bence volt idegenlégióssal

Olvasási idő: 9 perc

„Rájöttem, hogy nem biztos, hogy 22 évesen kéne meghalni, valahol Afrikában. De hajtott a tettvágy. Meg akartam mutatni, hogy tudok nagyokat ugrani”, mondja élete egyik fordulópontjáról az idén 31 éves Pintér Emil Bence. A jelenleg autós iskolai oktató elsősorban saját magának és édesapjának szeretett volna mindig is bizonyítani. „Óriási áldás volt az életemben. A legtöbben nem kapnak ilyen apa-képet”, meséli az egykori idegenlégiós, miközben két kislánya körülöttünk szaladgál a tornácon. A különleges alakulatban „annyira átmosták az agyamat, hogy ha elkezdek valakivel franciául beszélni, akkor 5 perc után nem jutnak eszembe a magyar szavak, pedig már hét éve itthon vagyok”. Az ambiciózus családapával hónapokkal ezelőtt Csőváron találkoztam először, és egészen szeptemberig vártam a beszélgetés folytatására. Szalma R. Botond interjúja.

Mi az, ami a legjobban felkészített a légióra?

A hideg meg az éhezés.

Ennyire sanyarú volt a gyerekkorod?

Eleinte egyáltalán nem. A ’90-es években apukám szórakoztató elektronikával foglalkozott, és nagyon ment neki a szekér. Amikor még együtt laktunk a családdal Csőváron, akkor évente kétszer jártunk külföldre, itthon pedig wellness-hétvégékre mentünk és két kocsink volt. Anyukám otthon volt velünk, apu addig dolgozott, ameddig tudott. Elhidegültek egymástól és elváltak. Ez 2007-ben történt. Aztán jött a krach: a devizahitelek kicsinálták az üzletet.

Hány éves voltál ekkor?

12 évesen kitartottam apu mellett. Elköltöztünk egy olyan helyre, ahol nem volt fűtés, ráadásul éheztünk is. A nevelőanyám házának emeletén laktunk. A mostohám és az ő mamája egész nap dohányoztak, vágni lehetett bent a füstöt.

Hogyan másztál ki ebből a miliőből?

A szomszédunkban lakott Misi bácsi, egykori bányász és sportoló. Kérdezte, szeretnék-e erős lenni. Mondom, persze. Elkezdtünk súlyt emelni. A garázsban edzettünk. Minden nap úgy indult, hogy kitoltuk a kocsit. Ott nagyon elkapott a növekedés. Iszonyatos terhelést kaptam, fizikailag is. Az első évben 22 centit nőttem és 20 kilót híztam. Mindenem fájt. Mindenem.

Gondolom, meglett az eredménye.

Két év alatt ifjúsági válogatott szintig vittem, országos csúcsot döntöttem és az ausztriai Ranshofenben hat ország versenyzői közül első lettem a Sinclair-pontversenyben. Az iskolában atletizáltam: futottam, súlyt löktem, kenuztam.

Meddig tartott ez a sikerszéria?

Rövid ideig, mert panelbe költöztünk, Misi bácsi pedig nem sokkal később meghalt.

Ki lett az új trénered?

Apukám 3 danos shotokan karate mester volt. Még járni alig bírtam, de már karate gi-ben feszítettem. 15 évesen mondtam neki, hogy ki akarok menni a légióba. Egy kínai kajáldában ültünk Vác főterén. Majdnem megakadt a tészta a torkán. Csendben ettünk tovább. Három perccel később rám se nézett, úgy kérdezte: biztos? Mondom, biztos. Folytattuk az ebédet. Néhány hónap után újra megkérdezte: biztos, hogy ezt akarod? Nem attól féltett, hogy fizikailag megtörnek, hanem attól, hogy lelkileg. Ismét azt válaszoltam, hogy igen, ezt akarom. Mire ő: ha tényleg ezt akarod, akkor csináljuk! Onnantól kezdve minden nap 5:55-kor a hátsó lépcsőn vártuk a nyitást a Royal Fitnessben. Nem hagytunk ki egyetlen egy napot sem. Onnan mentem iskolába.

Mikor jutott először eszedbe a légió?

Katona akartam lenni, de felmentem a netre és megnéztem az illetménytáblázatot. 102 ezer forint volt akkor a havi illetmény. Világosan láttam, hogy ez az én terveimhez édeskevés, ezért úgy döntöttem, hogy inkább rendőr leszek. Innen egy lépés volt fejben a kommandós lét, annak is a TEK-es ága. Ehhez viszont valami nagyot kellett volna villantani, ezért tovább görgettem a Facebook-ot. Megakadt a szemem egy ismerősöm zöld barett sapkáján. Elkezdtem róla videókat nézni, és hamar a légió toborzóoldalán kötöttem ki. Érdekesebbnek tűnt, mint a magyar honvédség, ráadásul akkor 2150 euró volt a havi alapbér. Na mondom, ennyiért megtanulok franciául!

Mi motivált a pénzen kívül?

Szerettem volna családot, házat, saját gazdaságot. Tinédzserként egyik reggel a melós járattal jöttem haza a püspökhatvani Sixty Klubból. Láttam a bedagadt szemű, 30-40 éves embereket, ahogyan vánszorognak a gyárba dolgozni. Elhatároztam, hogy én inkább meghalok, de ezt biztosan nem fogom csinálni egy életen keresztül.

Szóval már akkor is elszánt krapek voltál.

Soha nem volt B opcióm. A légióba menet vettem egy Párizsba szóló jegyet. Fel sem merült bennem, hogy a visszaútra is kellhet. Nem is tudom, volt-e nálam annyi pénz.

A felkarodra a légiós azonosító számodat tetováltattad?

Igen. 207069.

Mikor?

Amikor tudtam, hogy ki fogom bírni az 5 évet.

Vagyis?

Kábé 2 év után.

Addig rezgett a léc?

Nem gondoltam volna, hogy ennyire durva lesz. Életemben nem sírtam annyit, mint ott. Volt, hogy minden nap. Fáradtság, megalázás, kilátástalanság: ebbe reccsen bele az ember. Ennyire drasztikus a légió. Eleinte feljegyeztem egy noteszbe, hogy mennyit alszunk. Az első 40 nap átlaga másfél óra volt. A maximum 5 óra volt egybefüggően. Volt, hogy egy héten négyszer adtam 24 órás őrséget. Előfordult, hogy éjszaka egy partvisra tákolt vajazókéssel sikáltam a piszoáron a húgykövet. Ezeket a helyzeteket csak úgy lehet elviselni, ha fejben összeszedett vagy. Egyszer minden befejeződik, mondta mindig apu. Végtelen mennyiségű fekvőtámaszt nem tudsz lenyomni, egyszer összeesel. 10-20 perc alatt hányásig lehet valakit forgattatni, akármilyen jó kondiban van. Az első 5 éves szolgálati idő alatt 80 százalékos a lemorzsolódás. A mentális terrort ennyien képtelenek hosszú távon elviselni.

Az ott maradó 20 százalékból kikkel birkóztál meg a legnehezebben?

Az Európa keleti pereméről érkezőkkel. Igénytelenek voltak és svindlisek, nehezen kezelhetőek. Mindenki mással szót értettem. A brazilok nagyon jó katonák és jó emberek. Az ausztrálokkal is hasonló tapasztalataim voltak.

És a felettesekkel?

Komoly szisztémája van annak, hogy hogyan szoktatnak le a visszakérdezésről. Amikor már majdnem befejeztünk valamit, akkor szóltak, hogy hagyjuk abba, irány a következő feladat. Az elején sokszor kérdeztem, hogy ezt miért nem zárjuk le. Bumm egy pofon, 50 fekvő, aztán csatlakozz a szakaszhoz! Azt vallják, hogy kérdéseket az őrmesteri rangtól felfelé lehet feltenni.

Milyen munkákat varrtak a nyakatokba?

Volt olyan éjszakai programsorozat egy mezőn, teljes felszerelésben, hogy körömvágó ollóval kellett lenyírnunk a füvet – törpejárásban. Egy hónapig tartott. Amikor azt gondolnád valamiről, hogy nem lehet megcsinálni, akkor ott hamar rájössz, hogy de, meg lehet.

Van olyan vezető, akire mindezek ellenére felnéztél?

Az 1CIE Combat Localité-ben, a városi harcászati századparancsnokunk, aki azóta már alezredes, távlatokban gondolkozott. Ha egy embert kell kiemelnem a francia seregből, akkor az ő. Intelligens, sportos, igazi rambó.

Te mennyire tudtál akkor előre tervezni?

Szerettem volna bekerülni a 2e REP-be, a második ejtőernyős ezredbe, Korzikára. Nagyon jó esélyem volt bejutni, mert amikor Aubagne-ban (a francia idegenlégió főparancsnoksága – a szerk.) jelentkeztem hozzájuk, akkor az előválogatón elsőként az én nevemet mondák a százból. Ez adott némi magabiztosságot. Az, hogy kit vesznek fel, két dologtól függ: az egyik, hogy ez önkéntes vállalás legyen, a másik, hogy fizikailag teljesíteni tudja a követelményeket. Ez végül sikerült, viszont innen már nem tudtam még eggyel feljebb lépni. Azon múlt, hogy… vallásos vagy amúgy?

Igen.

A hit sokáig nem játszott szerepet az életemben. Aki úgy érzi, hogy ennyire magára hagyták, az sokszor haragszik a világra és a teremtőjére… De ma már isteni gondviselésnek tartom, hogy így alakult: nem küldtek el ugyanis a kommandósok előválogatójára, holott hónapokig készültem rá! Mindenből topon kellett lenni: rádiózás, aknakeresés, térképészet, ejtőernyőzés, adatok. Apró részletek, amiket akkor is meg kell tudni mondani, amikor lefutottál 30 kilométert, félholtra vertek és fejjel lefelé lógatnak a fán.

Miért hiúsult meg a dolog?

Nem sokkal ezután ment a századunk Abu-Dhabiba. Láttam, hogy nem vagyok az utaslistán. Kiderült, hogy beírattak egy autóvezető-oktatói tanfolyamra… Ez akkora törés volt az életemben, hogy utána sokáig csak sodródtam. Elvégeztem, de hidegen hagyott. Így is a top 3-ban voltam. 7 hónap alatt az összes létező katonai járműre lett vezetői engedélyem, és oktatást tartottam a kieső időkben.

Maradtál a volánnál?

Visszakerültem Korzikára újoncokat képezni. Ezredszintű tanfolyamokat tartottam, vezetéselmélet, csapatmozgások terepen, járművek mozgásának koordinációja. A konvojban én voltam az utolsó biztosító autó Maliban és Csádban. Ez már nem játék kategória. Látták, hogy jó munkát végzek. Nem is voltam csesztetve.

Elárulta neked a százados, hogy miért faragott belőled sofőrt?

Az egyik legrosszabbul teljesítő század voltunk, jogosítvány terén csehül álltunk. Azért állított erre a vonalra, mert kvótákat kellett ahhoz teljesítenünk, hogy misszióba mehessünk. Másfél évvel később minden tizedesnek lett minden járműre licence. Az egy komoly etap volt, kiképzésről kiképzésre estünk, különböző helyszíneken és eltérő körülmények között. A franciák nem sajnálják a pénzt a hadseregre. Érthető, mert ebből tartják fent magukat Afrikában…

Jelentős létszámú fegyveres erők hiányában keresztet vethetnének az ásványkincsekre?

Erős morális aggályokba ütköztem ott kint. Bosszantott, hogy azért áldozom az időmet, hogy a helyi aranyásókat üldözzük. Ezzel nem tudtam azonosulni. Teljesen haszontalannak éreztem magamat. Belegondoltam, hogy ha én most kimennék a Naszályra gombát szedni, jönne egy idegen katona és elkergetne, akkor mit szólnék? Ott ábrándultam ki az egészből. Ennek ellenére, ha nem találkozom az egyik eltávom során a feleségemmel, akkor egy életet le tudtam volna élni Franciaországban.

Mikor szereltél le?

2019-ben. Többen odajöttek hozzám, hogy köszönik az együtt töltött időt, mert jó ember vagyok. Annyira jól esett!

Friss házasként mihez kezdtél magaddal?

Autós oktató lettem, vállalkozóként. Itt direkt eredménye van annak, amit csinálok. Beül mellém valaki, aki azt sem tudja, mi az a kuplung és hol van a gázpedál, és 30–40 óra múlva úgy megy el, hogy megvan a jogsija. Nekem elég 20 tanulóból egy, aki őszintén megköszöni a munkámat. Akkor a következő húszat jó szívvel tudom oktatni.

Tehát hálás vagy azért, hogy a levegőből a földre kényszerítettek?

Az akkori momentum nélkül most semmi nem lenne az egykori terveimből: se birtok, se ház. Talán család sem. Abban a krízisben tanultam meg, hogy ha valamilyen irányba el akar vinni az élet, akkor nem ellenállni érdemes, hanem kipróbálni. Így kerültem nyeregbe.

Kétkerekűre vagy négylábúra?

Egy időben motort akartam venni, hogy újra legyen egy kis adrenalin az életemben. A feleségem inkább befizetett engem egy próbalovaglásra, ahol leestem a hátasról. Miután feltápászkodtam azt mondtam, hogy ez jó lesz!

Vettél saját paripát?

Kettőt is. Bíborost és Kiflit, egy magyar félvért és egy sportlovat. Nagyon komoly gépek. Az oktatásban is sok hasznukat veszem. Empatikusabb vagyok, mert tanulóként én is csetlek-botlok. A lovaglás során nem lehetsz ideges, mert azonnal megérzi az állat, ő is feszült lesz, és akkor a lépéseid meg vannak számlálva vele. 20–30 perc után szoktam érezni, hogy megérkeztem a napi stresszből. A tanulóknak is szoktam javasolni, hogy végezzenek légzőgyakorlatokat, lazuljanak el, úgy sokkal könnyebb vezetni.

Mi az, ami még ki tud akasztani?

Az igazságtalanság.

De nem vagy az az autóból kipattanó típus.

Nem. Dehogy. Akkor már a fél várost agyon kellett volna vernem. Mosolyogva szoktam integetni azoknak, akik dudálnak és mutogatnak. Mostanában sokat hallgatok mentális tréningeket.

Jut még időd valamire az eddig említettek mellett?

Minden nap ötkor kelek és van, hogy még éjfélkor dolgozok. Így lehet előre jutni. Jövőre már összesen 2 hektár gyümölcsösünk lesz, főleg alma, mert ez a legsokrétűbb felhasználású gyümölcs. Ezek nem ipari fák: Zalából hoztam őket. Őshonos, Kárpát-medencei tájfajták. Tervben van még további pár hektár gyümölcsös, de gépek nélkül körülményes az elindításuk, így minden évben, apránként növeljük a fák mennyiségét.

Hogy lehet ezt bírni?

A légióban megtanítottak dolgozni. A mostani január kemény volt a mínusz tíz fokokkal. Volt, hogy a csikó állandóan az itatóba végezte a dolgát. Felmentem, kitakarítottam, lejöttem, felvittem neki vizet, közben lefagyott az alkarom. Mindezt munka után, este 10–11 körül. Akkor én is elgondolkoztam párszor, hogy kell-e ez nekem… Ezek a helyzetek is jellemformálók amúgy. El tudod dönteni, hogy tényleg akarod-e. Azt szoktam mondani magamnak, hogy aki kétszer annyit dolgozik, mint az átlag, az keressen legalább háromszor annyit, másképp nem éri meg az áldozat.

Mit szól ehhez a ház asszonya?

Azt szoktam neki mondani, hogy sikerre vagyunk ítélve. Elindítani nehéz a szekeret, utána már csak lendíteni kell rajta néha.

Mi a következő terved?

Vállalkozni fogok továbbra is. Az oktatásban megtaláltam a helyemet. Jól érzem magam közben, legtöbbször szinte nem is munkaként tekintek rá. Ezt akarom magasabb szintre emelni, hogy a családra és a kedvtelésekre jusson a legtöbb időm.