Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka – könyvajánló

A szél árnyéka elbeszélő-főszereplője Daniel Sempere, akinek életét kamaszkorától követhetjük nyomon éveken keresztül a valódi Barcelona egészen misztikus helyszínein. A könyvkereskedő fia sejtelmes és elkerülhetetlen találkozása a regénnyel – amelynek címe „A szél árnyéka” – meghatározza és egyben meg is pecsételi sorsát: rejtelmes szerzőjének (Julián Carax) már-már megszállottjává válik; csak azért nem teljesen, mert az őt felkutató kelekótya nyomozása nem szűkölködik megmosolyogtató mozzanatokban, találkozásokban. Danielt életének drámai pillanatában éri ez a hatás; egy nap arra ébred, hogy már képtelen felidézni fiatalon elveszített édesanyja arcát. A félárva fiú menekülése a fikció világába gyakori kiindulópont, Zafón könyve azonban jóval több, mint egy küzdelmes felnőttéválás-történet.

A szél árnyéka két regénynek a címe: azé, amelyet mi olvasunk, és azé is, amelyet Daniel olvas. A szerzőnek ez a „húzása” meglepőnek tűnhet, furcsább azonban az, hogy ez valóban működik: tipikusan az a regény, amely elkíséri az olvasót, és amikor letesszük, azt vesszük észre, hogy hiányoznak Barcelona utcái, rejtélyes figurái, és az egész miliő, még akkor is, ha mindez Spanyolország – és Európa – történetének egy igen sötét korszakába kalauzol bennünket.

Magyar olvasó általában középiskolában hall érintőlegesen a spanyol irodalomról: „Garcia Lorca halott! hogy senki se mondta nekem még!” – olvassuk Radnótinál az Első eclogában, ahol József Attilát idézi még meg a versbéli Pásztor. Ráadásul mindez hexameterben. Van valami misztikus abban, hogyan születik meg az egyén kapcsolódása a szűkebb-tágabb értelemben vett múltjához. Bár Garcia Lorca nem jelenik meg a regényben, eszünkbe juthat a párhuzam, amit Radnóti teremt meg közte és József Attila között: „Elegendő / harc, hogy a multat be kell vallani” – szól a tételmondat A Dunánál c. versből, amelyet nehezen tanulunk meg azóta is. Zafón hatalmas tetralógiájának mottója is lehetne ez az idézet, ugyanis „Az elfeledett könyvek temetője” (A szél árnyéka ennek a regényciklusnak első darabja) nem csekély mértékben ugyanerre vállalkozik: szembesíteni a szereplőit és az olvasóit a spanyol (közel)múlttal.

_{Az elfeledett könyvek temetője regényciklus négy kötete magyarul (livre.hu)}

Zafón vérbeli történetmesélő, regénye aranybánya a sorok között olvasni kívánó, a regényrétegek felfejtésében örömet lelő bölcsészeknek éppúgy, mint a fordulatos cselekményszövést kedvelő könyvmolyoknak. Az énelbeszélőt rendszeresen megszakítják a regény egyéb szereplőinek múlt(ak)at felelevenítő monológjai, melyek sok esetben korántsem bizonyulnak hitelesnek, ha nem szándékosan hazudnak. Zafón követi a pikareszk regény hagyományait, főként, ha az egyik legjobban eltalált karaktere, Fermín Romero Torres nézőpontjából szemléljük az eseményeket. A rejtélyes múltú kópé-kalandor azonban úgy válik a regény rémromatikus figurái között a legrealisztikusabb alakká, ahogyan ő maga hordozza a 20. századi spanyol történelem sebeit a testén, szó szerint húsába égve, vágva. Éppen ez az egyik nagy erénye a könyvnek, hogy bár kötélen egyensúlyoz, nem téveszt arányt: humoros, de sosem tréfál, szinte megállás nélkül szereplői múltjában vájkál, de sosem pszichologizál, iróniája nem válik cinikussá.

_{Carlos Ruiz Zafón könyvei eredeti, spanyol nyelven (bitacorademislecturas.blogspot.com)}

A történet személyes sorsok, múltak sűrű szövésű hálója, és maradva a metaforánál: ha a metszéspontok jelzik az egyes embereket, maga a fonál a történelem maga. Zafón egyértelműen azt sugallja, hogy az egyén nem függetlenítheti magát az őt körülölelő történelmi pillanat valóságától, e függetlenedés lehetősége eleve kizárt, és mivel ez az állapot olyan természetes, minthogy lélegzetvétel nélkül megfulladunk, nem is kísérel meg kitérni az ebből adódó kényes kérdések elől. Mindezt azonban visszafogottan teszi, a szöveg nem abban az értelemben történelmi regény, hogy szereplői történelmi alakok, alig lelhető fel utalás valóban élt személyekre. A mindenhová begyűrűző terror, amely jellemezte a 40-50-es években Spanyolországot, emberarcúvá válik a lapokon, éppen ezáltal pedig valóban félelmetessé. A Franco-korszak tablója rajzolódik itt ki, amelynek megítélése, feldolgozása napjainkban is zajlik Spanyolországban, és amely folyamatból a művészet is kiveszi a részét. (Jó példa erre Almodóvar legutóbbi filmje is, a Párhuzamos anyák, mely szintén egyfajta történelmi keretbe helyezi hőseit, s a film végi idézet – „Nincs elhallgatott történelem. Bármennyire is felégetik, bármennyire is szétzúzzák, bármennyire is meghamisítják, az emberi történelem nem hajlandó a hallgatásra.” /Eduardo Galeanao/ – meglepően rímel Zafón gondolatiságára.)

Bár könyvajánlónak ez nem feladata, ebben az esetben talán kivételt lehet tenni. E sorok írójának találkozása a regénnyel szintén emlékezetes: 14 éves diákomtól kaptam ajándékba a negyedik kötetet. Neki elsősorban a jól megformált karakterek tetszettek meg, engem a történelmi vonatkozások varázsoltak el. A történelemszakos kolléga már tőlem kérte kölcsön.

(Másfél hét után kaptam vissza a könyvet.)

(Bizonyos értelemben fertőző.)