Barbie nem is olyan rózsaszín világa – filmajánló

Az élet nagy kérdései, amelyeket mind felteszünk magunknak: Ki is vagyok én? Miként határozzuk meg önmagunkat? Miért akarunk ennyire megfelelni másoknak? Gondolunk-e a halálra? Milyen érzés elengedni vagy látszólag elveszíteni a kamaszodó gyermekeinket? Miként viszonyulunk a női és férfi szerepekhez? Mindezekre a kérdésekre a mesevilágban Barbie és Ken, a filmbéli való világban a Barbie-val szimbiózisban lévő Gloria – a Mattel gyár igazgatójának titkárnője – is keresik a választ. Aztán az események során egyértelművé válik, hogy sok esetben téves képek, ideálok – reklámok és marketingfogások – befolyásolják az önmagunkról formált képünket.

A történet szerintem a női lét evolúciós folyamata, a gyermekből felnőtté váló lány útja. A kerekded babákkal játszó kislányok az anyaszerepet egy idő után felcserélik a munka világába visszatérni készülő nőével.

A film erős képi üzenettel indít: a kislányok az ősi anyaszerepből a felnőtt, csinos, sikeres nő szerepébe bújnak, úgy jelenik meg számukra a Barbie baba, mint az Űrodüsszeia nyitójelenetében az a bizonyos monolit. Az anyaság, amire eddigi életükben készültek és amit évezredeken keresztül megéltek, lecserélhető? Azt gondolom, hogy itt nem is erről van szó – még akkor sem, ha a film talán ezt is sugallhatja, a babájukat megsemmisítő kislányokat ábrázoló jelenetben.

A kislányok a különböző fejlődési szakaszaikban azonosulnak a különböző szerepekkel. A lányaimnak is van aranyos, kis babájuk a maga gömbölyű, igazi babaszerű formáival, amivel lehetett anyukásat játszani, tisztába tenni, tologatni, babusgatni, szeretni tanulni – az édesanyjuk mintáját követve. Mindezt a minőséget nem cserélték le, csak ahogy nőttek, úgy lett érdekes számukra az új szerepjáték: a csinos, talpraesett, tűsarkúban járó, külsejére igényes, álmait megvalósító független nő, a Barbie világa.

A különböző minőségek megélése sokszor fájdalmas, akadályokba ütközik, tele van elvárásokkal. A filmbéli való világban a nőiség nehézségein töprengve Gloria ekképpen fogalmazza meg a felnőtt nőket gyötrő érzéseket: „Szó szerint lehetetlen nőnek lenni. Gyönyörű vagy, és nagyon okos, mégis azt gondolod, nem vagy elég jó. Mindig kiemelkedőnek kell lenni, de valahogy mégis mindig rosszul csináljuk.” „Vékonynak kell lenned, de ne legyél túl vékony. És persze soha nem mondhatod, hogy vékony akarsz lenni. Azt kell mondanod, hogy egészséges akarsz lenni, de azért vékonynak is kell lenned. Kell, hogy legyen pénzed, de azért ne kérj több pénzt, mert az túl agresszív. Legyél főnök, de ne legyél gonosz. Vezetővé kell válnod, de nem törheted össze mások elképzeléseit. Szeresd azt, hogy anya vagy, de ne beszélj folyton a gyerekeidről… Soha ne öregedj meg, ne légy durva, soha ne mutogasd magad, soha ne légy önző, soha ne hibázz, soha ne vallj kudarcot, soha ne mutass félelmet, soha ne tűnj ki a sorból. Túl nehéz! … És kiderül, hogy nemcsak mindent rosszul csinálsz, de minden a te hibád. Belefáradtam ebbe. Ahogy magamra és más nőkre nézek, azt látom, hogy gúzsba kötjük magunkat, csak azért, hogy az emberek szeressenek. És ha mindez igaz egy nőt ábrázoló babára is, akkor nem is tudom, mi lesz velünk.” 

Barbieland azonban nem ilyen. Barbie álomháza a kislányok álmaitól olyan szép és tökéletes. Ott azért nincs lépcső, mert nincs rá szükség, hiszen egyszerűen odakerülnek, ahova a gyermeki képzelet repíti őket, nem kell bajlódniuk a lépcsővel. A sok-sok Barbie mind káprázatos. Ott nincs narancsbőr. A Barbie-knak minden nap jó napjuk van. (Kennek csak akkor van jó napja, ha Barbie rámosolyog, de ez már egy másik egzisztenciális kérdés).

Majd jön a zuhanás, szó szerint. Barbie egyszer csak már nem repül le az autójába, hanem leesik az álomház tetejéről. „Pofára esik” – mondta a lányom. A többi Barbie azt mondja, meghibásodott. Miközben útra kel, hogy a való világban keressen a problémára megoldást, Ken vele tart és egyre erőteljesebben gyűjti be a való világ macsó impulzusait. Azonnal felismeri, hogy a világban férfiuralom van. A nőket képviselő ügynökség egytől egyig férfiakból áll.

Milyen abszurd, nem? Ken gyorsan visszatér Barbieland-be, és kiépíti a maga mojo dojo casa házát, a jócskán túlzó maszkulin szerepében – a mini frigóval, amiben csak hat sör fér el. A film szerint Kenföldén, azaz a valóságban, minden nő aláveti magát a férfiak akaratának, pozíciótól, végzettségtől függetlenül. Elhangzik egy kulcsmondat, hogy valamelyik vezetésre termett nő vessen végre véget a Kenek ámokfutásának: a kislányok, miközben felnőnek, vegyék a saját kezükbe az életüket, valósítsák meg céljaikat, merjenek bátran álmodni. Végül Barbieland-ben helyreáll a régi rend, de mégsem lesz minden a régi.

Szerényen felsejlik az üzenet, miszerint a valóság is lehet szép, sőt gyönyörű is, és a nő akkor is szép, ha nem tökéletes.

Hiányoltam a párkapcsolatot a történetből – Ken felkínálta a szerelmét, de Barbie visszautasította. Hozzáteszem, szerencsére a lányaim azt mondták: Barbie-zni nem jó Ken nélkül. Nincs minden veszve.

Nekünk is tükröt tarthat Ken fájdalmas felismerése, hogy idáig Barbie-hoz képest határozta meg önmagát – hogy ő tulajdonképpen senki Barbie nélkül. Barbie ráébreszti, hogy ne másokhoz viszonyítva határozza meg önmagát. Ha fájdalmasan is, de kénytelen kitalálni, hogy ki ő, mint Ken, és rájön, hogy mindaz, amivel eddig azonosította magát, csupán illúzió. Miközben Barbie arra buzdítja Kent, hogy ő is járja a saját útját, ráébred, hogy a dolgok, amikről azt hitte, meghatározzák őt (bunda, autó, végzettség stb.), mit sem számítanak.

A lényeg: „I am Kenough”, magyarán elég ő úgy, ahogy van (Ryan Gosling dala: I am just Ken). Ez a film az egzisztenciális útkeresésről szól, arról, hogy merjük megvalósítani az álmainkat, ne féljünk, és ne mástól tegyük függővé, hogy kivé szeretnénk válni az életben.

A film előhozza a sok szülőt foglalkoztató kérdést: mi is a szerepünk gyermekeink fejlődéstörténetében. Ruth Handler (Barbie megalkotója) fogalmazza meg a választ – ez számomra a film egyik legszebb mondata: „Mi anyák, a lányaink háta mögött állunk, hogy visszanézve lássák, milyen messzire jutottak”. Véleményem szerint ez ugyanúgy igaz a férfiakra és fiaikra is.

Bízom benne, hogy sikerül kellőképpen felvérteznem a gyermekeimet, hogy önmeghatározásuk során igaznak érezzék majd Barbie egyik záró mondatát, amely így hangzik: „Olyan akarok lenni, aki csinál valamit, nem olyan, akit csináltak. A képzelő szeretnék lenni, nem az elképzelés”.