A szecesszió világnapja

Olvasási idő: 7 perc

^{A Cifra Palota Kecskeméten}

A Szecesszió Világnapja Lechner Ödön és Antoni Gaudí halálának évfordulójához kapcsolódik, amelyet minden évben június 10-én ünnepelnek világszerte. A kezdeményezés a Szecessziós Magazin közreműködésével indult el Magyarországon, majd 2016-tól az Iparművészeti Múzeum javaslatára a Szecesszió Európai Kulturális Útvonala, a Réseau Art Nouveau Network hivatalos programjává vált.

Miért pont hazánkból indult el ez a kezdeményezés, s miért talált ily gyorsan befogadásra? Miért van ennek a művészeti és építészeti stílusnak külön világnapja, amikor pl. a reneszánsz művészetnek nincs?

Az első kérdésre viszonylag könnyű a válasz: ebben a stílusirányzatban rajzolódik ki egyedi magyar vonás, e stílusban alkotott a magyar építészet nemzetközi elismerést. Ezt tanúsítja, hogy a korszak kiemelkedő alkotója, a sokakra hatást gyakorló, iskolateremtő Lechner Ödön munkássága, a nemzeti szecesszió épületei 2018 óta a Világörökség várományosi listáján szerepelnek.

A másik kérdés kissé bonyolultabb, de minden bizonnyal nem járunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk, hogy a XX. századot nagyrészt uraló modern stílus merevsége, esetenkénti sivársága (a szakmabéliek szerint „letisztultsága”), az előre-gyártottság egysíkúsága és monotóniája ébresztett vágyat valami olyan iránt, ami egyedi, míves, színekben és formában gazdag, kézműves (vagy annak tűnő) és a természeti formákat idéző. S ezt sokan a szecesszióban találták meg.

^{A Földtani Intézet} 

Tanulságos röviden bepillantani keletkezése és utóélete történetébe. Az európai kultúrának voltak „válságos” időszakai: pl. az ezredik év közeledtével felmerült a világ végének gondolata – sőt várása, de ide sorolható a gótika késői, „túlburjánzó” (flamboyant = lángoló) időszaka utáni visszatekintés, újjászületés is (azaz a reneszánsz, az antik örökség felfedezése). A XIX. század második felében bizonyos szempontból mintha lezárult volna az építészeti stílus fejlődése: a jelentős középületek építése során arról folyt a polémia, hogy melyik építészeti stílus a legméltóbb: így épült neoreneszánsz stílusban az MTA székháza, neogótikus stílusban az Országház és neoklasszicistaként a Szépművészeti Múzeum és a Műcsarnok is. A korábbi stílusok együttélése mellett az építészet eljutott addig, hogy a stíluselemeket akár egy épületen belül is „összeválogatták”: ezt nevezzük eklektikának (a görög „válogatni” szóból).

Ebből a „fáradtságból”, „merevségből”, „akadémizmusból” született a vágy valami új, egészen új után. A keresés hazánkban egybekapcsolódott a magyar építészeti stílus keresésével is. A Lyka Károly szerkesztette Művészet c. lap 1906. évi első számában jelent meg Lechner Ödön terjedelmes, veretes írása, egyfajta ars poeticája, amelynek első sorai: „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz. Mert kell lennie. Ez a meggyőződés vezet életpályámon, amelynek egyetlen célja utat vágni a magyar formanyelv megalakítása felé…” A magyar népben élő függetlenség, szabadság iránti vágy hívta életre az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Ennek leverése, az utána következő megtorlás még tovább erősítette ezt a vágyat, s ez megmutatkozott az építészek törekvésében, a népdalgyűjtő munkában és sok más területen is. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez a keresés valamilyen módon jelen volt egész Európában. Ebben az időben, 1891-ben nyílik meg pl. az első szabadtéri néprajzi múzeum Stockholm Skansen nevű városrészében.

A megszülető stílus a világban többféle nevet kapott: Franciaországban art nouveau (új művészet), német földön Jugendstil (fiatal művészet), Olaszországban stile floreale (virágos stílus), Angliában stil Liberty, az Egyesült Államokban Tiffany style, az Osztrák-Magyar Monarchiában a Sezession nevet kapta.

^{A kőbányai Szent László Gimnáziumot díszítő bagoly}

Az, hogy a magyar szecesszióban számos pompás épület jött létre, az hazánk történelméből érthető meg: a Monarchiában – Magyarországon is – a kiegyezés után, 1867-től óriási fejlődés következett be. Ez a gazdasági fejlődés kedvezett az építészetnek és a városfejlesztésnek. A honfoglalás ezeréves ünneplése is tovább erősítette az állami építéseket, beruházásokat. Ebben a varázslatos időszakban épült fel Lechner Ödön tervei alapján az Iparművészeti Múzeum 1893-96 között (tervezőtárs: Pártos Gyula), a kecskeméti Városháza 1895-97-ben (t.t.: Pártos Gyula), a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet (1898-99), a kőbányai Szent László templom 1893-1900 (t.t.: Tandor Ottó) és a Postatakarékpénztár (t.t.: Baumgarten Sándor). Az épületek közül az Iparművészeti és a Földtani Intézet igen rossz állapotban van, felújításra vár.

A hazai ipar fantasztikus eredményeket produkált sokféle területen. Az építészetnek ebben az időszakban olyan kiváló háttere volt, mint pl. a pécsi Zsolnay Kerámiagyár, ami fantasztikus minőségű mázas kerámia előállításával járult hozzá az épületek karakteréhez, szépségéhez és időállóságához.

^{Az Iparművészeti Múzeum Zsolnay kerámiával borított teteje}

Ez a lendület még a Millennium után is kitartott (a nagy háborúig), s a stílus is nagyjából addig élt. Egyik utolsó eleme Kőbányán a Szent László Gimnázium (1914-1915), amelyet Lechner Ödön és Vágó József tervezett, s az építés jó részére és az átadásra már Lechner 1914-ben bekövetkezett halála után került sor.

Sokan keresték Lechnerhez hasonlóan a „magyar formanyelvet, stílust”, többek között Lechner tanítványai is. Közülük mindenképp emlékeznünk érdemes Komor Marcellre és Jakab Dezsőre, s műveikre, a szabadkai városházára és zsinagógára, Marosvásárhelyt a Kultúrpalotára és az egykori Városházára (Közigazgatási Palota).

^{A Reök-ház Szegeden}

A „cifra palota” címet több épület is „elnyerte” a helyi köznyelvben, Marosvásárhelytől Kecskemétig, Budapesttől Szabadkáig…

Álomszép épületek születtek e stílusban, néhány ide kívánkozik: Szegeden a Reök-ház (1905-1907), tervezője Magyar Ede, Szabadkán a Raichle-palota (1904), Raichle Ferenc építész saját háza (a helyi cifra palota) és Budapesten a Bedő-ház (Vidor Emil, 1903. – ma a Magyar szecesszió háza).

Egy új gondolat, stílus és kiváltképp egy-egy épület elfogadása nem magától értetődő; általában heves viták övezik. Az Iparművészeti Múzeum építésekor is ez történt: sokan túl cifrának (és ezzel összefüggésben drágának) találták. Ez azonban nem a stílusból következik egyedül vagy elsősorban, hanem az épületek nagyságából, méreteiből, a technikai megoldásokból is. A neogót stílusban épült Parlament épületéről is az átadás után Mikszáth Kálmán azt írja: „… micsoda cifraság! Mindenki erről beszél: szép, nem szép. Pro és kontra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. … Kápráztató, az igaz, de egyszersmind rikító.” A tudósítást így fejezi be: a képviselők társalgója „e percben üres, csak egy öreg ember ül a szófán. Ősz fejét tenyerébe hajtva nézegeti a plafond freskóit. Hátha valami idetartozó tisztviselő. – Ugyan kérem – szólítom meg -, hová vezet az átjáró és mögötte az a folyosó? Az öreg fölrezzen, rám néz, aztán szomorúan feleli: – A szegénységhez.”

^{A szabadkai zsinagóga}

Amikor egy stílust a társadalom (vagy egy szakma) „meghalad”, elhagy, másra vált, akkor gyakran lenézően kezdi emlegetni és szemlélni. Ez történt a szecessziós építészettel is. A modern építészet elkötelezettjei és a műemlékvédelem szakemberei is jó ideig gyanúsan szemlélték a szecessziót. Ennek egy része ahhoz kötődik, hogy elképesztő minőségű asztalos, műlakatos, épületszobrászati, képző- és iparművészeti, kerámia és egyéb anyaghasználati elemei fantasztikus művességet kívántak meg, s ez egyrészt sokak számára elérhetetlen volt, másrészt a tömeges építést (ami például a városok fejlődése, az I. világháború és Trianon menekültáradata miatt a lakásépítésben kényszerhelyzetet teremtett) nem volt képes kellően szolgálni.

Egészen eltérő eszmei körhöz tartozó tudósok – pl. Filep Lajos és Lukács György – is értéktelennek tartották (a historizmussal együtt), mintha az építőművészet erre az időre megszűnt volna. Néhányan – egyikük Granasztói Pál – már korábban is elismerték értékeit, de a műemlékvédelem csak az 1980-as évek második felében fogott hozzá az „elmúlt száz év” építészeti, városépítési örökségének újraértékeléséhez (Összegzése az ún. Winkler-féle lista).

A szecesszió „klasszikus” időszakát követően is hatott hazánk építészetére. A Fiatalok csoportja, élükön Kós Károllyal sokat tanult az elődöktől, s folytatta a keresést a magyar építészet megtalálásához, megalkotásához. Építészetükhöz – ezen túl – a népi építészetből merítettek. Egyedi középületeiken túl immár nagyobb együtteseket is tervezhettek, pl. Kispest közelében a Wekerle telepet és annak házait, Óbudán a Gázgyári munkástelepet (tervező: Almási Balogh Loránd)…

^{Koós Károly madárháza a Budapesti Állatkertben}

A kortárs kritika Kós Károlyt sem kímélte: azt állították, hogy erdélyi szász építészetet akar a magyar Alföldön eladni magyar építészetként. Bizonyos, hogy Erdély öröksége, benne a hosszú évszázadok óta ott élő szászok építészete hatással volt az onnan származó és Trianon után oda visszatérő építész stílusára, törekvéseire. Anthony Gall csodálatos könyve Kós Károly Műhelyéről, egész munkásságáról (Mundus Kiadó, Bp. 2002.) bemutatja, hogy Kós építészete nagyon sok hasonlóságot mutat kora angol és észak-német keresésével, építészetével.

Lehetetlen egy röpke cikkben érzékeltetni, visszaadni azt a gazdagságot, amelyet e korban az építészek, a képzőművészek, az ipar (pl. a már említett Zsolnay-gyár) és az iparművészek létrehoztak (elég talán itt Róth Miksa ólomüveg csodáira emlékeztetnünk), amivel a magyar és az európai művészetet gazdagították.

*

Újra meg újra visszatérő kérdés a magyar építészet volta, egyedisége. Lechner Ödön szavai segíthetnek nekünk ebben a kérdésben. A honfoglalás óta építészetünk európai építészet, művészetünk európai művészet, de – Borvendég Béla építész megállapítása szerint – „szép magyar akcentussal”. S ez nem kevés: belesimul egy nagyobb egészbe, és megmutat valami sajátosságot. Ez a szecesszióban egészen világosan tetten érhető, kirajzolódó. Ezért is drámai a Földtani Intézet és az Iparművészeti Múzeum állapota, ez utóbbi 2017 óta elhanyagolt volta, felújításának majd’ évtizedes félbemaradtsága. Mindkét épület helyenként életveszélyes állapota.

Reméljük, hogy a szecesszió világnapja ráirányítja a figyelmet erre a páratlan örökségre, és hozzájárul az értékek megmentéséhez.

Az olvasó figyelmébe ajánljuk:

Róna Katalin: Lesz-e valaha Világörökség? Országút, 2026. január 11. és

Egy hely közösség, Torma Tamás: Egy hely – Magyar Állami Földtani Intézet, Építészfórum, 2023. október 18. és 25. (14, ill. 13 perces videók)