Néhány napja mindenki a koronavírusról beszél: az utcán elkapott beszélgetések foszlányai rendre a terjedés, elkapni, kézfertőtlenítő, esetleg vásárlás, otthon marad szavakat tartalmazzák. Szinte egy történelmi filmben vagy irodalmi műben érezhetjük magunkat. S ha már vélhetőleg többet leszünk otthon a következő hetekben, elmaradnak az esti színházi és egyéb programok, hát olvassunk. Ha nem is a koronavírusról, de járványokról bőven találunk nagyszerű irodalmi műveket.
A par excellence fertőző betegség, a járvány alaptípusa a pestis. A közép- és koraújkori nagy pestisjárványok alapvetően határozták meg az európai kultúrát. Gondoljunk csak Villon híres balladájára, a Haláltánc-balladára: „A földbe térünk mindahányan, /s az évek szállnak, mint a percek, /véred kiontott harmatával/ irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” – szól Faludy György fordításában a refrén.
A pestis nem nézi a származást, a vagyont, a műveltséget, az erkölcsösséget, egyformán pusztít mindenki között. A motívum általánosan elterjedt volt a középkori költészetben, hiszen ekkor még nem sokat tudtak a fertőzésekről, és nem is tudtak szinte semmit tenni a betegség terjedése ellen. Így válhatott a pestisjárvány a kiszámíthatatlan sors metaforájává. A halál fenyegetésére vagy bűnbánattal és vezekléssel vagy féktelen élethabzsolással válaszolt a középkori ember. (Meg összeesküvés-elméletek gyártásával, de ez már nem irodalom.)
Az egyik leghíresebb „járványos” mű Boccaccio Dekameronja (ezt akár online is elolvashatjuk), melynek kerettörténete szerint a járvány elől önkéntes karanténba vonuló fiatal nemesek mesékkel szórakoztatják egymást, hogy jobban teljen az idő a bezártságban. A karantén a társadalmi szabályok alól való kivonulásnak, a bezárt, öntörvényű világnak a képe, ahol mintegy sűrítményben figyelhetők meg a világ folyamatai.
A reneszánsz novellafüzérben a halál fenyegetése az élet örömei felé tereli a fiatalokat, noha csak a mesék szintjén: a dekameron meséi mind az élet diadalát ünneplik, mintegy mágikusan kényszerítve a valóságot, hogy ott se a halál diadalmaskodjék.
Bocaccio és Villon még saját koruk járványaiból merítettek ihletet, de a pestis, mint az értelmetlen veszély szimbóluma tovább él a betegség legyőzés után is.
Egyik legismertebb modern kori példa erre Camus Pestis című regénye, ahol az extrém járvány – ami a legtöbb értelmezés szerint a nácizmust jelképezi – az etikus cselekvést hozza elő a két főszereplőből, az orvosból és az újságíróból. Noha a küzdelem reménytelen, az erkölcsi imperatívusz mégis az, hogy az életet élni és menteni kell. A regénnyel a középkori és a reneszánsz életérzés után a modern ember életérzése is megkapta „pestis-meséjét”. Ezt akár hangoskönyvben is meghallgathatjuk.
A könnyedebb műfajokból sem hiányzik a járványok által teremtett különleges élethelyzetek feldolgozása. Aki az üressé vált esti órákban már nem akar mély értelmű filozófiákon töprengeni, kézbe veheti Rejtő Jenőt (Vesztegzár a Grand Hotelben) vagy Márquez regényei közül a Szerelem kolera idején-t.
Aki pedig olvasás helyett inkább alkotna, megírhatja a 21. század elejének életérzését járvány idején.
Olvasóink támogatásának köszönhetően ez a cikkünk is ingyenesen hozzáférhető. Ha tetszenek írásaink, oszd meg őket barátaiddal, iratkozz fel heti hírlevelünkre, legyél te is a támogatónk!
Ki ne ismerné Antoni Gaudí különleges, egyedi művészetét? Ám vajon tudjuk-e, ki volt ez a zseniális ember, és miért csodálják annyira alkotásait? Miért kezdeményezték boldoggá avatását napjainkban?
Olasz társlapunk 2006-ban jelentette meg a brazil szociológus alábbi cikkét. Ma még jobban tetten érhetjük, hogy a globalizáció és a széttöredezettség korában az egyén és a társadalom számára alternatívát nyújt, valódi ...
