Adomány vagy ajándék? Gondolatok az adakozó kedd kapcsán

„Amit egynek tettetek…” – ez jut sokszor eszembe, ha kéregető lép felém. Nem mindig, nem is tudnék minden kéregetőnek adni, de ha adok, akkor azt szeretném szívből tenni. Az adás kultúrája ott van a Bibliában, abból gyökerezik, hiszen a kereszténység egyik fő erénye az önzetlen adakozás.

Megtanultuk az Óvilágban és az Újvilágban, hogy „jobb adni, mint kapni”. A szegény özvegyasszony két fillére, Szent Márton palástjának elfelezése, Szent Erzsébet rózsái és még számtalan bibliai és szentek életéből származó példázat, legenda, történet szól az adományozás és ajándékozás erényéről.

Mindkét erény a szeretet megnyilvánulása, megvalósulása, és a kereszténységben az az alapvető elv húzódik mögötte, hogy valójában semmi sem az emberé, minden Istené, így a földi javakat csak használatra kaptuk.

Ha pedig nem a miénk, akkor másokkal is meg kell osztanunk!

Az első remeték (talán Egyiptom földjén) még egymástól elkülönülve, de mégis egymással kapcsolatban maradva élték imádságos életüket. A legenda szerint egy nap az egyik remete egy fürt szőlőadományt kapott a közeli hívektől. Úgy gondolta, továbbadja a szőlőt remetetársának, aki nem messze tőle lakott saját barlangjában. Ez a remete sem tartotta meg magának a szőlőt, hanem ő is továbbadta. A szőlő végül körüljárt a remeték között, és visszajutott az első remetéhez… Az adás kultúrája azonban nem csupán a nyugati kultúrkörben jelentkezik: egy régi kínai állatmese, a Visszajött a répa ugyanezt a mozzanatot meséli el, csupán állatszereplőkkel, akik a téli hidegben szeretnék mindig a következő barátnak eljuttatni a répát, hogy legyen mit ennie, és a répa itt is visszavándorol a kör elindítójához.

Télen kevesebb az erőforrás, a tartalékok. A téli időszakon belül is az adakozási kedv Mikulás és karácsony környékén áll a legmagasabban. Egy baptista fenntartású gyermekotthonban hallottam, hogy egész évben szinte semmit sem kapnak, de karácsonykor hihetetlenül megugrik az adományok száma… Nem is tudnak minden élelemadományt fölhasználni (egy része meg is romlik), mert a legjobb az lenne, ha minden hétre jutnának finomságok egész évben, és nemcsak karácsony közeledtével. Miért csak ilyenkor? Talán sajnáljuk azokat, akiknek nem adatik meg a meghittség, az ünnepi hangulat? Vagy esetleg úgy érezzük, hogy a jászolban fekvő gyermek iránti tiszteletből szeretnénk másoknak is örömöt szerezni?

Akárhogy is legyen, örömteli, hogy legalább egyszer az év során előtérbe kerül számunkra az adakozás és ajándékozás nemes és szívmelengető erénye.

Nem mindegy azonban, hogyan cselekszünk: az adományozott fél számára valódi hasznosság és a valódi szeretet mozgat-e minket? Minél gazdagabb egy társadalom, annál inkább igyekszik vajon eltávolítani magát a rászorulóktól? És minél szegényebb valaki, annál könnyebben osztja meg azt a keveset, amije van? Akárcsak a két fillért adakozó özvegyasszony, aki összes megélhetését tette a perselybe Jézus szemétől kísérve. Abban a két fillérben benne volt minden szeretete is egyben.

Nem véletlenül két külön szó az adomány és az ajándék. „… az alapítványoknak nem kellene összetévesztenie az adományt az ajándékkal. […] A probléma az úgynevezett ingyenes ajándékkal az ajándékozó fél abbéli szándéka, hogy mentes legyen a megajándékozott féltől származó viszonzástól. A kölcsönösség elutasítása az adás cselekedetét kivonja bármiféle kölcsönösségen alapuló kapcsolatból. Miután átadták, az ingyenes ajándék semmire nem jogosítja a megajándékozott felet” – írja Mary Douglas előszavában Marcel Mauss francia antropológus híres Az ajándék (Essai sur le don, 1925) című könyvének angol fordításához. Douglas kiemeli, hogy Mauss szerint nincs igazi „ingyenes ajándék” – főként a természeti népek kultúráiban –, mivel az ajándék lényege, hogy kölcsönösségen alapszik. „Egy olyan ajándék, ami nem tesz hozzá a szolidaritáshoz, ellentmondás.”^[1]

Marcel Mauss tézise tehát: nincs ingyenes ajándék. A japán kultúrában például köteles a megajándékozott kicsit többel viszonozni az ajándékot, és ebből egyesek képesek valóságos versengést véghezvinni… Mi is erre törekszünk az ünnepek alatt? Ha tavaly nem is, de idén végre túllicitáljuk a minket megajándékozó kollégát, barátot, családtagot? Ez a túllicitálás talán sokszor pont azoknak a személyeknek szól, akikkel nem igazán rendezett vagy harmonikus a kapcsolatunk. Tartunk tőlük, félünk attól, hogy eloszlik bennük a rólunk kialakult pozitív imázs… Ajándékokkal igyekszünk sokszor lekenyerezni valakit? Vannak, akik így próbálnak valamit elérni. Ha jön egy kis csomag tőlük, már számíthatunk is valami szívességkérésre. Sokak számára – főleg azoknak, akiknek az ajándékozás a szeretetnyelve – azonban a kis tárgyi (vagy szellemi) csomag valódi szeretetet rejt magában. Az ajándék, az adomány konkrét, fizikai megvalósulása is lehet a másik iránti jóindulat és önzetlenség megfogalmazásának. Hány olyan ismerősünk van, aki mesterien tud megkomponálni egy ajándékot a belső tartalomtől a külső borításig! Remek ötletek, az ajándékot kapó fél számára sokat jelentő apróság, meglepetés és kreativitás! Ugyanígy évek óta egyre több akció során igyekeznek a valóban hasznos adományozás különféle szervezett formáit megvalósítani: igényfelméréssel, előre megfogalmazott kérésekkel például cipősdoboz-akciókkal a rászoruló családok számára.

Fontos elkülönítenünk tehát az adomány és az ajándék két fogalmát. Ha keresztény szellemiségben tekintjük, az ajándékozás a kölcsönös szereteten, az adományozás az önzetlen szereteten alapszik. Jézus is az „oszd szét a vagyonod a szegények között” és a „ne tudja a jobbkéz, mit csinál a bal” intelmét fogalmazza meg a gazdagok számára. Ebben az aktusban nem a kölcsönösségen van a hangsúly, hanem a lemondáson, az önzetlenségen, azon, hogy az adakozó fél valamiért jobb helyzetben van, mint aki számára adakoznak.

A szegények, az afrikai éhezők, a messzi országban élő háborús menekültek mind-mind arctalan massza. Az ember lelkiismerete el van altatva, hiszen nem kell velük kapcsolatba lépni – ahogy erre Csűrcsavar is fölhívja a figyelmét Ürömvölgyinek C. S. Lewis regényének 6. és 7. fejezetében. Nem kell, de lehetséges: szolgálatként tekintve egyre gyakrabban az adományt is „házhoz” viszik. Az is a kultúra része, hogy az adományt tovább osztjuk, továbbadjuk, esetleg valami mást mi magunk is adományozunk valaki részére. Például az időnket, tehetségünket, képességeinket. Jó ügyeket, rászorulókat vagy akár magányos, kapcsolódásra vágyó embereket pedig a közvetlen környezetünkben is találhatunk.

Így döntöttünk idén mi is az Új Város szerkesztőségében. Adakozó kedd alkalmából a számunkra fölajánlott pénzadományokért cserébe nem adakozó olvasóink számára, hanem mások számára adományozzuk saját időnket és szellemi kincseinket. Az ókeresztény remeték története a szőlővel nem a szeretet kölcsönösségét, hanem a szeretet körforgását hangsúlyozza. Ilyen szempontból az adomány részese lehet a szeretet körforgásának.

Láthatjuk, hogy mindkét cselekedet szükség van: megajándékozni egymást a kölcsönös szeretet jegyében, és adományozni a szeretet körforgása jegyében. Éljünk mindkét lehetőséggel, de ne felejtsük el, hogy nemcsak a tőlünk távol élőknek vannak szeretet-szükségleteik, a körülöttünk élők iránti önzetlen adakozást és a kölcsönös ajándékozást egyaránt megtapasztalhatjuk! E kétfajta szeretet-tettre pedig valóban nem csupán karácsony közeledtével van szükség, de az advent és az adakozó kedd remek alkalmat kínál a megvalósításra.

^{[1] Mary Douglas: Foreword. No free gifts. IX–X. In: Mauss, Marcel: The Gift. The form and reason for exchange in archaic societies. https://files.libcom.org/files/Mauss%20-%20The%20Gift.pdf}