Zenei és lelki élmény együtt – interjú Zemlényi Katicával, a Vox Mirabilis művészeti vezetőjével

_{A Vox Mirabilis Kamarakórus a budapesti Ortodox Székesegyházban, 2023 novemberében}

Zemlényi Katica a karvezetés mellett egyházzenész, hitoktató, feleség, anya és nagymama. Székesfehérvári otthonukban, a Krisztus Király plébánia szolgálati lakásában találkoztunk. Itt élnek immár 38 éve férjével, Zemlényi Jánossal – mindketten a Fokoláre lelkiség elkötelezett tagjai. Három gyermekük szintén kiváló zenei tehetség: nagyobbik lányuk, Eszter operaénekes, fiuk, Mihály az Operaház ügyelője, kisebbik lányuk, Kinga tanítónő, a Vox Mirabilis Kamarakórus szólamvezetője.

Katica közvetlen, szilárd, elhivatott, ugyanakkor derűs és szeretetteljes erő árad belőle.

A családodból hozod a zenét?

A szüleimtől igazi polgári nevelést kaptunk, mindent megadtak a négy gyereküknek. Hívő családként nyíltan jártunk templomba, a szüleinktől kaptuk a világképünket, akárcsak a magyarságot, a hitet, a zenét… Például hanglemezeket vettek nekünk, bár anyagilag nem álltunk jól, hogy tudást, művészetet adjanak.

Édesanyám rokonságából sokan énekeltek népdalkörökben, édesapám oldaláról pedig több művész is élt a családban, édesapám és a nagybátyám is verseket írt, az öcsémnek most jelent meg a 2. verseskötete. A nagybátyám nagyon tehetséges orgona- és zongoraművésznek indult Budapesten, de az ’56-os forradalom után pályája egyházzenészként bontakozott ki. Volt otthon egy hatalmas bécsi hangversenyzongoránk, édesapám is gyönyörűen és örömmel játszott rajta. Hatévesen kezdtem zongorázni. Balassagyarmaton fantasztikus szolfézstanárom volt, ő úgy tanította a zeneelméletet, hogy megszerettük a szolfézst.

A zongorát te választottad?

Igen. Nagyon boldog voltam, hogy miattam költöztették ide-oda a nagy hangszert, hogy tudjak gyakorolni. Amikor játszottam, becsuktuk az erkélyajtót, hogy ne zavarjuk a szomszédokat. Egy idő után a szomszédok szóltak, hogy „nyissuk ki az erkélyajtót, amikor a Katika gyakorol!” – mert ők szerették hallgatni. Kiskoromtól énekeltem, verset írtam és szavaltam, sakkoztam, táncoltam – és ezekkel versenyeket is nyertem. Egy idő után választanom kellett a zene és a versenytánc között.

A zongoratanáraim tehetségesnek tartottak és szerették volna, hogy zongoraművész legyek, engem viszont az éneklés és a kórusvezetés vonzott, ezért mentem végül zeneelmélet–karvezetés szakra Miskolcra.

_{Zemlényi Katica (fotó: Zemlényi János)}

Miért pont Miskolcra mentél?

Több ismerősömtől hallottam, hogy remek tanárok vannak, hogy mennyire jó hely, bár nehéz bekerülni, és nagyon sokat lehet tanulni. Én egy kiváló karvezető tanárhoz, Sereg Jánoshoz kerültem, akivel megtaláltuk a közös hangot. Később mondta nekem, hogy megtalálta az utódját. Jól esett, de egy ilyen dicséret kötelez. Évtizedekkel később énekeltünk Miskolcon a Vox Mirabilis Kamarakórussal, meghívtam őt is és boldog voltam, hogy eljött, pedig akkor már semmilyen hangversenyre nem járt. Annyira szerettem volna megmutatni neki, hogy mit csinálok és hogyan! A koncert végén szavak nélkül átadott egy szál rózsát, és ebben minden benne volt. Ez volt az utolsó találkozásunk.

Más alkalommal, amikor a balassagyarmati templomban koncerteztünk Ember Csaba, egykori tanárom meghívására, a legvégén csak annyit mondott: „Látják, ilyen az, amikor a tanítvány túlnövi a mestert.” Nagyon meghatódtam, és azt éreztem, hogy épp most mutatta meg, hogy most is van mit tanulni tőle. Hálás vagyok, hogy a tanáraimtól nemcsak a tudást, hanem az emberséget és a kitartást is megkaptam, emellett meg tudták becsülni a tanítványaikat.

Miskolc után hogyan alakult az életed?

Érdekes, hogy a Jóisten mindig adott elém valami érdekeset, egy újabb lehetőséget, amivel igyekeztem élni és örülni neki, még ha nem is a szakmámba vágott. Balassagyarmaton adódott egy gyógyszertári asszisztensi állás. Nyárra szerződtem, de kérték, hogy még maradjak ott. A kántori munka mellett? Miért ne? Megszerettem ezt a szakmát is, később egyetemre akartak küldeni gyógyszerész szakra, ami meglepett, de én zenész akartam lenni…

A férjeddel, Jánossal még Miskolcon találkoztatok?

Igen, a Minoriták ifjúsági hittanján Miskolcon találkoztunk. Mikor bemutatkoztam, hogy Erdélyi Katalin vagyok, akkor visszakérdezett, hogy Katica? Így még nem szólítottak, de mondtam, hogy igen, és onnantól én Katica lettem. Ő adta nekem ezt a nevet. Első látásra úgy tűnt, megtaláltuk egymást, hasonlóan gondolkodunk, jól tudunk együtt dolgozni.

_{Férjével, Zemlényi Jánossal}

Hogyan kerültetek Észak-Magyarországról Székesfehérvárra?

Egy kedves ismerősöm kérdezte, hogy nem volna-e kedvem Székesfehérváron egy kántori álláshoz. Tetszett a dolog, gyorsan döntöttünk. Eljegyeztük egymást Jánossal, és én már mint menyasszony jöttem ide, fél év múlva volt az esküvőnk, 1986-ban. Nagyon befogadó közösség várt minket itt, Jánosnak azonnal lett munkája a Videotonban, és amiben tudtak, segítettek minket. Ahol most beszélgetünk, egy kicsi, 33 nm-es lakás volt, és amikor a második gyermekünket vártuk, az egyházközség kibővítette, azért, hogy itt tudjunk maradni. Mesebeli dolgok ezek: amikor még el se kezdtünk gondolkodni a megoldáson, a Jóistentől már jött is a válasz.

Mit jelent számodra az, hogy kántor vagy? Sikerül-e elmélyülnöd a misében zenei szolgálat közben?

Fiatalon a kántori munka nem állt hozzám közel, amíg ki nem próbáltam. Megszerettem. Sokszor éreztem, hogy elveszek az éneklésben, irigyeltem azokat az embereket, akik áldozás után visszamennek a padba, és csendben, a maguk szavaival hálát adnak, kérnek, megköszönnek, örülnek Jézusnak. Én meg szinte lóhalálában futok fel a kórusra… Aztán rájöttem, hogy ez az, ami az én hálaadásom, és ezzel segítek a híveknek: az éneklésem az imám. Törekszem arra, hogy aki itt van a templomban, értse, amit énekelek. Persze előfordul, hogy véletlenül melléütök, vagy eltévesztek egy szót… ez viszont az élőzene szépsége.

Te választod a liturgiák énekeit?

Igen, én választom. Eddig mindenki elégedett volt, szívesen fogadták, amit énekelek. Jelen vagyok a szentségimádásokon, szentmiséken, és ami ott elhangzik, az inspirál engem, az énekek megválasztásában is. Volt egy kedves plébános, aki azt mondta, hogy „nézze, maga nem szól bele abba, amit én prédikálok, én meg nem szólok bele abba, amit maga orgonál.” 17 évig dolgoztunk együtt.

Hogyan kapcsolódik össze számodra Istennel a zene?

Isten és a zene: tőle kaptam a tehetséget és a hitet is. A szüleim segítettek, hogy ezen az úton haladjak, és most a zenével szolgálok Istennek. Állandóan énekelek – fejben. Akár beszélgetések közben, munka közben, játék közben. Mindig dallamok járnak a fejemben. A gyerekeimmel is folyton énekeltünk, saját kis dallamokat találtunk ki minden tevékenységhez. Különös dolgokat is kipróbáltam már: például miközben énekeltem vagy orgonáltam, a fejemben egy más ritmusú zene szólt, vagy azt is, hogy orgonálok, és a lábam egy másik ritmusban jár… Akármit csinálok, a zenének szólnia kell.

A Vox Mirabilis Kamarakórus művészeti vezetője és karnagya vagy. Mikor jött létre a kórus?

1985-ben átvettem a Krisztus Király egyházközség szép létszámú, de alkalmi kórusát, akik csak a nagyobb egyházi ünnepeken énekeltek. Éreztem, hogy sokkal több van bennem és több van a kórusban is. Szerettem volna egy jó kórust vezetni, akik igazi közösséget alkotnak. Sok kiváló kórusban énekeltem, Miskolctól Balassagyarmaton át Székesfehérvárig, és láttam, hogy hol mi a jó. Ezt szeretném összekapcsolni a kórussal és a bennem levő lelkesedéssel, hogy együtt alkossunk valami igazán szépet.

Tettem egy nagy elhatározást 2010 körül, és elmondtam a kórusnak a tervemet, hogy három év múlva hol fogunk tartani, aki akar, jöjjön velem. Hitték is, meg nem is. A nagy részük velem tartott.

Óriási tempóban és energiával kezdtünk próbálni, gyakorolni, hangképzéseket tartottunk, új műveket tanultunk. Tudták, hogy nem lesz könnyű, de aki ezt a lendületet átveszi, annak felemelő közös zenei élményekben lesz része.

Jöttek a versenyek, a bemutatkozások, és sorra nyertük őket. Álmom volt egy olyan amatőr kórus, akik nem ebből élnek, de úgy énekelnek, mint a nagyok. A hozzáállás, a kinézet, a bevonulás, a művek tudása az alap. Most már kívülről megtanuljuk a darabokat. Tíz éve elkezdtünk például az orosz ortodox művekkel ismerkedni, amiket hónapokig tanulmányoztam előtte. Ezután sikerült Magyarországon az egész kórusnak részt venni egy ortodox zenei kurzuson, ahol megerősítettek minket, hogy jó felé haladunk! Azóta már nagyon sok ortodox koncertet adtunk, nagy örömmel énekeljük ezeket a műveket is eredeti környezetben.

Ezek szerint az ökumené fontos…

Nekem és a kórusnak is az ökumené nyitottsága azt jelenti, hogy folyamatosan tanuljuk a testvéregyházak műveit, és azokat náluk előadjuk. Mikor a poroszlói református lelkész minket, a katolikus kórust kéri, hogy menjünk el énekelni az ő beiktatására, nekem ez az ökumené. Az, hogy Hilarion Metropolita meghívott minket énekelni az Ortodox Székesegyházba Budapestre, mert hallott minket Moszkvában – ez az ökumené. Az az Alekszej Petrov, aki nekünk 2015-ben tartotta itt Magyarországon az ortodox kurzust, az egyik legnagyobb orosz karvezető, írt nekem, hogy ő is nézte élőben a koncertünket, és valami bámulatos volt… és mikor énekelünk együtt?

Nekem a kezdetektől az a célom, hogy a zenei és a lelki élmény együtt szülessen meg a koncertjeinken. A kórus legalább annyit kapjon egy koncerttől, mint a közönség.

Sokszor hálásak vagyunk egy templomi fellépés után, hogy énekelhettük, mert ez nekünk is nagyon sokat adott.

Honnan jött a név és ki választotta?

A nevünk a célunk. Vox Mirabilis: csodálatos hang. Erre törekszünk.

Sok mindenben demokrácia van a kórusban, legyen az öltözködés, utazás, egyéb ügyek. Nyilván a művészeti és a zenei kérdésekben én döntök, de amikor nevet kellett választani, akkor mindenki hozhatott egyet, amit gondolt. Teleírtuk a nagytáblát, és ami a legjobban tetszett mindenkinek, abból a háromból szavaztuk meg… Vox Mirabilis: nem csak kórus. Közösség is.

Kikből áll a kórus?

35 év az átlagéletkorunk. Sokan nem értik, miért van nálunk ennyi férfi: 8 tenor és 8 basszus egy kamarakórusban… 9 szoprán és 9 alt. Mindig van, aki elutazik, aki éppen szült vagy kismama… Pedagógus, egyetemista, orvos, mérnök, informatikus, irodai dolgozó és még nyugdíjas is van, sok különböző ember, aki közösséget alkot, és megtesz mindent, hogy kiválóan szóljon a kórus. A kórus nemzetközi is egyben: van finn, dél-afrikai, lengyel és cseh tagunk is. Sokan megtalálnak minket és beilleszkednek.

Mindenki hívő a maga módján. Főként katolikusok, de vannak evangélikusok és reformátusok is. Ez egy igazi egység.

Mit értesz az alatt, hogy nem csak kórus?

Kóruson belül több csoport is van: Vox Túra, Vox Movie, Vox Ajándékkészítők, Vox Ruházat, Vox Önkéntes, Vox Kreatív, Vox Menedzsment, Vox Tech, tehát mindenre van egy kis csoport, így az éneklésen kívül is mindenki megtalálja azt, amiben ő jól érzi magát és tud segíteni a kórusban.

A Vox Önkéntesek karitatív tevékenységet végeznek?

Nem, a karitatív tevékenységekben mindenki részt vesz. Az önkéntesek azok a tagok, akik nem énekelnek, hanem együtt dolgoznak velünk a kórus sikeréért, hangosítanak, fényképeznek, széket pakolnak, jegyet szednek, terítenek, plakátot szerkesztenek, gondoskodnak a szülinapi köszöntésekről… Néhány házastárs és/vagy gyermek, barát, akik oly mértékben jelen vannak, hogy ők is részei a kórusnak… Mivel nem csak kórus, rengeteg társadalmi, karitatív megmozdulásunk van.

Például a Covid idején maszkokat varrtunk, de elsők vagyunk, akik megmozdulunk, amikor földrengés, háború, vagy bármilyen más célra kell gyűjteni.

A Krisztus Király karitászcsoport vezetője is vagyok, és a kórusból többen a karitászcsoportunk tagjai. Van, hogy együtt önkénteskedünk. A „nem csak kórus” azért fontos, hogy a társadalomért is együtt tudjunk tenni.

Említetted, hogy heti egyszer próbáltok…

Igen, heti egyszer próbálunk, de az rendkívül intenzív. Sokan még ma is fejtik a titkot, hogy mi lehet mögöttünk? Gyakorlás! Rengeteg munka, semmi más! Sok nyelven éneklünk, és az idegen nyelvű szöveget mindenki otthon tanulja meg. A lelkiismerete mindenkinek működik.

Sok versenyre, minősítő hangversenyre jártok… Ez nagyon feszített tempó.

Igen, amellett, hogy jó hangja van valakinek, az elköteleződés is fontos. Néztem, hogyan működnek a profik, mit tudunk mi ebből amatőrként megvalósítani? Sok mindent! Minden próbára felkészülten érkezem elsőként, és utolsónak távozom. Akkor követelhetem meg, hogy megtanulják a hatszólamú művet, ha én is kívülről vezénylem! Nekem a hat szólamot kell tudnom, nekik csak egyet.

Honnan van ennyi energiád, időd mindehhez?

A Jóistentől. Édesanyám is ilyen volt. Érdekes, azt szokták mondani, hogy amikor vezénylek, a közönség is megérzi azt az erőt, energiát, amit a kórus. Volt, aki mondta, azért ül mögém, mert érezni akarja…

Egyszer egy kötelező balesetmegelőzési előadás alatt fejben levezényeltem a karácsonyi koncertet, miközben figyeltem az előadást. Amikor vezénylek, nagyon sok mindenre kell egyszerre figyelnem, mégis rá tudok nézni az órámra – ezen szoktak mosolyogni a kórustagok –, hogy lesz-e még egy kis időm, ha valamit még el kellene mondani a konferálásban. Nekem az idő nagyon fontos. Szinte másodpercre pontosan tudom tervezni a koncerteket.

Ehhez a munkához természetesen kell egy odaadó férj is! Sokszor kitalálok egy szinte megvalósíthatatlan programot, és akkor János megkérdezi, hogy mikorra szeretnéd… Mi úgy tudunk kiteljesedni együtt, hogy én is segítem őt a szakmájában, és az önkéntes tevékenységében.

Biztosan sok gyönyörű pillanat volt az elmúlt években, mondanál egyet?

A kamarakórusunk ősszel Lengyelországban egy Nemzetközi Kórusversenyen vett rész Częstochowában. Három kategóriában indultunk – minden kategóriában nyertünk 1-1 díjat, de a női karunk nyerte meg a Grand Prix fődíjat. A vegyeskarnak és a férfikarnak mindig sikere van. A nők pedig gyakorolnak, jönnek próbára, aztán még gyakorolnak, és ott van két, három gyerek, extra munka, kismamaság, szoptatás… Most mindezeken felül, ők énekeltek a legjobban a nemzetközi zsűri szerint. Mindnyájan úgy éreztük, hogy leginkább ők érdemelték meg a Grand Prix-t.

Hogy érzed, fölértetek a csúcsra a kórussal?

Nem, nincs csúcs. Alkotói folyamat van. Nekünk a Vox Mirabilis név, egy állandó cél. A kisebb koncertet tizenkettőnek is ugyanolyan gondosan kell megcsinálni, mint harmincnak a nagyot. Úgy kell szólnunk, hogy vox mirabilis legyen!