Tanuljunk kommunikációs technikát… Jézustól!

Korunk szinte mindent a kommunikáció oldaláról közelít meg. Az ember a múltat vizsgálva – olykor kissé leegyszerűsítve a dolgokat –, a történelmet is ebből a szempontból akarja megvilágítani. A vizsgálódás a Názáreti Jézus személyére is kiterjed. Erről a témáról beszélgetett a Cittá Nuova újságírója Gérard Rossé exegétával, akinek számos írása jelent meg az evangéliumokról. Meglepő módon e több mint húsz éve készült interjú, az azóta lezajlott robbanásszerű kommunikációs fejlődés ellenére is éppoly aktuális. Talán azért is mert a technológia helyett az embert helyezi a középpontba.

Nem szokatlan dolog összekapcsolni Jézus alakját a kommunikációval?

Valóban furcsának tűnhet, mivel nyilvánvaló, hogy abban a korban még nem létezett műholdas összeköttetés; nem volt se telefon, se repülőgép. Nagy összejöveteleket sem lehetett tartani egy olyan országban, melyet régóta idegen hatalom tartott a kezében. Csak azoknak sikerült nagy tömegeket összecsődíteniük, akik prófétának vallották magukat. A korabeli Palesztina történelmében látunk erre néhány példát, de egy-egy ilyen esemény mindig vérfürdővel végződött. Egyszer, a csodálatos kenyérszaporításkor Jézus köré is óriási tömeg gyűlt, de szerencsére a Heródes Antipász fennhatósága alá tartozó Galileán kívül. Az evangéliumokból tudjuk, hogy emberek ezrei csatlakoztak hozzá, de miután jóllakatta az éhezőket, azonnal elbocsátotta őket. Nem tartott semmilyen beszédet. Túlságosan veszélyes lett volna!

Jézus azonban közölni akarta üzenetét; hirdetni egész Izraelnek. Hogyan próbálkozott? Hogyan sikerült átadnia ezt az üzenetet? Mit tett, hogy kapcsolatba kerüljön az emberekkel?

Elég hétköznapi, de mindenesetre hatásos eszközökhöz folyamodott: a lábát és a nyelvét használta. Jézus mindig úton van. Ez az állandó jövés-menés egyáltalán nem megszokott hazájában. A hellenisztikus kor jellemző alakja a vándor filozófus, de az első századi Palesztinában igen ritka jelenség. Az evangéliumok említést tesznek bizonyos utazó, ördögűző zsidókról; a prozelitizmus (térítői buzgóság) divat volt a Római Birodalomban, ahogy erre Máté is emlékeztet: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tengert és szárazföldet is bejártok, hogy csak egy embert is zsidóvá tegyetek…” De Palesztinában a rabbikra inkább az volt jellemző, hogy meghatározott helyeken tanítottak, például a jeruzsálemi templom oszlopos előcsarnokaiban. Keresztelő János a Jordán folyó partján vagy a pusztában prédikál, tehát oda várja az embereket. Jézus – ezzel ellentétben – nem vonul el egy félreeső helyre. Folytonosan járta Palesztina utcáit, falvait. Saját környezetükben keresi fel az embereket, ott, ahol laknak; nem várja, hogy ők jöjjenek hozzá.

Az evangéliumokban gyakran olvashatunk ünnepi lakomákról, közös étkezésekről. Ezek jó alkalmat adnak a kommunikációra…

Valóban. A közös étkezéseken nemcsak az evésre és az ünneplésre volt lehetőség, hanem a beszélgetésekre, például a filozófiáról vagy a vallásról folytatott eszmecserékre is. Az Ószövetség is utal erre a hagyományra: „Megépítette a házát a bölcsesség, … Barmait levágta, borát megkeverte és az asztalát is megterítette.” Ezek az alkalmak különösen jó lehetőséget jelentettek Jézus számára arra, hogy kapcsolatba kerüljön az úgynevezett nyilvános bűnösökkel, akikre a buzgó zsidók újjal mutogattak, kerülve a velük való érintkezést. De ezek a lakomák tették lehetővé azt is, hogy Jézus érintkezni tudjon például a farizeusokkal, akik nem szívesen vegyültek el a tömegben. Főként Lukácsnál olvashatjuk, hogy a farizeusok többször is meghívták Jézust. Most csak azt a Simon nevű farizeust említeném, aki meglepődik, amikor látja, hogy egy „bűnös asszony” lép be a házába. Ezek az étkezések tehát mindig nagyon jó alkalmat teremtettek Jézus számára arra, hogy tanítson. Ki tudja hány példabeszéd született e meghívások kapcsán!

Milyen példákkal tudná illusztrálni, hogy Jézus hogyan használta az akkor rendelkezésére álló kommunikációs „technikákat”?

Jézus nagy figyelmet szentelt példázatainak szerkesztésére, abból a célból, hogy könnyen memorizálhatók legyenek. Az is említésre méltó, hogy amikor visszafordítunk egy-egy mondatot Jézus eredeti nyelvére, vagyis arámra, gyakran hasonlóságokat fedezünk fel a szavak hangzásában, a szójátékokban, főként pedig a mondatok ritmusában. Tökéletesen megértette, mennyire fontos a tanításban a képszerűség, mivel ez segíti a hallgatóságot az ismeretek rögzítésében. Rövid példabeszédeiben metaforákat használ, melyekben gyakran túloz, ugyanis a hiperbola különösen is megmozgatja az ember fantáziáját (pl.: a szálka a felebarát szemében vagy a tű fokán átmenő teve).

Eljutottunk tehát a példabeszédekhez, melyek valójában képszerű elbeszélések.

Jézus mesterien tudta elmondani ezeket. Nem véletlen, hogy sok példabeszédét kérdéssel kezdi illetve fejezi be: „Mit gondoltok?” vagy „Ki az közületek…?” Így felkelti a hallgatóság figyelmét; hidat épít, kapcsolatot teremt velük, de tiszteletben tartja másságukat és szabadságukat. Aki hallgatja Jézust, úgy érzi, személyesen is résztvevője lesz a történetnek, s magára ismer a példabeszéd szereplőiben.

A kérdésekre épülő paraboláknak egy másik jellegzetességét is megfigyelhetjük: Jézus általában nyitva hagyja a kérdést: a hallgatóságra bízza a választ. Így arra készteti a jelenlévőket, hogy gondolkozzanak az elmondottakon, vonják le belőle a következtetéseket és egyedül döntsenek.

A példabeszédekben Jézus mintha provokálná hallgatóit.

Gyakran előfordul, hogy Jézus először a hallgatóság álláspontjára helyezkedve, a közfelfogásnak megfelelően kezdi beszédét, a végén azonban egy meglepő, valóban provokatív, teljesen váratlan csattanóval zárja le (lásd például a farizeusról és a nyilvános bűnösről szóló példázatot). A meghökkentés „trükkje” fontos elem, mert felkelti a figyelmet, gondolkodásra késztet és felveti annak lehetőségét, hogy az ember elismerje: létezhet a saját és a kor jól bevált logikájától eltérő logika is. Egyszóval előkészíti a hallgatóságot arra, hogy Jézus szándékának megfelelő konklúzióra jusson. Nem azért, mert Jézus rájuk erőltet egy igazságot, vagy meggyőzi őket ragyogó beszédével, hanem mert saját tapasztalataik révén fedezhetik fel a példabeszédben mondottak érvényességét. Jézus számára tehát fontos, hogy példáit azoknak az embereknek a hétköznapjaiból válassza, akikhez szólni kíván.

A modern kommunikációs elméletek hangsúlyozzák, hogy a szavakon túl igen fontos szerepe van a viselkedésmódnak.

Valóban jelentős tényező az is, Jézus elsőként gyakorolja, amit meg akar tanítani másoknak. Élete és szavai mindig összhangban vannak egymással. Kétségkívül ez is hatékony eszköz arra, hogy hallgassanak rá. Saját magára vonatkoztatta tehát a „facere et docere” (cselekedni és tanítani) elvét, ami különösen is érvényesül a legfőbb üzenet: Isten Országa közelségének hirdetésében.

Elsőként, teljességgel éli meg Isten közelségét és feltétel nélkül aláveti magát az Atya hatalmának. Mások számára pontosan ezáltal válik kézzelfoghatóvá Isten közelségének valósága.

A hallgatósággal való közvetlen kapcsolatot az is segíti, hogy nem különleges öltözékben jelenik meg az emberek előtt; viselkedése nem színpadias. Semmiféle álmisztikumot, egyetlen olyan vonást sem találunk benne, ami környezete számára furcsa lehetne. Jézus minden helyzetben önmaga maradt. Ugyanazzal a természetes nyitottsággal fordult Isten felé – akit „Abba”-nak (papának) nevez –, mint a kétes hírű emberek felé, akikkel együtt étkezett. Olyan áttetszőség és tisztaság volt benne, ami közvetlenné tette kapcsolatát mindenkivel.

De nem mindenki fogadta szívesen ezeket a kapcsolatokat.

Láthattuk, hogy Jézust kemény kritikák érik amiatt, hogy bűnösökkel étkezik. Egy üzenet közvetítése – ha hiteles – szükségszerűen tanúságtétel formájában történik, a tanúságtétel pedig maga után vonja az üldöztetést.

Jézusban megvolt a szó bátorsága; a szavaihoz való hűség miatt ölték meg. Pünkösdkor a Szentlélek ugyanezt a bátorságot adja meg az apostoloknak és a hit tanúságtevőinek. Az Apostolok Cselekedeteiben főként Lukács világít rá arra, hogy a bátor hithirdetés által a kereszténység megállíthatatlanul és gyorsan elterjedt az egész Római Birodalomban.

Befejezésképpen hogyan lehetne összefoglalni mindazt, amiről eddig szó esett?

Megállapíthatjuk, hogy a kapcsolatteremtés, a terjesztés, a rendelkezésünkre álló kommunikációs eszközök használatának vágya – Jézus példája is ezt mutatja – az evangélium természetéből fakadó jelenség. Nem egyfajta propagandista szellemről van szó, hanem arról az örömről, hogy elmondhatjuk mindenkinek az isteni szeretet nagyságát, amit Jézus Krisztus tettei és egész lénye által nyilatkoztatott ki, s amelyet Jézus – elsőként tapasztalván ezt a szeretetet – közvetített minden ember számára.