Gyökerek és ágak – fák a kultúrában és az életünkben

Mindig vonzottak a fák, különösen a tekintélyes, hatalmas óriások. Gyermekkorom mamutfenyője egri nagyszüleink kertjében, az udvaron a vastagtörzsű diók, az utcán a csodálatos hársfasor, a Margitsziget meg az egri strand platánjai. Értettem is meg nem is ezt a vonzódást. Aztán ifjúként rácsodálkoztam Csontváry festményeire: a Magányos cédrusra és még inkább a Zarándoklat a cédrushoz c. képére; majd a magyar népmesék világfájára, égig érő fájára, életfájára. Munkához kötődő utak és nyaralások hozták az újabb meglepetéseket: az Alcsútdobozon és Velem környékén az erdőben álló cédrusok, a majd’ hétszáz éves szelídgesztenyék Cák mellett, a gyökerükről újra kihajtó olajfák Firenze közelében, a páfrányfenyő megismerése a Füvészkertben (s a rácsodálkozás, hogy Hirosimában ez a fa hajtott ki először az atombomba pusztította környéken).

Az öreg fák még holtukban is az életről tanúskodnak – évgyűrűik gyakran évszázadok lenyomatát, emlékét hordozzák.

Immár túl az emberi élet felén, újra meg újra felfedezek írásokat, amelyek arról biztosítanak, hogy ez a vonzódás nem alaptalan, kósza, véletlenszerű. Hamvas Béla egy veretes esszét szentel a fáknak, kiemelve, hogy mélybe nyúló gyökereikkel és az égbe nyúló ágaikkal összekötik az eget és a földet, sőt összekapcsolják a „fenti” és a „lenti” világot,[1] s az ószövetségi biblia is gazdag a fák dicséretétől. De nem csak a mi kultúránkban van a fáknak jelentős szerepe, hiszen Gautama Sziddhártha is a Bódhifa (szent fügefa) alatt elmélkedve lett megvilágosult Buddha.

_Plat

_{Platánok a Margitszigeten. (Serhii Hyliuk/unsplash)}

Schäffer Erzsébet bár kétkedve teszi fel a kérdést: „Vajon lehet-e emlékem arról, hogy egy fehér babakocsiban fekszem, hanyatt, és odatolnak a diófa alá?” – de az emlék élő: – „Máig az orromban van a nyári, zöld diólevél illata. Nem is az orromban, valahol az eszmélés előtti boldog emlékek legmélyén.”[2]

Pilinszky publicisztikájában is ezzel a képpel találkozunk: „A gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemő figyel egy néma fát. Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, első tanító. Minden levele egyforma: csecsemőkorunkban ő oktat minket a világ, a létezés beszédére. És egy csecsemő figyelme lehet olyan erős, hogy ezt a beszédet meg is értse. Később figyelmünk lankad, s a fák szavait elfelejtjük. De mégsem egészen. Mert mit is „mond” egy fa a csecsemőnek? Pontosan azt, ami kimondhatatlan. De ez a kimondhatatlan és néma nyelv mégis létezik, sőt minden lehetséges beszéd közül a legerősebb. Arról szól, hogy a világ van. Ez az egyetlen hatalmas szó alkotja egész szótárát. Később a világ arról beszél majd, hogy ami van, miként és milyen formában létezik. Ez a beszéd már kimondható, tengernyi szóból és végtelen mondatból áll. Ez a világ második nyelve, a felnőttkor beszéde, mely lassan-lassan feledésbe meríti az első, néma beszédet. De amint mondottuk, mégse egészen. A felnőttkor kimondható, gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy – ha csak pillanatokra is – visszatérjünk az első és paradicsomi eszmélésünk egyetlen néma és hatalmas szavához. Hogy úgy lássuk a világot, ahogy az a teremtő Isten tenyerén fekszik. »Én vagyok, aki vagyok« – mondotta Isten önmagáról. A teremtés legfőbb szava viszont az a mondat, amivel a világ teljes súlyával teremtőjére támaszkodik, valami ehhez, a föntebbi mondathoz hasonló lehetne: »A világ az, ami van.« A gyerekkor fái, akár a paradicsoméi, ettől a mondattól beszédesek s némák.”[3]

Viktor E. Frankl pedig ekként tudósít a koncentrációs tábor beteg-barakkjából, egy haldokló fiatalasszonyról: „Utolsó napjaiban befelé fordult. »Ez a fa az egyetlen barátom magányomban«, vélekedett és kimutatott a barakk ablakán. Kint éppen virágjában állt egy gesztenyefa […]. »Ezzel a fával szoktam beszélgetni«, mondja. Meghökkenek, és nem tudom szavait mire vélni. Delíriumban lenne, és időnként hallucinálna? Kíváncsian megkérdezem tehát, hogy vajon felel-e neki a fa, igent mond vagy mi mást? Erre azt válaszolja: »Azt mondta nekem: itt vagyok – én – itt vagyok – én vagyok az élet, az örökélet…«”[4]

_{Magányos fa a budapesti Duna-parton. (Anastasia Yarosh/unsplash)}

Chiara Lubich is valami hasonlót élt át húszévesen, amikor imádkozva sétált hazafelé: „…a rózsafüzér üdvözlégyeit énekeltem, és úgy láttam, hogy a vadgesztenye virágát egy magasabb szintű élet élteti és tartja fenn, s mintha a fa felém közeledett volna.” Majd Istent látta meg az egész természetben a ’49-es misztikus tapasztalatában: „…úgy láttam, hogy a napsütés átjárja az egész természetet; igaz volt ez fizikailag is, de úgy tűnt, hogy egy még erősebb Nap vonja be, itatja át [a tájat], mintha »szerelmes« lenne.”[5]

A várostervezésben a 19. századtól nagy hangsúlyt kapott a zöldterületek létesítése. Fontos a fák ökológiai hatásait is tudatosítani: a zöld növényzet és kiváltképp a fák tisztítják a városok levegőjét (megkötik a port, a széndioxidot elnyelik, s oxigént bocsátanak ki), párolgásukkal hűsítik maguk körül a levegőt (ez kiemelt jelentőségű korunkban, amikor a városokon belül hőszigetek alakulnak ki – ezek gyakran 4-5 fokkal is melegebbek, mint a városon kívül mért értékek). Zöld színükkel nyugtatóan hatnak az emberre, s elősegítik a regenerálódást, sőt egyéb kedvező élettani hatásuk is van (pl. a penészgombák visszaszorítása). De nemcsak ezekért az előnyökért érdemes a városainkba fákat ültetni, hatásuk ennél sokkal mélyebb, lelki rétegeket is érint.

_{[1] Hamvas Béla: Fák (részlet A babérligetkönyv című esszékötetből), MEDIO Kiadó Kft. Budapest, 2015.
[2] Schäffer Erzsébet: Hol vagy? Nők Lapja műhely, Centrál könyvek Budapest, 2017.
[3] Pilinszky János: A gyerekkor fái. In: Publicisztikai írások. Osiris – Budapest, 1999. 727.
[4] Viktor E. Frankl: …mégis mondj Igent az Életre! Egy pszichológus megéli a koncentrációs tábort. Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ Budapest, 1988.
[5] Chiara Lubich: A ’49-es Mennyország rövid elbeszélése. Új Város, Budapest, 2017. 13.}