Sábát, az idő palotája

Olvasási idő: 5 perc

Az évek során számos könyvet és cikket olvastam, valamint sok prédikációt és buzdítást hallgattam a sábát témájáról. Mivel zsidó nőt vettem feleségül, aki ráadásul egy gyülekezet rabbija is, családunk minden héten megtartja a sábátot.

Ahogyan a zsidó családokban mondani szokás, mi „tartjuk a sábátot”. Régebben, amikor a gyermekeink még kisebbek voltak, rendszeresen gyertyát gyújtottunk, megáldottuk a lányainkat, tanulmányoztuk a Tórát, és huszonöt órán át tartózkodtunk a hétköznapi feladatok és munka nagy részétől. Mind gazdag és gyönyörű hagyomány. Az egyik lányunk már felnőtt és elköltözött, a másik pedig kamasz, de még mindig sikerül minden héten félretennünk a szokásos munkát, az üzleti teendőket és a rohanást egy napra.

Hetvenöt évvel ezelőtt, 1951-ben a nagy hatású lengyel-amerikai rabbi, Abraham Joshua Heschel gyönyörű könyvet írt a sábátról és annak jelentőségéről a zsidók életében. A könyv ma is kapható és könnyen hozzáférhető. Heschel a sábátot „az idő palotájának” nevezte: olyan, minden héten elkülönített időnek, amely az örökkévalóságot hozza el a mindennapokba. Kifejtett azonban egy még fontosabb gondolatot:

ez a heti, időn kívüli időszak arra hivatott, hogy keretbe foglalja, sőt újragondoltassa velünk azt, ahogyan a hét többi hat napját éljük.

Heschel rabbi így ír:

„A sábát több mint fegyverszünet, több mint közjáték; az ember és a világ mély, tudatos harmóniája, együttérzés minden teremtménnyel, és részesedés abban a lélekben, amely egyesíti a lentit és a fentit. Mindaz, ami isteni a világban, egyesül Istennel. Ez a sábát, és ez a világmindenség igazi boldogsága.”

A The Sabbath című könyv nagy hatással volt a zsidókra és keresztényekre egyaránt, hiszen Heschel rabbi az 1950-es és 60-as években a vallásközi párbeszéd egyik vezető alakja volt, és számos jelentős keresztény vezetővel állt kapcsolatban. Ezek a vezetők aztán elvitték könyvét saját gyülekezeteikbe, és ugyanazokat a gondolatokat és gyakorlatokat elkezdték tanítani a keresztényeknek, akik így megörökölték ezeket az idősebb zsidó testvéreiktől.

Aztán körülbelül huszonöt évvel ezelőtt – hihetetlen, hogy már ennyi idő eltelt! – megjelent Wayne Muller Sabbath című könyve. Muller pszichoterapeuta és protestáns lelkész, aki széles perspektívából mutatja be, miként formálhatják a sábát alapelvei az egyént és a világot. Könyve szintén emberek ezreihez jutott el, egyházi közösségeken belül és kívül.

Muller még tovább tágította a sábát gyakorlatának értelmezését, például az áldásadás gyakorlatát illetően:

„Sokféleképpen adhatsz áldást. Megáldhatod gyermekeidet, társadat vagy barátodat úgy, hogy kezedet a fejükre teszed, és imádkozol gyógyulásukért, jólétükért, boldogságukért. Hadd érezzék imádságod igazságát a testükben. Amikor ez megtörténik, sokan arról számolnak be, hogy fizikailag is érzik, amint az áldás belép a testükbe. Ez egyszerre értékes és ingyenes ajándék, amely ráadásul teljesen önzetlen.”

Egy másik gyakorlat arra hív, hogy csendben, titokban áldjunk meg idegeneket. Áldjuk meg így azokat, akiket észreveszünk az utcán, a piacon vagy a buszon: „Legyél boldog. Legyen békességed.”

Érezzük, ahogy az áldás átáramlik rajtunk, miközben továbbadjuk. Figyeljük meg, hogy mindketten részesülünk az áldás kegyelméből. Lassan, szinte észrevétlenül minden egyes áldás maga is sábáttá válik.

Ez is gyönyörű és fontos gondolat.

Úgy gondolom azonban, hogy hiányzik belőle valami lényeges: a sábáti fegyelem aszketikus és szemlélődő dimenziója.

Részben e két könyv hatására a zsidók és a keresztények újra felfedezték a sábátot mint lelki gyakorlatot. A figyelem a sábát arra való képességére irányult, hogy a hét végén – és egy új hét kezdetén – megújít, felfrissít, helyreállít és felkészít bennünket.

Mindezek ellenére úgy érzem, hogy megfeledkezünk a sábáti fegyelem alapvető aszketikus, szemlélődő dimenziójáról, pedig ez mindannyiunk javára válna. Úgy tűnik, ez a szempont hiányzik abból is, ahogyan a legtöbb könyv beszél a sábátról, és abból is, ahogyan általában megéljük ezt a napot.

Ha figyelmesen olvassuk a Tórát, a Kivonulás könyvének 35. fejezetében, az 1–3. versekben ezt találjuk:

„Mózes összegyűjtötte Izrael fiainak egész közösségét, és így szólt hozzájuk: »Az Úr meghagyta, hogy ezt tegyük: hat napon át dolgozhatunk, a hetedik nap azonban legyen szent, legyen ünnepnap, a teljes nyugalom napja, legyen az Úrnak szentelve. Aki ezen a napon dolgozik, halállal kell büntetni. Szombaton nem gyújthattok tüzet lakástokban. «”

Figyeljük meg a harmadik verset!

A sábáti tilalmak közül kiemelt helyen szerepel a tűzgyújtás: „Szombaton nem gyújthattok tüzet lakástokban” (Kiv 35, 3)

Háromezer évvel ezelőtt a tűzgyújtás a mindennapi élet, a munka és a kényelem alapvető része volt. Tűz nélkül télen nagyon hideg lehetett a házban még Izrael földjén is. Tűz nélkül nem lehetett meleg ételt készíteni, vagyis az étkezés sem volt olyan élvezetes, mint máskor. És természetesen tűz nélkül sok olyan hétköznapi munkát sem lehetett elvégezni, amelyből sokan megéltek. A tűzgyújtásról való lemondás valódi áldozatot jelentett, amely megkülönböztette a sábátot a hét többi napjától.

Egy kevés aszkézis sokat segíthet abban, hogy a tanítás valósággá váljon: különítsd el ezt a napot, ahogyan Teremtőd is elkülönítette.

És éppen ezzel teremtesz helyet valami más számára.

Az én meglátásom az, hogy a sábát megtartását gyakran kellemes, megnyugtató, „áhh…” élményként állítjuk be. Mintha ezt mondanánk: „Áhh, végre egy nap, amikor Isten megparancsolja, hogy hagyjam abba a munkát, ne robotoljak és ne aggódjak. Remek! Benne vagyok!”

Ez teljesen rendben van. Sőt, a régi rabbik azt is tanítják, hogy a sábát az öröm napja. Ne dolgozzunk, inkább sétáljunk egyet a szabadban. Ne mosogassunk el, ráér holnap. Éppen ezen a napon kell különösen örömre találni. Ennek jegyében például a rabbik azt is mondják, hogy a házastársak testi egyesülése sábáton különleges áldás.

De mi lett azokkal az aszketikus lehetőségekkel, amelyeket a sábát bizonyára szintén magában tartogatott? Régen biztos nem volt kényelmes tűzgyújtás nélkül megtartani ezt a napot. Éppen a kényelemről való lemondás tette azonban lehetővé a sábát örömét.

Nem olyan napnak szánták, amely mindenben ugyanúgy telik, mint a többi. A sábát áldása részben abból született, hogy az ember lemondott megszokott kényelméről.

Ha nem kellett melegen tartani a házat, és nem a megszokott főtt ételek elkészítésével telt az idő, akkor maradt idő másra. A sábát fegyelme segített Isten felé fordítani a szívünket és az elménket, ugyanúgy, ahogyan a böjt, a hosszú imádság, a csendes elmélkedés, a hallgatás vagy egy szent könyv imádságos olvasása is teszi.

A heti figyelemelterelésektől való elfordulás – hiszen a megtérés, amely egy egész életen át tart, valójában „fordulást” jelent – új lehetőséget adott az őseinknek arra, hogy átgondolják életüket és kapcsolatba lépjenek Istennel. Úgy gondolom, hogy ez volt a sábát valódi célja, nem pusztán az, hogy megkönnyebbült „Áhhh” sóhajjal dőljünk hátra.

Jon M. Sweeney az USA-ban megjelenő Living City magazin egyik szerkesztője, ahol ez a cikk először megjelent.