Fókuszban az „anyák megmentője” – a Semmelweis című filmről

Olvasási idő: 4 perc

Koltai Lajos 2007-ben rendezett utoljára filmet, de amikor Semmelweis Ignác történetével keresték meg, azonnal igent mondott a feladatra. Semmelweis volt az egyik legismertebb magyar ember, története világszerte komoly érdeklődésre tart számot.

Mindenki ismer legalább egy-két eseményt az életéből. Semmelweis először Bécsben, majd a XIX. század közepétől a pesti Szent Rókus Kórház szülészeti osztályának főorvosaként mutatta be, milyen előnyökkel járnak a fertőzést megelőző eljárások a szülészetben és a sebészetben. Megfigyelése abból indult ki, hogy a klórmeszes kézmosás megszünteti a boncolás után a kézen maradó hullaszagot. Később, a módszer rendszeres alkalmazása közben ismerte fel a mélyebb összefüggést: bár a kor orvostudománya még nem ismerte a baktériumokat, a klór képes volt elpusztítani a kézre tapadt, láthatatlan kórokozókat is. Magyar szülészként, viszonylag ismeretlenül szinte reménytelen küzdelmet folytatott a kor meghatározó tekintélyeivel, akik téves elméletekhez ragaszkodtak. Az áttörés csak jóval később következett be: Louis Pasteur mikroorganizmusokkal kapcsolatos kutatásai alapozták meg azt a szemléletváltást, amelynek hatására Joseph Lister angol sebész 1865-ben, éppen Semmelweis Ignác halálának évében kezdett el foglalkozni azzal a módszerrel, ami a sebek és műtéti eszközök karbolsavas fertőtlenítésére irányult.

Remek témafelvetések, mindez szinte kiált egy jó filmért, és Koltai Lajos nem is maradt adós azzal az igényességgel, ami már operatőrként is jellemezte. A Semmelweis míves mozi lett. Megvan a tempója, érdekfeszítő, gyönyörű operatőri munkát mutat fel, visz magával. Az utolsó forintig látszik a film költségvetése, szép a filmzene, és nem is tolakodó. Nagy András operatőr képein pontosan úgy fest a másfél évszázaddal ezelőtti Bécs, ahogy azt az ember a történelemkönyvek alapján elképzeli. Tehetséges és (egyelőre még) nem túlhasznált fiatalokból áll a színészgárda, a díszletek is pompásak. Érződik, hogy a hangmérnököktől kezdve a kellékesekig mindenki igyekezett tudásának legjavát nyújtani. A filmnek van hangulata, íve, mondanivalója, érzelmi töltete és ezt mind-mind át is tudja adni a nézőjének.

A főhős erősen konfliktusos figura, mogorva, ideges, többnyire rideg és mániákusan elhivatott – ahogy egyébként Semmelweis a történelmi emlékezetben megmaradt –, de azért nem annyira, hogy ne legyen azonnal látható: érző szív rejtőzik a zord álarc mögött.

Amiért viszont kétségkívül kár, az a forgatókönyv kissé leegyszerűsítő elbeszélésmódja. Már Semmelweis életrajzírója, Benedek István is felhívta rá a figyelmet 1967-ben, hogy a kortársak csak saját koruk elfogadott tudásszintjéről ítélhették meg az új gondolatokat, ezért „…nem indulhatunk ki abból, hogy az »atmoszferikus« aetiológiai magyarázat [vagyis az, hogy a lázat légköri viszonyok okozzák] eleve ostobaság, tehát aki Semmelweis érvelésével szemben ragaszkodott az atmoszféraelmélethez, szükségképpen ostoba és gonosz ember volt.” A film ugyanakkor az osztrák szakembereket szinte kivétel nélkül az orvoslásban elavult módszereket alkalmazó, kerékkötő figuráknak állítja be, velük szemben pedig ott állnak a remek magyar orvosok, akik a haladást képviselik. Ez a két csoport aztán ahelyett, hogy együtt az emberek megmentésén fáradozna, inkább újra és újra birokra kel, véget nem érő szócsaták formájában. A bécsi kórházigazgató, illetve pártfogolt orvosa helyenként visszataszítóbb figuráknak tűnnek, mint az emberéleteket követelő megbetegedés.

A korszak etnikai feszültségei (mégiscsak 1847-ben járunk) valószínűleg nem voltak mentesek az efféle konfliktusoktól, de valamivel több árnyalatot elbírtak volna ezek a karakterek. Klein professzort például a valóságban nem nagyon érdekelték segédje elméletei, de – ellentétben a filmen látottakkal – nem akadályozta Semmelweis kutatásait, és a klórmeszes kézmosást is elfogadta. Viszonyuk egészen más okból lett nehézkes. A végül giccsbe fulladó fegyelmi eljárás is fiktív, Semmelweis ellenfelei nem hadakoztak a kézfertőtlenítés ellen, mint ahogy az a filmben történik. A magyar orvos központi tézisét nem fogadták el, hogy a gyermekágyi láznak egyetlen lehetséges oka van. A korabeli orvosi gondolkodástól ez idegen elképzelés volt. Legalább harminc más okot sejtettek a probléma mögött.

A címszereplőt alakító Vecsei H. Miklós tisztességes, kemény munkát végez, ő maga Semmelweis Ignác; egy húszas évei végén járó, szenvedélyes szülészorvos áll előttünk, aki minden erejével azon van, hogy elérje célját. A céltudatosság és a tettvágy elemi erővel jelenik meg játékában, szinte átsugárzik a vásznon. Vecsei a Magyar Kurírnak adott interjújában így fogalmazott: „Meg kellett találnom, mi az a lelkem mélyén lévő kérdés, amire ő lesz a válasz. Onnan indultam ki, hogy ő alárendelte az életét annak az igazságnak, amit megsejtett. Engem ez érdekelt. Milyen az, amikor a kérdés fontosabbá válik az életünknél? Lehet-e egészségesnek, épnek maradni egy ilyen kapcsolatban? Maga marad-e az ember, ha feladja élete természetes folyását?”

A Semmelweis összességében tisztességes, szimpatikus film, még akkor is, ha helyenként szerencsétlen hangsúlyeltolódásokat érhetünk tetten. Jóval több benne az egyetemes, felemelő igazság, mint a jelenre tett – finoman rejtett – utalás. Ráadásul izgalmas krimiként sem utolsó. Ha legközelebb kicsit árnyaltabban közelítenek a forgatókönyvírók az alaptörténethez, igazi remekmű születik. Koltai Lajos csodás beállításai és legfőképp Semmelweis Ignác örökségének ereje így is elviszi a hátán a filmet. Semmelweis-napra (is) ideális néznivaló.