"Oda kell egy szeletkét adni magunkból" – beszélgetés Kovács Villővel

Olvasási idő: 6 perc

Kovács Villő fiatal hegedűművész, idén szerzett diplomát a Zeneakadémián. Része több formációnak is, ahol megélheti a zene közösségteremtő hatását. Mit jelent a zene egy huszonévesnek? Hogyan hat a közösség a zene megértésére? A június 21-e, a zene világnapja kapcsán készült interjúnk.

Mesélj magadról és a pályaválasztásodat meghatározó tényezőkről. Hogyan kerültél a Zeneakadémiára?

Zenészek a szüleim, úgyhogy adott volt, hogy testvéreimmel mind az öten tanultunk zenélni. Én zongorázni szerettem volna, mert mindig az tetszett a legjobban, de a szüleim zenekari zenészek, ezért jobbnak látták, hogy olyan hangszert válasszak, amivel zenekarban is el tudnék helyezkedni. Nem tudom, honnét jött nekik a megérzés, hogy lehet, majd ebbe az irányba indulok el. Vargabetűkkel ugyan, de tényleg a Zeneakadémián kötöttem ki. Konziba (’zenei szakgimnáziumba’ a szerk.) nem mentem el, így több továbbtanulási lehetőséget nyitva hagyva magam előtt, a gimnázium után viszont egy évet Szombathelyen töltöttem OKJ-s képzésen egy összművészeti szakgimnáziumban, és ott rendkívül jó közösség jött össze. A gimis évek alatt leginkább ez hiányzott nekem, mert mindig egy kicsit egyedül voltam a hangszeremmel, emiatt nem értettem annyira a zene lényegét. Valószínűleg ezért hezitáltam, vajon tényleg nekem való-e ez a pálya. Szombathelyen vált egyértelművé. Nagyon jól éreztem magam és kedvem lett foglalkozni ezzel az egésszel. Akkor vettek fel a Zeneakadémiára, amikor a Covid-járvány volt. Megnehezítette a mindennapokat a karantén. Másfél év azzal telt, hogy jó-jó, most már mindjárt kinyitunk. Egy órára bejöhetsz. Á, nem, jövő héten mégse. A második évtől már bejárhattam élő órákra, de akkor is nagy macera volt a higiéniával, ami nehézkessé tette az órák menetét.

Jártál esetleg külföldön, voltál valamilyen csereprogramon? Ez milyen hatással volt a hozzáállásodra?

Pont amikor ez a covidos időszak volt, ami miatt nagyon nem volt komfortos nekem az itthoni légkör, akkor úgy döntöttem, hogy Erasmusra megyek. Belgiumban, Gentben voltam egy szemesztert a harmadik évemben. Ott az egyetemi életnek nem a közösségi része dominált, nem volt hangsúlyos a koncertezés és közösségi zenélés, de az egyéni munka viszont olyan következetes volt, hogy azóta világosan látom, hogy mi az, amit magamnak köszönhetek és mi az, amit a külső erőknek, így nagyon jól tudtam haladni, szükségem volt egy ilyen tisztázó évre. Itt nagyon jó dolgom volt, és újult erővel tértem vissza.

^{Koncerten a kamarazenekarral}

Mit gondolsz a zene és a zenei előadások közösségteremtő hatásáról? Miben tudod megélni ezt mint előadó?

Miután visszajöttem Belgiumból, akkor volt a BA diplomám, ami egybeesett azzal, hogy már minden órára be lehetett járni, volt közösségi élet is, és a gondviselésnek köszönhetően pont azon az évfolyamon, ahova én kerültem, indult el az Era Nova Kamarazenekar, egy nagyon eredményes önszerveződés sok lelkes hallgatóval. Talán amiatt hívtak már a kezdetektől, mert sok közös óránk volt a szervező hallgatótársakkal, lényeg, hogy bekerültem, azóta is tagja vagyok.

Igazából velük tapasztaltam meg először, hogy milyen értéke van annak, ha megpróbáljuk mintegy legyőzni magunkat, és valami fölöttünk állót megalkotni ezáltal.

Tényleg nagy tapasztalat, hogy nem csak magamnak gyakorolok a hegedűn, hanem a zenének a legmélyebb rétegét kerestük, annyira szép élmény volt, ez továbbra is megmaradt. Én nem ismertem ezt a szemléletet azelőtt, nem értettem, milyen az, ha nem csak arra fókuszálok, hogy a második ujjat hogyan kell helyezni, és hogy a fekvésváltás mennyire hangtalanul zajlik le, hogy nem számít a hibázások mennyisége, meg milyensége, hanem az számít, hogy én szeretném azt a zenét megszólaltatni, ami a legigazabb. Ezekben a kérdésekben nagy elfogadással fordultunk egymás felé, ezért nagyon felszabadítóan hatott rám ez a közeg. Idén diplomáztam, jóval több kamaraprodukciót el mertem vállalni, sokkal több zenekari és diploma projektekbe be mertem szállni. Nem arra hivatkoztam, hogy majd ha komfortosabban érzem magam a hangszeremen, akkor vállalok ilyeneket, hanem el tudtam engedni, hogy hol tartok, megpróbáltam bekapcsolódni abba, ami körülöttem zajlott, és nagyon jól sült el. Megtaláltam azokat a kamaraegyütteseket, akikkel az egyetem befejeztével is szeretnénk folytatni a közös zenélést, bár még nem tudjuk, konkrétan hogyan.

Szerintem az ilyen türelmes, támogató barátokon keresztül találkoztam igazán azzal, amit a zene lényegének lehet nevezni, és ami miatt hivatásommá vált a zenélés.

A zene közösség formáló ereje abban is megmutatkozik, hogy úgy érzem, az én egyéniségem is ezen keresztül teljesedett ki. Határozottan állíthatom, hogy igen, számított, hogy milyen közegben vagyok, ezek az együttműködések megteremtették a lehetőséget, hogy jobban önmagam lehessek.

^{Az Era Nova Kamarazenekar}

Mint zeneakadémiás a zeneakadémistát kérdezlek, hogy látod, az, hogy a különböző szakirányok hallgatói között a nehéz átjárás, nehéz egymást megismerni, milyen hatással van az egyetem közösségére? Én nem érzem, hogy lenne egy nagy közösség, amibe behúz minket az intézmény.

Igen, én is azt érzem, hogy csak azokkal van az identitásunk közösen formálva, akikkel együtt is alkotunk. Akikkel csak időnként összefutunk, az szintén szép, nem gondolom, hogy annak nem lehet helye, de abban tényleg nincs meg ez a fajta közösségérzet, mert akikkel (leginkább a vonósokkal) együtt vagyok, velük zenekarozunk, velük éljük át ugyanazokat az élményeket, és ez összefűz minket. A hangszeres hallgatóknak a gyakorlás annyira magas óraszámot elfoglal a napjaikból, hogy az biztos gátolja a kapcsolódást. Valamint az, hogy a tárgyaink nagyon függetlenül, szeparáltan vannak összeállítva, én az évfolyamomat sem annyira ismerem, pedig már öt éve itt tanulok.

Én arra gondolok, hogy a koncertélményeket lehetne jobban összefűzni, vagy hogyha arra egy picit lelkiismeretesebben járnánk, vagy nagyobb létszámmal megjelennénk, akkor azok nagy élménnyé és tapasztalattá válnának, mert az mindenkit foglalkoztat, közös pont lehet, amiről aztán lehet másnap beszélni. Valahol itt lenne a kulcs. A kívülállók ezt nem nagyon látják, de nálunk nagyon sok az egyéni elfoglaltság. Nemcsak a gyakorlás az egyéni munka, az egyetemen is bent szoktunk lenni este nyolcig, kilencig, akár tízig úgy, hogy abban még a gyakorlás benne sincs, teljesíthetetlennek tűnik, hogy még elmenjek koncertre is.

Kicsit rátérve az alkalmi közösségteremtésre: szerinted mi kell ahhoz, hogy kapcsolódni tudj a közönséggel?

Nekem ez egyelőre nehéz kérdés, mert ha egyesével gondolok az emberekre, akkor értem, hogy kinek mi az, ami többet jelenthet, még hogyha nem is személyesen ismerem, csak tudom, hogy honnét érkezett, milyen közegből. Mást szoktak játszani egy díjátadón, mint egy diplomakoncerten, egy tanszaki koncerten vagy vizsgán, ott kicsit könnyebben értem, hogy ki miért jön és mit akar hallani. De nem is tudom, hogy lehet-e a közönséget általánosságba véve értelmezni. Én arra a szintre szoktam magamban eljutni, hogy magamat, saját bensőmet meg tudom-e érinteni a zenélés közben, mert az tud szerintem csak átmenni, ha sikerül saját magamra hatni. Akkor van esély rá, hogy az bárki mást is meghat. Szóval egy kicsit mindig oda kell adni valami kis szeletkét magunkból. Azt hiszem, ez elég fárasztó és kimerítő hosszútávon. Nehéz mindig újra tudatosítani, hogy vannak nagyobb közönségű koncertek, és nem csalódni egy kisebb előadásnál sem, hanem ugyanúgy komolyan venni magunkat és a produkciót. Mikor lejövök a színpadról tudom, hogy nincs olyan, hogy nem halok meg kicsit sem a produkcióért, muszáj az ottani jelennek nagyon átadni magamat.

Mennyire fogékony a komolyzenére egy átlagos közönség?

Sokszor azt érzem, hogy rengeteg múlik a műsoron. Amíg valaki nem azzal a füllel hallgatja a zenét, hogy mindegy, mi történik, én a mögöttes tartalmát hallgatom, addig az számít, hogy ha nem is slágerdarabok, de közérthetőbbek legyenek a műsoron. Nekem most nagyon érdekes élmény volt nemrég, hogy tanultunk egy Sosztakovics vonósnégyest, nagyon nehéz játszani, én a próbák alatt is mindig megszenvedtem, a koncerten is. És még nem volt olyan ember, aki ne értette, vagy érezte volna, hogy miről szól, pedig Sosztakovics igazán nem a könnyen értelmezhető zeneszerzők közé sorolható. Valahogy ebben a darabban mégis annyira világos a mondanivaló, míg például lehetséges, hogy egy gyöngyöző Bachnál egyszerűen mégsem annyira magától értetődő. Én egyelőre a Zeneakadémia berkein belül zenélek, emiatt persze előfordulhat, hogy nem tapasztaltam ki eléggé még, milyen darabokból érdemes egyes koncert műsorát felépíteni, alkalmazkodva a körülményekhez.