Egy élet a megtérés útján – Liszt Ferenc lelki arcképe

Olvasási idő: 8 perc

Első találkozásaim Liszttel

1982-ben készült egy parádés szereposztású, 16 részes filmsorozat Liszt Ferencről, Szinetár Miklós rendezésében. Máig élénken él bennem Liszt alakja, az őt megformáló Hegedűs D. Géza és Darvas Iván játékában. Az életrajzi mű mellett mély benyomást tett rám a legnagyobb tehetségű magyar zsenit övező ármányok és rajongások szövevénye is. Úgy emlékszem, hogy a filmben felcsendült a Rákóczi-induló is, amely nagyon hasonlított a Kossuth Rádióban hallgatott indulórészlethez, hajnali fél 5 tájban.

Megtérésének fontosabb állomásai

Először is a megtérést kell definiálnunk: a görög metanoia és a latin conversio szavak jelenthetnek megfordulást, jó, illetve később jobb útra térést, valamint meghatározott életformák elsajátítását. Jelenthetik továbbá az akarat jóra fordulását, egy lelki átalakulást, amely akár hosszú folyamat is lehet; a lelki életben pedig egy magasabb szintre lépést, továbblépést is kifejezhetnek. Liszt életében egy egész életen át tartó megtérésről beszélhetünk.

Édesapja Liszt Ádám volt, aki 1795-ben a Pozsony melletti Malackán ferences novícius volt. Amikor azonban elbocsátását kérte a rendből, családot alapított, és első fiát Szent Ferenc iránti tiszteletből Ferencnek kereszteltette. Ferenc vallásos nevelést kapott szüleitől, és maga is hajlott a misztikus életre: előbb a szentek életét olvasta, majd állandó olvasmánya lett Kempis Tamás Krisztus követése című műve, amelyből számos mondatot kijegyzetelt magának. Rendszeres olvasmánya volt Assisi Szent Ferenc életrajza is.

_{Tábla Liszt Ferenc ülőhelyén a pesti ferences templomban}

Párizsban ismerkedett meg a saint-simonizmussal, amelynek követői vallották, hogy tudományos ismeretek segítségével javítani kell az emberi élet minőségét; az ember helyét ne a származás, hanem a munkája határozza meg; el kell érni a nők egyenjogúságát; tiltani kell a semmittevést; a javakat egyenlően kell elosztani, és humanizálni kell a vallást. Az itt hallottakat beépítette életfilozófiájába, ám a mozgalom későbbi fejlődésében már nem vett részt.

1863 és 1868 között Rómában lakott, a Madonna del Rosario kolostorban, ahol egy alig öt négyzetméteres földszinti cellát kapott. Misére a kolostortemplomba járt, ahol a híres, középkori eredetű Maria Advocata ikont is őrzik. Itt el tudott vonulni a zajos társadalmi élettől, és napjait a komponálásnak szentelhette. Erről az időszakról így ír: „Az életem egyszerűsödik – gyermekkorom katolikus áhítata pedig rendes és rendező érzéssé vált.” (Walker, 70. o.) Ebben a cellában IX. Pius pápa is meglátogatta.

A megtérésben sokat tanult Szent Ferenctől és a ferencesektől

Így ír gyermekeinek Gibraltárból, 1845. március 5-én: „Hallgassatok ide, gyermekeim! Április 2-a Szent Ferenc napja, az én névnapom; szeretném, ha megünnepelnétek. Próbáljatok szabadnapot kérni Blandine-nak Madame Bernard-tól, és menjetek el mindhárman a reggeli misére. A Saint-Vincent-de-Paul templomban… ott valaha sokat imádkoztam.” (Walker, 420. o.)

Amint már említettem, édesapja, Liszt Ádám jó kapcsolatokat ápolt a ferencesekkel. Fiának többször is megmutatta azokat a ferences helyeket, ahol maga is járt. Elvitte a pesti ferences rendházba is, ahol Wagner Kapisztrán volt a házfőnök. Évekkel később Liszt maga is többször visszatért ebbe a kolostorba; így ír erről: „Tegnap pontosan annál az asztalnál vacsoráztam velük, amelynél 1823-ban, 1840-ben és 1846-ban ültem. Korábbi ragaszkodásom ehhez a rendházhoz nem csökkent az évek folyamán, és a ferencesek úgy fogadtak, mint közülük valót.” (Walker, 390. o.)

1858. április 11-én Auguszt Antallal és Karátsonyi Guidó gróffal együtt ment a pesti ferences kolostorba, ahol szentmisén vettek részt, majd mindannyiukat felvették Szent Ferenc lelki testvérületébe, vagyis konfráterek lettek. Nem éltek kolostorban, de a rend testvérként kezelte őket. Ilyen címet azoknak adományoztak, akik különös tisztelettel viseltettek a rendalapító vagy a közösség iránt, illetve sok jót tettek a rendért. Koppány Jenő tartományfőnök állította ki az okiratot: „Mivel… tudok arról, hogy Nagyméltóságod különleges szeretettel vonzódik Rendünkhöz és ennek jótéteményeivel is kifejezést adott, szerzetesi hálával lelki javakkal viszonozván a földieket, Nagyméltóságodat különleges kötelékkel a Mariánus Rendtartomány Confraternitásába fogadom és felveszem, hogy a maga és utódaim kormányzása alatt élő testvérek minden természetfeletti érdemében részesüljön életében és halála után egyaránt.”

_{Liszt Ferenc 1880 körül a Magyar Ferences Könyvtárban}

1858. augusztus 10-én készíttetett magának egy habitust is. Hatus Hubert testvér, ferences szabó 24 óra alatt méretet vett róla, és el is készítette. Nem igaz az állítás, hogy augusztus 15-én ebben a ruhában lépett pódiumra, és vezényelte el a Szent Erzsébet világpremierjét. Az viszont igaz, hogy azt szerette volna, hogy ebben a ruhában temessék el.

Szent Ferenc iránti tiszteletből írta a Szent Ferenc prédikál a madaraknak című zeneművét a Madonna del Rosario kolostorban. Rendszeres olvasmánya volt a Fioretti című, népszerű Szent Ferenc-életrajz, amelynek 16. fejezetében olvasható az a történet, amikor Szent Ferenc a „madárhugocskákhoz” szól, és arra buzdítja őket, hogy énekükkel dicsérjék a Mindenható Istent: „Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt.” Másik kedves műve volt a Szent Ferenc Naptestvér éneke, vagyis a Naphimnusz.

Nagy tisztelője volt Árpád-házi Szent Erzsébetnek is, aki szintén kapcsolatban állt a ferences közösséggel. Oratóriuma megírásában bizonyára szerepet játszottak wartburgi látogatásai (ahol Erzsébet is élt), valamint Moritz von Schwind osztrák festő hat képből álló freskósorozata.

„Amikor belül már egészen kialakult a szerzetes, miért ne öltsük magunkra külső ruházatát” – Liszt abbé

Már gyermekkorában szeretett volna pap lenni, de édesapja nem támogatta ezt az elhatározását. Később a párizsi szemináriumba való belépés gondolata is foglalkoztatta:

„17 éves korom óta, amikor könnyek és könyörgések közepette esdekeltem, hogy engedjenek belépni a párizsi szemináriumba, és azt reméltem, hogy megadatik nekem a szentek életét élnem, és talán a vértanúk halálát halnom.” (Walker, 97. o.)

Római tartózkodása idején a hegyen lévő kolostori cellája mellett a Vatikánban is lakott, mégpedig Gustav Hohenlohe rezidenciáján. Itt reggelente a főpap miséin ministrált, majd teológiát tanult Antonio Solfanelli egyházmegyés papnál. 1865. április 25-én pápai engedéllyel Hohenlohe magánkápolnájában feladták neki a tonzúrát. A tonzúra a II. Vatikáni Zsinatig a klerikusok és szerzetesek fején viselt hajkivágás volt, a megszentelt élet jeleként; felvétele a klérushoz való tartozást jelezte. A régi időkben ezt pilis vagy kapucni fedte.

Nem sokkal később megkapta a kisebb papi rendeket is: „…Gustavus de Hohenlohe atya, odesszai érsek Tivoliban, egy magánkápolnában 1865. július 30. napján, a pünkösd utáni nyolcadik vasárnapon engedéllyel a négy kisebb rendre emelte Liszt Ferenc urat Nagyszombat körzetéből…” (A Liber Ordinatorum anyakönyvét idézi: Walker, 520. o.) A II. Vatikáni Zsinat előtt az egyházi rend szentségét négy kisebb és négy nagyobb rendre osztották. A kisebb rendek közé tartozott az ostiarius (ajtónálló), a lector (felolvasó), az exorcista (ördögűző) és az akolitus (gyertyavivő). A nagyobb rendek a szubdiakonátus, a diakonátus, a presbiterátus (papság) és az episzkopátus (püspökség) voltak. Azóta VI. Pál pápa 1972. augusztus 15-én kelt Ministeria quaedam apostoli levelével a kisebb rendek közül csak a lektor és az akolitus szolgálatát tartotta meg, a többit megszüntette.

_{Liszt abbé}

1879-ben Hohenlohe kinevezte az albanoi egyházmegye címzetes kanonokjává. Július 18-án kelt levelében így mondott köszönetet: „Bíboros püspök úrtól azt az igen örömteli hírt kaptam, hogy a Főtisztelendő Káptalan tiszteletbeli kanonokjává nevezett ki engem… Igazi öröm és megtiszteltetés számomra, hogy ilyen nagyméltóságú testülethez tartozhatom, és kérem, fogadják szívem legmélyéből jövő köszönetemet a rám ruházott kinevezésért. Bízom benne, hogy a közeli jövőben szóban is kifejezhetem hálámat.” (Walker, 379. o.) Október 12-én, szentmise előtt iktatták be a San Pancrazio di Albano bazilikában.

Másokért való felelősségvállalás

1837-ben tanulmányai során találkozott a lyoni éhező munkások és családjaik szenvedésével. Javukra jótékonysági koncertet adott, mivel helyzetüket így látta: „Az öregekben már nem volt béke, a fiatalokban semmi remény, a gyermekekben semmi vidámság.” 1838-ban a szegedi árvízkárosultak javára nyolc koncertet adott, amelyek bevétele 24 000 forintot tett ki – ez volt a legnagyobb magánkézből származó adomány. 1840-ben Prágában a helyi kórház és a vakok intézete javára több mint kétezer frankot gyűjtött egy jótékonysági hangversenyen. 1843-ban Moszkvában nyolc koncertet adott, és az Árvaszék javára 13 000 rubelt gyűjtött össze. Jótékonykodásainak se szeri, se száma; mindet felsorolni nem is tudom és nem is kívánom ebben a rövid cikkben.

„Mit sem használ a jajszó – kiáltott fel-, most segítségre van szükség”

– mondta, amikor értesült a Szegedi árvízről.

1884-ben elhunyt régi inasa, Achille. Liszt azonnal intézkedett, hogy egyházi temetést kaphasson, és a kórházi ápolás, valamint a gyászszertartás költségeit is magára vállalta. Arra is gondja volt, hogy kőkeresztet állítsanak a sírjára.

Néhány akadály a megtérés útján

Bár a katolikus egyház tiltotta a szabadkőművességet, 1841. szeptember 10-én mégis felvételt nyert a frankfurti „Zur Einigkeit” (Egységhez) páholyba. Szeptember 18-án inassá avatták, legényfokozatra azonban 1842. február 8-án a berlini „Zur Eintracht” (Egyetértéshez) páholyban emelték, ahol két évvel később mesterré is avatták. Később a különböző páholyok által szervezett koncerteken is fellépett. Weimari évei idején azonban már nem látogatta a páholyokat, sőt más páholyok működésében sem vett részt. Emiatt előbb a berlini páholy törölte tagjai közül „helyzetére való tekintettel”, majd a frankfurti anyapáholy is kizárta, mivel nem járt az összejövetelekre. Ennek ellenére halála idején a szabadkőműves páholyok gyászszertartást tartottak a tiszteletére.

Sokan úgy gondolják, hogy igazi Don Juan volt. Az kétségtelen, hogy mindig is szerette a művelt hölgyek társaságát. Néhány kalandját fel is jegyezték, és két tartós élettársi kapcsolata is volt. Életrajzírója azonban így vélekedik róla: „Szemben az igazi Don Juannal, Liszt őszintén szerette a nők társaságát, és nagyra becsülte a női intuíciót és intelligenciát. Talán ezért volt egész életében női csodálókkal körülvéve. Liszt intellektuálisan egyenrangúnak tekintette őket.” (Walker, 398. o.)

Egyszer rábeszélték, hogy vegyen részt egyfajta „mágneses gondolatolvasási” játékban, de az egész idő alatt rosszul érezte magát, és így nyilatkozott róla: „ein falsches Eindringen in das Überirdische”, vagyis „álnok behatolás a természetfelettibe”.

Sokan a szemére vetik azt is, hogy szerette a feltűnést és a dicsőséget. Több koncertjén érdemrendekkel a mellén jelent meg, és néha díszkardját is viselte. Valóban, ez a hajlam már gyermekkorában is megmutatkozott. Egy alkalommal – még egészen fiatalon – édesapja puskaporos tasakját a kályhába tette, hogy lássa, milyen feltűnést kelt majd vele. Már akkor is nagy „lakberendező” volt!

Liszt életútja magában hordozza a művészekre jellemző összetett és bonyolult kríziseket és örömöket egyaránt. Megtérése nem egyetlen nap alatt, egyetlen élménynek a hatására történt, hanem apránként lépésről-lépésre, egész életén át tartott. Ebben követhető számunkra, hiszen nekünk is napról-napra kell újrakezdeni a megtérést.

^{Felhasznált irodalom}

^{Eckhardt Mária: Liszt és a ferencesek. In: Medgyesy S. Norbert et all: Nyolcszázeesztendős a ferences rend. Tanulmánykötet, Budapest, 2013.}

^{Walker, 1986: Alan Walker: Liszt Ferenc 1-2, Zenemű Kiadó, Budapest, 1986.}

^{fr. Kercza Asztrik ofm: Liszt Ferenc a ferencesek trubadúrja, Budapest, [É.n.], Belvárosi Ferences Templom gondozásában}