Sírkert a tengerparton: a felejtés ellen

„A testvériséget a másik szerető tekintetéből lehet megtapasztalni. Mindenkinek szüksége van a másik ember jóindulatú és barátságos tekintetére, hogy valós képet alkothasson önmagáról, és ne egy fordítottat, mint amilyet a tükör mutat.”

Az idézet Rachid Koraichitől származik. Az algériai származású művész jelenleg Párizsban él és elsősorban kalligrafikus és számokat felhasználó, az arab és mór művészetet idéző kisplasztikái, kerámiái, szőnyegei tették ismertté. Az utóbbi évtizedekben művészeti tevékenysége társadalmi üzenetet hordozó kertek installációival is bővült. Mindnek közös alapja, hogy a földi kertek a Paradicsomi Kertet idézik. Ezek közül a legmegrázóbb és legszebb a tunéziai tengerparton kialakított Jardin d’Afrique (Afrika kertje) elnevezésű sírkert. Koraichi, mint az idézet is mutatja, művészetével az emberi testvériség gondolatát szeretné bemutatni, sőt ez utóbbi alkotásával tulajdonképpen a holtak eltemetésének ősi parancsát teljesíteni, ami a másik ember méltóságának legelemibb tiszteletét jelenti minden kultúrában.

_{Rachid Koraichi}

Líbia mellett a tengerparton, Zarzis városában sok holttestet vet partra a víz,  menekültek ők, akik nem érték el a Földközi-tenger európai partjait. A város önkormányzata igyekszik gondoskodni a temetésükről, az év eleje óta már 2000 esetben meg is tette, sőt, egy helyi halász a saját földjéből is adományozott egy részt, hogy az „az ismeretlenek temetője” legyen, ennek ellenére a tenger által kivetett testek egy részének még így sem jut hely, ahol békében nyugodjanak.

Rachid Koraichi képzőművész 2019-ben, a Tunéziában élő lányán keresztül értesült az elhagyott holttestek drámájával, hogy temetés helyett egy nyilvános hulladéklerakóba helyezik őket. Annyira hihetetlennek tűnt ez számára, hogy a helyszínre utazott és ott úgy döntött, hogy méltó temetkezési helyet készít e névtelen holtaknak. Alkotása, mely a Jardin d’Afrique (Afrika kertje) nevet viseli, e század emlékezetes műve lesz.

Koraichi, aki nemzetközileg elismert képzőművész, sikeresen leküzdötte a tuniszi adminisztráció útvesztőit, saját pénzen megvásárolt egy földterületet, és megtervezte a több kis épületből álló temetőt. A projektben segítségére volt a Vörös Félhold tuniszi szervezete is.

Nemcsak a temetőőr és a kertész kapott egy kis házat, hanem egy ravatalozót is épített, ahol DNS mintát vesznek a holttestekből, és megőrzik a náluk talált néhány tárgyat és ruhadarabot is.

A hely hamarosan több lett, mint egy egyszerű temető: a béke és a testvériség oázisa. Az imaszoba tetején három zöld kerámiagömböt helyezett el a művész, melyek a zsidó, a keresztény és a muszlim vallást jelképezik. A temetőbe telepített növényeket a mennyországot leíró szent szövegekből inspirálódva választotta ki. Öt olajfa az iszlám öt pillérét, a temető fala mellett álló tizenkét nagy szőlőtő a Krisztus körül összegyűlő tizenkét tanítványt jelképezi.

A kaput egy 130 éves olajfa, a béke és a hosszú élet szimbóluma őrzi, maga a kapu pedig élénk napsárgára van festve. A fősétány egy 17. századi mór kövezet pontos mása, a mór művészetre jellemző kacskaringós, összefonódó mintázattal.  Csak tisztelettel lehet rajta végigmenni. A sírok közötti sétányokat gránátalmafák szegélyezik, a gránátalma az emberiség egységét jelenti, egy-egy magja egy-egy egyén, az egész gyümölcs az egységben összeforrott emberiség.  A sírkövek mind keletre néznek, és néhány ismertető jelet véstek rájuk Koraichi kézírásával: „Nő, vörös ruhában, megtalálták itt és itt, ekkor és ekkor…” „Kisbaba, találták ekkor…” A 800 hófehér sír mindegyikén kis mélyedés, ahová egy bögre vizet lehet önteni: a művész úgy képzelte, hogy az ide inni leszálló kismadarak „a halott lelkéből valamit” magukkal visznek, hogy visszaadják azt a Magasságosnak.

Jelképes ez a gesztus, hiszen csak a költészet képes betölteni az űrt, amit az elakadó szavak hagynak maguk után. Minden úgy van tervezve, hogy ezek a testek, melyeket szeretettel befogadtak, az élők számára legyenek utolsó ajándék. A szeretet vezeti a művészt, hogy ez a kert a mennyország belépője legyen. Rachid Koraichi azzal az eszménnyel szívében hajol le Zarzis fövenyéhez, hogy minden, immár örökre néma árva testvére akar lenni.

Az Afrika kertje a művészet ősi értékeit fejezi ki: a szépet, az igazat és a jót, de a szentet is, aminek Rachid Koraichi alázatos közvetítője alkotása által.

„Ádám leszármazottai egyetlen test tagjai, hiszen ugyanabból a lényegből lettek teremtve. Ha a sors egy nap szenvedést hoz egy tagjának, akkor a többi tag is vele szenved. Ha téged nem gyötör meg mások szenvedése, nem érdemled meg, hogy embernek hívjanak.”   _{(Rachid Koraichi)}